Rodosz: A török-viking határ

  • - sissos -
  • 1997. október 23.

Lokál

Odakinn, Trianda főterén két csokoládébarna színű, négyéves kínai gyermek görögül kiabál és mutogat. A szüleiké a Gold Dragon étterem a macskarugdosó vikingekkel teli tengerparti sétányon. Szieszta után és izmos dajka híján itt múlatják az időt a gíroszos és a videójáték-terem között néhány turistával, akik a kopott olasz körhintapark miatt jönnek, ha a Dollár Jorgóként ismert boltosnál sikeres volt a pénzváltás.
Odakinn, Trianda főterén két csokoládébarna színű, négyéves kínai gyermek görögül kiabál és mutogat. A szüleiké a Gold Dragon étterem a macskarugdosó vikingekkel teli tengerparti sétányon. Szieszta után és izmos dajka híján itt múlatják az időt a gíroszos és a videójáték-terem között néhány turistával, akik a kopott olasz körhintapark miatt jönnek, ha a Dollár Jorgóként ismert boltosnál sikeres volt a pénzváltás.

Csendesen füstölnek a hegyekben a török szeparatisták által felgyújtott erdőrészek, hangosan és idegesítően sivítoznak a Yamaha motorok a lejtőkön fölfelé, a johannita kolostorok romjaiból kisebb darabok zuhannak az útra, zúgnak az Apache típusú katonai helikopterek a nyugati part felett, énekel a pap a közeli templomból egy bömbin át, egyre nőnek a házfalakon az erőszakos növények, a tengernek pedig legalább ötféle kékje látszik. Álrhodé nimfákat csábítanak el új hélioszok, nem törődve a hajdani dór invázió nyomasztó emlékével és a vegyes házasság népszerűtlenségével. Mi gyantás bort iszunk az állástalan halászokkal. Zajlik a csendélet és közben fúj a szél.

Trianda olyan, mint Hatvan,

csak harmincat jelent. Ide osztottak le minket az utazási iroda utószezonosaiként egy hétre harmincnégyezerért, panzió nélkül, és még a felszállás előtti repülésbiztonsági pantomimelőadás is elmaradt a charter járaton. Mindössze egy Kurír-cikk került az ülésemre Gázolt a repülő címmel. Engem azonban ezzel nem lehet megfélemlíteni.

Nem a legősibb és legnagyobb rodoszi város ez, inkább széles, de lehet szeretni, mert legalább a közlekedése nem emlékeztet Saigonéra. A fővárosé annál inkább: ott diákok motoros csordájába tévedtünk, és így kevés mentett meg minket attól, hogy feleltessenek a központi gimnáziumban. Talán egy piros lámpán múlott, amit mi komolyan vettünk.

A motorbérlés a legjobb és legolcsóbb megoldás a sziget megismerésére. Ilyenkor már meg lehet úszni négy napra egy endúrót és egy kis automatát együtt huszonnyolcezerért, pedig ez az eddig általam meglátogatott görög szigetek legdrágábbika (egyébként kb. hetven forintnak felel meg száz drachma). Aggódnak ugyan a bérbeadók, mert minden héten felkenődik egy turista valamelyik szerpentin oldalára, de azt hiszem, ezt inkább a szigetiek generálják, ők ugyanis motoron születnek, és motoron lépnek be a túlvilágba vezető kék alagút száján, ám a kettő között soha nem adják meg az elsőbbséget, és egyfolytában kis ívben kanyarodnak balra. A Memory rent a car tulajdonosa például nemzetközi személygépkocsi-jogosítványt követelt a kismotorokra; állítólag két éve rendelkezett így a helyi rendőrfőnök, akit jobbára csak vakarózni láttunk nap mint nap a neoklasszicista rendőrségi épület udvarának pálmája alatt, és többszöri ránézésre is teljesen lehetetlennek látszott, hogy valaha is kiadott bármilyen rendeletet. Így megkerestük a helyi gengsztert, aki a barátnőjét is bérbe adta volna, és akinél hála istennek nem volt módunkban megtudni, mit is jelent tulajdonképpen az a full insurance.

A helyi csúcsra

sikerült elsőre eljutni csupán, mert miközben több katonai támaszponton verekedtük át magunkat, meg kellett szokni az állandó fékezést a lejtőn, az elbizonytalanító szelet, valamint ki kellett heverni a megaláztatást, hogy hatszáz kilós svéd házaspárok állandóan megelőznek. Törökország közelsége miatt a sziget fele katonai terület, és nem érdemes kiskatonától útbaigazítást kérni, mert nem tudnak semmit, messziről jönnek ide szívni.

Faliraki már a keleti partvidékhez tartozik, októberben is lehet fürödni, homokos a strandja, és itt van egyedül bungee jumping, amit nem ajánlanék, ha a darut is úgy rakják össze, mint a konnektorokat a panzió fürdőszobájában. Innen, a sziget szélén vezető úton megközelítve Rodosz fővárosát, Rodoszt, új élményekkel gazdagodhat, aki még nem érezte magát a világ peremén, és a patológiássá fajuló kaktuszfóbiával kiegészülő tériszony beépíthető a libidójába. Rodoszban aztán bele is estem a kikötő vizébe, úgy elvesztettem az egyensúlyérzékemet a magaslati széltől. Az volt az érzésem, hogy egyetlen halász sincs, mint ahogy a rodoszi kolosszus sincs már. Lazsálnak. Valószínűleg tisztán az idegenforgalomból élnek, meg a sziget belsejében tenyésztett birkákból, kecskékből, szőlőből, olajfákból és méhekből. Halászni meg majd én fogok.

Valahogy mégis jut hal

és tengeri vegyes felvágott az asztalra. Hozzák a közeli szigetekről. Az octopus stifadót mindenképp érdemes megkóstolni, ez a bébipolip-pörkölt. Ezerötszázért már jól lehet lakni belőle. Van, akit visszatántorít az, hogy ilyen kis méretekben, szeletelés után is felismerhetők a poliplábak, de ha valaki egy hétig birkagíroszt és birkaszuvlakit evett, már ez sem sokat számít.

A johannita rendek azért jól kifogták ezt a szigetet keresztes háborúk utáni pihenőhelynek, hogy aztán - a rossz nyelvek szerint - itt rockandrollozzanak az általuk ápolt haldokló lovagok vagyonából, míg a török hódítás be nem akasztott nekik. Ha valahol, itt lehet nyugodtan imádkozni. Az olaszok például egy akkora betonkeresztet emeltek a ialisszoszi ősi Akropolisszal szemben, hogy ha valaki felgyalogol a belsejében lévő csigalépcsőn, lejönni már nem mer. Különösen Rodosz várost szerethették a spanyol, a francia és az olasz rendek, amelyeknek várai és épületei ma is láthatók; aztán erre épültek rá a mecsetek, most pedig már úgy néz ki a város, mint valami izgalmas transzglobál építészeti expo.

Szokatlanul kevés a német

turista, annál több a svéd meg a holland. A város üdülőrésze, a parti paradicsom tele van vikingeknek szóló vicces feliratokkal és viking éttermekkel, ahol nem kifejezetten görögös ételeket szolgálnak fel. Evés céljából, csakúgy, mint ivás végett, érdemes vikingmentes övezetet, a turistacsapásoktól és az elszaporodott szörfakadémiáktól kissé feljebb eső tavernát vagy kafeniót keresni, ahol öreg görögök ücsörögnek; ott mindig finom az étel, nem spórolják le a salátáról az olajbogyót és két-ötszáz drachmával olcsóbb minden, mint a part felé, ha az ember nem visel feltűnő szarvakat a sapkáján. Néhány görög mondattól meg egyenesen megvadulnak, feles helyett deciket hoznak a rakiból, és egy meghívás is jár a legközelebb eső buzuki tanszakra.

Macska nincs annyi,

mint más szigeteken, és ami van, az is beteg, inkább a kontinensről idetévedt és elkorcsosult helyes kis kutyák populációja a jellemző. Szamarak vannak minden mennyiségben, különös tekintettel Lindoszra, a keleti part legkedveltebb üdülőhelyére. Itt, a nagy szélcsendben, október elsején az öbölben megmártózva, fél óra alatt sikerült napszúrást kapnunk. Az enyhe hányinger és a kismértékű érzékcsalódások miatt nem ültünk fel a szerencsétlen, megvadult öszvérekre, hogy felmenjünk a lindoszi Akropoliszra a szent úton, de még a motorra is csak órák múlva mertünk felmerészkedni. Aztán csak a hegyeken át Trianda felé rázott már minket a hideg, mire megálltunk szent Nektariosznál mézet venni. A sötétben sem féltem, mert mindent összevetve nagyon is jó a közbiztonság, nyilván, mert nem lehetne messzire jutni egy lopott repülővel sem. Csak a törökökkel ijesztgetik a Pillangó-völgyi gyerekeket, mert a rodoszi Antenna 1-en a török szeparatisták nyilatkoztak büszkén, hogy ők gyújtják száraz és jó szeles időben a legnagyobb erdőtüzeket. Szerintem csak szeretnék. A völgy egyébként igen közel esik Triandához, csakhogy függőlegesen rengeteget kell motorozni le is, fel is. Ráadásul a pillangókért nem érdemes, mert a sok millió pillangó, amely itt párzott meg bábozódott a völgyben a régi időkben, mára tovatűnt. Körülbelül négyet lehetett látni élőben, a többi madártollból készült, festett és háromezer drachma.

Kicsit sírtunk a motor után,

de elvégre tengerre is kell szállni egyszer, ha már szigeten vagyunk. Aznap, mikor az Egyiptomból Ciprusra tartó turistahajó leégett a tengeren, mi épp Symi szigetére tartottunk, közvetlenül Kis-Ázsia partjai alá. Az utolsó előtti napon sikerült megismerni az utastársaink egy részét, és beszélhettünk az idegenvezetőnkkel is, akinek görög autókölcsönzős vőlegénye van, és meddő helyett mindig sterilt mondott, hogy így legyen PC. Ezt azért említem, mert ahány szent helyen jártunk, mindenhol meddő nők imádkoztak gyermekáldásért. Rodoszon a Tsambiki kolostorban még ott is alhatnak, és ha sikerül megfoganniuk valami kóbor szerzetestől, akkor a kolostor nevét kell adniuk a gyereknek, hogy aztán élete végéig röhögjenek rajta a többiek. Symi szigetén Paranormisz településen imádkoztak Mihály arkangyalhoz, és egymás után nyalogatták végig a képét.

Symi központja, Symi városa a görög vizuális élvezetek csúcsa, mert amilyen liliputi neoklasszicista városnak látszik néhány kilométerről a ferry boatról, éppen olyan közelről is, különösen, amikor felbukkan az első görög kereskedő. A lakói szivacshalászatra vannak specializálódva, kétezerért már olyan tuti szivacsot kapni, ami nincs vegyszerezve, és eltünteti a cellulitiszt. Televásároltam vele a fürdőkádat. A híreszteléssel ellentétben nem olcsó és ronda az arany, de szvasztikamintás ezüstöt meg a tenger színeit idéző szőnyegeket megéri felvásárolni ipari mennyiségben.

A kicsi városkában

a mentős, a vízszállító, a polgárőr és a kukás ugyanaz a két személy. Nem férne el belőlük több. Átemeltek egy beteg bácsit a kockás asztalterítőnkön gőzölgő muszakánk fölött, de senki nem zavartatta magát, csak a néni sírdogált az ajtóban még egy órát, és nézte a tengert, meg én, mert olyan érzékeny vagyok, ha ennyi új hatás ér hirtelen egy hét alatt. Legközelebb már csak a rodoszi reptéren sírtam, mert a beígért kettő helyett három órát kellett küzdeni a vikingekkel a tranzitban, meg utálok a tengertől búcsúzkodni, mert azt gondolom, nem lehetek ilyen peches, hiszen a matematikai valószínűsége is kicsi, hogy az ember olyan országba szülessen, ahol csak Balaton van.

- sissos -

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.

Ilyen tényleg nincs Európában

„És jelentem, hogy szeptember elsején be lehet menni a bankba és föl lehet venni a 3 százalékos otthonteremtési hitelt, családi állapottól, lakhelytől függetlenül, és a legfiatalabbak is tulajdonosok lesznek a saját otthonukban. Én nem tudom, hogy ez lelkesítő cél-e bárkinek, de azt biztosan mondhatom, hogy sehol Európában olyan nincs, hogy te barátom, eléred a 18 éves kort, és ha úgy döntesz, hogy saját otthonban akarsz lakni, akkor az lehetséges.”