Drogkultúrák találkozása
Az újkori Európa "vívmányait" nem csak kívülrõl éri ilyen megítélés: Max Weber már a század elején a "modernitás acélhüvelyérõl" beszél, mely spanyolcsizmaként préseli össze a benne élõ embert. De nemcsak testét rekeszti szabályai és szerkezetei acélos karámjába, hanem hideg racionalitásánál fogva szellemét is a kimérhetõre és kikövetkeztethetõre korlátozza. Ezáltal nemcsak az élet magasabb értelmének észlelése válik rendkívül nehézzé, hanem a távolabbi távlatok helyét is többnyire a hiány tölti be.
A "modernitás acélhüvelyének" szorongató hatása alól számosan keresnek kiutat. Évrõl évre többen vannak azok, akik nem érik be az elektronikusan létesített látszatokkal, és tudatállapotuk átállításával törekszenek a kiút elérésére. Az erre hagyományosan használatos eljárások és szerek kultúránként különbözõek. A különféle meditációs technikák mellett mindenütt ismertek a könnyebb megközelítések; a spirituális utak mellett például a spiritusztartalom növelésével elérhetõek. Európa-szerte erjesztett leveket használnak, más világtájakon a természet más ajándékaival élnek, különféle leveleket esznek, vagy füveket füstölnek. A kétféle megközelítés sehol sem kizárólagos: a szakrális szervesíti a közkeletût, a szerek profán használata pedig az emelkedettre tekintettel történik. Európa keresztény kultusza a bor (vér) testi szimbolikája köré szervezõdött, s ebbe a mediterrán hellenizmus (görög és római) szõlõkultúráját is integrálta. Más kultúrák más kultikus középpontok körül bontakoztak ki. Így például az indiai szubkontinensé nem a test, hanem a lélek, a szellem körül: a lélek/zet szimbolikáját állította középpontjába, a jóga légzéstechnikáját, illetve a belélegezhetõ szereket. Ennek köszönhetõen Keleten a cannabis, a különféle kenderszármazékok nemcsak a hétköznapokban használatosak, hanem olykor szent szövegek olvasásához is ajánlott szerek.
Az európai kultúrkör éber elméi tisztában vannak azzal, hogy ez idõ tájt döntõ küzdelem zajlik a világkultúra alakításáért. Ennek a küzdelemnek nem kell feltétlenül a kultúrák háborújába torkollnia. Ám ahhoz, hogy ez elkerülhetõvé váljék, fokozottan tekintettel kell lenni az eltérõ tudatformákra és tradíciókra. A fehér ember régebben majd mindent ördöginek minõsített - az indiánok szokásait, a tibetiek szertartásait, a kínaiak kultúráját -, ami nem egyezett fensõbbséges felfogásával, melyet viszont tûzzel-vassal terjesztett a világban. Ehhez képest az utóbbi idõszakban a kultúrák különbözõségének és egyenrangúságának megítélése jelentõsen megváltozott. Nyilvánvalóvá vált, hogy a nagy magaskultúrák népei felveszik a versenyt az európai emberrel, sõt számos élet- és szellemterületen felül is múlják. Ezért is meglepõ, amikor mindezzel homlokegyenest ellenkezõ felfogásból adódó lépésekre kerül sor. Ilyen volt a Közel- és Távol-Kelet hagyományos kultikus szereinek általános betiltása. Ez hozzávetõlegesen olyan, mintha a keresztényeknek megtiltanák a misebor használatát, és helyette a kólaivást szorgalmaznák. Vagy a magyar, vagy francia borok élvezetét éppúgy bûnüldözési tevékenység tárgyának minõsítenék, mint a sörivást. A kenderszármazékok, a marihuána és hasis kriminalizálása és összemosása a kemény drogokkal éppoly téves, mint amilyen káros és álnok. (Jack Herer kutatásai és könyvei szerint a kender termesztését tiltó törvény azért született, mert másként letörhetetlennek látszó konkurenciát jelentett a kezdõdõ mûanyaggyártás számára. A marihuána tilalma a szerzõ szerint valójában a gyártó Du Pont és az olajmágnás Mello "lobbyzásának", valamint a Hearst-féle bulvársajtó hisztériakeltésének köszönhetõ. Az e "nemes" indítékból eredõ "Marijuana Taxt Act" nyomán aztán a vezetõ világhatalom az országok többségét hasonló törvények meghozatalára késztette.)
E Nagy Fûcsomó problémájának megoldása nyilvánvalóan nem a kriminalizálás irányában keresendõ. Az amerikai alkoholtilalom legfõbb tanulsága az, hogy az efféle törvényektõl csak a bûnözés haszna és szervezettségi foka növekszik meg addig soha nem tapasztalt mértékben. A kenderszármazék legalizálásának ellenzõi fõként a szer tradicionális kultúrájának hiányára szoktak hivatkozni. Kétségkívül nem mindegy, hogy ilyen szerek mikor, kinek és miként kerülnek a kezébe. De ha a kannásbor és a kisüsti kultúrájának virágzását és a milliónyi alkoholistát nézzük, azt látjuk, hogy ez a tönkrement tradíció máris sokkal kártékonyabb, mint amilyen a most honosodó másik lehet.
Szathmár László
