Interjú

Igény a talpán

Zavara József cipész

Lokál

Ha létezne a GaultMillau étterem-katalógusnak cipőipari testvérkiadványa, akkor a lehetséges négyből két szakácssapkával elismert Székely Mihály utcai Fausto's étterem melletti műhelyt bizonyára legalább két knejppel - cipészkéssel - díjaznák.

A műhelybe magas, karcsú, fekete hajú nő lép be, talpig prémium márkában. Egy pár magas sarokra illesztett leheletvékony talpat tart a kezében, amelyet nyolc-nyolc, fűszálnyi vékony, műanyag hatású vörös pánttal láttak el, majd - éppoly kreatívan, mint amilyen arcátlanul - szandálként hoztak forgalomba.

Szorít.

 


Fotó: Galló Rita

 

Zavara József tisztázza: a fényes piros műanyag valójában a legfinomabb lakkbőr, csak nagyon vigyáztak, hogy ez ne látsszon, a tartást a pántok belsejében futó műanyag szál biztosítja. Azt ajánlja, a kuncsaft otthon húzzon vizes zoknit, vegye fel a szandált, és fújogassa hajszárítóval. Lényegében ő is nedvességgel és hővel tágít, de ezt a szandálságot már-már anyagtalanul, szinte csak jelzésszerűen közvetítő lábbelit egyszerűen nem lehet feltenni a gépre.

"A táskáját sem tudnám kifizetni" - mondja a nő távozása után egy jelen lévő férfi kuncsaft, elmélázva azon, hogy mi lenne, ha mégis ki tudná. Mert azért az ő kezében sem egy kínai műbőr topogó van, hanem egy pár Armani.

Különben lehetne kínai is: Zavara József szabott áron javít - mint hangsúlyozza: garanciával -, pesti színházaknak, budai ügyvédeknek, bármilyen állandó vagy az utcáról beeső ügyfélnek. Ez utóbbit szó szerint is lehetne venni: amikor felbontották a műhelye előtti járdát, és a munkálatoknak tűsarkak estek rendszeresen áldozatul, a lelkes ifjú cipész - volt, aki azt hitte, ismerkedni akar - ingyen javított.

A műhely enteriőrjének - saját festésű - almazöld felületeit az ember inkább biofodrászat recepciójának nézné, mint cipészműhelynek. Zavara József minden téren vegyíti a hagyományost és a korszerűt. A vitrinekben régi, fényesre kopott nyelű cipészszerszámok, csokoládétábla méretű, vastag viasztömbök, benzinégő, kézzel varrt, szárnyas-kaplis cipők - de a mester kezében valami OBI-s vágóeszköz. "Az iskolában az első munkánk az volt, hogy bőrtokot varrjunk a késünknek. A tanárunk azt mondta, nagyon sokat elárul valakiről, hogy milyen a késtokja. De ma már ezt a mihaszna tapétavágót használom, mert a modern, ellenálló anyagokhoz ez kell."

És miért kell grillezni a ragasztós felületet? "Ez a felgyorsult világ fejleménye. Cipőipari pillanatragasztót használok, ami hatvan fokon köt. Időt lehet spórolni. Régen egy cipész húsz pár cipőt javított, ma hatvanat kell, mert nem lehet négyezer forintot elkérni egy talpalásért. De ez a ragasztó csak műanyag bázisú cipőkre jó, bár van, aki bőrtalpra is folyatja."

Nem látok a műhelyben varrógépet. "A nővérem kesztyűkészítő, rettentően ügyes. 2001 óta dolgozunk együtt, gyönyörűen varr. Sok cipőt szedtünk szét és raktunk össze együtt."

Az egyik közeli színház kellékese egy pár harmincegyes női cipővel állít be: leszakadt egy csat. A gyermeki lábmérettel rendelkező színésznő - ki lehet az? - a saját cipőjét használja, mert ilyen kicsi nincs a készletben.

- Estére kéne.

- Este előadás?

- Este bemutató.

Zavara József persze megcsinálja, épp csak azt nem értem, miért nem kíván sok sikert a premierre. De aztán, mielőtt ezt is megkérdezném, beugrik: a színházi babona! Még azt is visszaszívta, hogy "Szép napot!". A színpadi kapcsolatok még az előző cégtulajdonosnak, Rossmann Józsefnének köszönhetők, a mester azóta is híven ápolja őket. Azt mondja,

egy bőrcipő sosem hal meg

A színházi cipőket olykor fel kell újítani, de más munka is lehet velük. "A kelléktárból dolgozunk, régi idők nagy színészeinek a cipőivel. Volt, amelyiket gyorsöltözéshez kellett átalakítani, olyan csattal, hogy három mondat alatt le lehessen venni, de a színpadon ne essen le magától. Egy másikat türkizre festettünk, egy harmadiknak mályvaszínű csipkéből készítettünk szárat. Volt, aminek megemeltük a sarkát, vagy elcsúfítottuk, megöregítettük az oldalát." Néha megnézi, hogyan játszanak a páciensei? "Vannak szakmai jegyek, vagy a családdal megyünk, de a cipő olyan a színpadon, mintha a tengerben néznénk egy csepp vizet."

Azt már kezdem érteni, mitől lesz valaki jó cipész. De egy tizennégy éves fiúnak hogy jut eszébe, hogy egyáltalán cipész legyen?

Hát, manapság sehogy. Zavara Józsefet három éve meghívták egy iskolába. "Százhúsz gyerekből egy se jött oda. Azt mondták, büdös és koszos munka. Mindenki rendezvényszervező meg közgázos akart lenni." Annak idején az ő osztályából minden fiú legszívesebben karosszérialakatos lett volna. "Ez engem nem vonzott, beírtam a cipészetet. Egy év múlva már úgy hívtak: fusikirály. Az anyukám munkahelyéről mindig hoztak munkát. Nem voltam egy észkombájn gyerek, de gyakorlatból végig ötös voltam. Furcsa az élet, de egy percét sem bánom az útnak, amit bejártam."

És a célok? A jövő?

"Szeretném az embereket egy kicsit megváltoztatni. Például ne akkor hozzák el javíttatni a cipőt, amikor tönkrement. Szokják meg, hogy előre kell fizetni, mert minden novemberben nagy zsákokban lomtalanítom ki a gazdátlan cipőket. Különben engem nem zavar, ha hatvanévesen is itt fogok ülni. Persze én is szeretnék luxusautót, lehet orrvérzésig próbálkozni, de közben elmegy mellettünk az élet. Abból kell a maximumot kihozni, ami van. Tíz-tizenöt év múlva szeretnék a város legjobb tíz cipésze közé kerülni."

Ez jó lenne végszónak, de nem tudom nem megkérdezni: dolgozik a szomszéd étterem híres séfjének, Fausto di Vorának is?

"Fausto úrtól sokat tanultam. Viselkedést, kiszolgálást. Bizalmi kapcsolat van köztünk. Néha áthoz valamit, és teszteli, hogy milyen ízeket érzek benne. Vagy csinál az Osteriában este egy tésztát. Kedden céklás gnocchi volt kacsaraguval. Én meg javítom a cipőit." Mint mondja, az élet sok kérdése szóba kerül köztük, de pénzről sohasem beszélnek.


Neked ajánljuk