Ha csak teheti az utazó, vonattal igyekezzék eljutni Stockholmba. A repülőút egyrészt baromi drága, másrészt szerencsés esetben unalmas, kevésbé szerencsésben viszont a gép lezuhan, de addig se lehet dohányozni. Ami a vonatutat illeti, kifejezetten izgalmasnak és olcsónak az se mondható, vonatjegyet viszont némi kézügyességgel bárki tud hamisítani, ami nemcsak költségkímélési, de izgalmi szempontból sem utolsó, ráadásul akárhonnan induljon is az ember, előbb vagy utóbb feltétlenül kompra tolják a vonatot.
Stockholmba érve először a főpályaudvar hangulatos csarnokát pillantjuk meg, majd, keresztülvágva ezen, a Központi Metróállomás (T-Centralen) labirintusába jutunk. Ha szerencsések vagyunk, és érkezésünk szombat este történik, ezen a háromszintes metróállomáson óriási tömeget észlelünk majd, amelynek gyakorlatilag minden egyes tagja kicsiny, hosszúkás nejlonzacskót fog kézen. A zacskók (melyekben, mint később ezt megtudjuk, alkoholtartalmú italok palackjai lappanganak) viselőjük minden mozdulatára összecsörrennek, és ilyenkor a zacskóviselők rosszalló pillantást vetnek egymásra, kivéve azokat, akik aznapra és az ezt követő hétvégére már túljutottak azon az állapoton, amikor még képesek bármilyen tartalmú pillantást vetni bármire, ami nyolc köbméternél kisebb és mozog.
Mielőtt felszállnánk a beérkező szerelvényre, lehetőleg győződjünk meg arról, hogy az az általunk kiszemelt irányba visz-e, ennek azonban szombat esténként ne tulajdonítsunk túlzott jelentőséget, ezeken a napokon jobbára a metróvezetők is ittasak, és ebbéli állapotukban hajlamosak a skandináv népekre amúgy is jellemző nagyvonalúsággal kezelni az útirány-kérdést. Volt már rá eset, hogy a szerelvény tévedésből a karbantartás és kocsitisztítás céljára vájt alagútba tévedt, az ablakokat az ilyenkor automatikusan eleredő forró víz gejzírjei rázták, mint láncaikat a rab gigászok, ám az utasok közül egyedül e sorok szerzője vette észre az eseményt, továbbá egy finn származású utastárs, aki felemelte fejét két dolgos térde közül, kinézett az ablakon, mondott egy mondatot, amiben több ízben szerepelt a vaajvattaa kifejezés (ami finnül vagy annyit jelent, hogy jé, mennyi víz folyik itten, nahát, vagy annyit, hogy anyáddal szórakozzál, rénszarvasfejű barom, esetleg azt, hogy hukk, átkozott sóshering), majd fejét visszaejtette, ezúttal nem sajátjai, hanem a vele szemben ülő utastárs dolgos két térde közé, és elaludt újfent, alszik talán ma is. Később, negyedóra se telhetett bele, a metróvezetőnő is rájött a tévedésre, sűrű csuklások közepette elnézést kért a kedves utasoktól, majd, miután kísérletet tett egy kis dal előadására, talán, hogy megvigasztalja őket, kihátrált az alagútból. A kis dal elővezetése kudarcba fulladt, sikerült azonban egy utastársnak, aki az események hatására feléledni látszott mámorából, melybe arcának kifejezéséből ítélve valamikor a poltavai csata (itt vesztette el Svédország a Balti-tenger partvidéke felett gyakorolt uralmát) tájékán zuhanhatott, és eldalolta az "Az a fő, hogy vidámak legyünk, mindig csak legyünk vidámak, vidámak legyünk mindig csak mi" kezdetű, folytatású és talán végződésű sanzont, a tizenhetedik strófánál azonban egy túlzott sebességgel bevett kanyar hatására kizuhant üléséből, mely alatt el is tűnt rögvest, csak a diplomatatáskája maradt belőle, meg a kétely, hogy mi is lehet a dalocska vége.
Ha időnk még engedi, tekintsük meg a svéd főváros egyéb nevezetességeit, melyek közül a város déli részén található Globen sport- és szórakoztatóipari komplexum talán a leglátványosabb. Állítólag ez a világ legnagyobb gömbje. Egy marha nagy gömb. Ekkora gömböt tényleg ritkán látni, na.
Ami a társadalmi, illetve az éjszakai életet illeti, a kínálat viszonylag szűkös, ám a mennyiséget gyakran pótolja a minőség. A sokszínű, mindazonáltal példás egységbe tömörült svéd társadalmat a legbehatóbban péntek délutánonként tanulmányozhatjuk az állami alkoholforgalmazási monopólium lerakataiban. A svéd ember hétköznap tartózkodik a szeszes italok élvezetétől, hétvégén azonban szívesen omlik Bacchus karjaiba, amelyek felé a mondott kereskedelmi egységeken keresztül visz az útja. A tömeg felmérhetetlen, ám a fegyelem példás, a svéd ember sorszámot húz és vár, míg a kijelzőn meg nem jelenik az ő száma. Odáig némán tűr, gyakran órák hosszat is, száját összeszorítja, kerüli szomszédja tekintetét, a helyiség mély csendjét csak a kijelző kattogása töri meg, olyan az élmény, mintha egy egész nemzet dobozolna. Pedig csak szórakoznak.
Az éjszakai élet színtere meglepő módon nem a belváros, az a sötét beálltával gyakorlatilag kiürül, ám annál nagyobb dáridó folyik a várost övező lakótelepeken. A stockholmi lakótelepek centralista gondolat jegyében fogantak, mindegyiküknek van egy központi tere, amelyet minden esetben az illető lakótelepről neveztek el, hogy mégis tudja az ember, hol tartózkodik éppen. A központi tér epicentruma a kolbászáruda, mely egész késői órákig fogadja a vendégeket. Utóbbiak a svéd lakótelepi fiatalság tagjaiból verbuválódnak, találkahelyükre általában nagy, régi amerikai autókkal érkeznek, kolbászárut fogyasztanak, majd beülnek járműveikbe, körüljárják néhányszor a lakótelepet, ismét egybegyűlnek a kolbászáruda körül, fogyasztanak, körbemennek, és így tovább, kivilágos virradatig.
Ha kulturális jellegű időtöltésre vágyunk, semmiképpen se hagyjuk ki a Nemzeti Múzeumot, amelynek büszke tárlóiban a viking kor számos ékességét tekinthetjük meg az úgyszólván teljes épségben maradt (csak a szélük rohadt le valamelyest, meg persze a nyelvüknek lett annyi a századok során) evezőlapátoktól kezdve kora középkori sajtárokon át a múzeum ékességéig, egy teljesen azonosíthatatlan izéig, ami egyes történészek szerint a legendás Vörös Erik (Grönland felfedezője) sámfája volt, míg ismét mások, főleg a legyek, légycsapóra gyanakszanak.
Pezsgő a zenei élet is, a város főterének számító Sergels torgon például egy idős hölgy Hammond-orgonán kísérve magát zsoltárokat énekel, szám szerint négyet, őslakosok szerint ezeket ismételgeti a hatvanas évek közepe óta. Ugyanitt vasárnaponként az Üdvhadsereg fúvósegyüttese szolgáltat térzenét.
Nem kell csalódniuk azoknak sem, akik utazásaik során szívesen kötik össze a kellemeset a hasznossal, és ezért előszeretettel keresik fel egy-egy idegen város áruházait. A stockholmi áruházak minden igényt kielégítenek, kötött lábszármelegítőben egyenesen a világszínvonalat messze meghaladó kínálattal kecsegtetik a vevőket. Ha kötött lábszármelegítőre vágyunk, Stockholmot ki ne hagyjuk. Ha Stockholmot nem hagytuk ki, kötött lábszármelegítő nélkül már élni sem lesz kedvünk. A nélkül egyébként tényleg rossz.
Rút Ernő
