Noha több évtizedes múltra tekinthet vissza, és a fejlett nyugati országokban milliárdos üzletnek számít, idehaza kevesen tudják, mit jelent a fair trade (méltányos kereskedelem) kifejezés. A világmozgalommá terebélyesedett "zöld" kezdeményezés hívei nem kevesebbet állítanak, mint azt, hogy elkötelezett vásárlóként megmenthetik a világot a szegénységtől.
Vajon méltányos-e, hogy a hagyományos kereskedelem csatornáin keresztül értékesített kávé, tea, gyümölcs fogyasztói árából legfeljebb 10 százalékot lát a harmadik világban élő termelő? Igazságos-e, hogy piacaink ellátása érdekében magukat és családjukat kizsigerelik, egy részük mégis a nemzetközileg meghatározott szegénységi küszöb alatt, napi 1 dollárból tengődik? Erkölcsös-e velük és a jövő generációjával szemben, ha belenyugszunk, hogy a termelők a hatékonyság érdekében tönkrevágják környezetüket, amely egyébként (például a trópusi esőerdők tekintetében) az ún. "globális közjavak" részét is képezi? Mindez törvényszerű, vagy netán lehet a "business as usual" logikájától eltérően is kereskedni, ahol az összes érintett viszonylagos jólétét úgy is biztosíthatjuk, hogy a földi ökoszisztéma sem erodálódik ilyen sebességgel? Egyáltalán, van értelme erkölcsi kategóriákat számon kérni a világgazdaságon?
Ehhez hasonló kérdéseket feszeget és válaszol meg a szociális és környezeti mozgalmakból a 70-es évek derekán kinőtt fair trade, amely szerint a szabadkereskedelem keretei között értelmezett
méltányosság
- mint a liberalizált, állami beavatkozásoktól mentes árucsere szinonimája - kevés a világ üdvösségéhez. A neoliberális közgazdaságtan tanításában a hagyományos szabadkereskedelem mindenki számára egyformán gyümölcsöző, más irányzatok azonban hozzáteszik, hogy a haszon legfeljebb ideális esetben oszlik el egyenletesen: ha a partnerek például nem azonos fejlettségi szinten állnak, az egyik fél függőségbe kerülhet, kiegyensúlyozatlanul fejlődik, korszerűtlen gazdasági struktúrája bemerevedik, a társadalmi egyenlőtlenségek pedig tovább mélyülnek. A fair trade mozgalom szerint már nagyon hosszú ideje ennek vagyunk tanúi, a világkereskedelem gyakorlata a legtöbb afrikai, dél-amerikai és néhány délkelet-ázsiai ország tekintetében konzerválja, de inkább kitermeli a szegénységet, miközben próbára teszi az ökológiai rendszert. A keres-kedelmi hasznot nemcsak méltányos, de racionális is volna másként elosztani, már csak azért is, mert a termelők ellehetetlenülését mi magunk fizetjük meg, amikor a farmerek átállnak a kábítószer-termelésre, vagy nagycsaládostól átköltöznek Európába. Az alternatív kapitalizmus híveinek olvasatában a nagyvállalatok, a globális kereskedelem intézményrendszere és a nemzeti kormányok egyike sem szolgál megnyugtató válaszokkal, ezért muszáj "privatizálni" a kérdést, és mintegy politikai szerepet vállalva a szokásos felfogástól eltérő, saját fogalmaik szerint is méltányos kereskedelmi rendszert kellett elindítani.
A fair trade a piacra berontva egyszerre fordul a termelőkhöz és a fogyasztókhoz. Az előbbieknek tisztességes megélhetést kínál, cserébe bizonyos szociális és környezeti kritériumok betartását kéri, az utóbbiakat az ilyen módon termelt javak odaadó fogyasztására ösztökéli azzal érvelve, hogy a képviseleti demokrácia kiüresedésével manapság az ember úgyis inkább csak a pénzével szavazhat. A fair trade természetszerűleg a harmadik világ agráriumára és annak kistermelőire összpontosít: a lakosság döntő hányada ezekben az országokban a földből él, így a környezet állapotára is nyilván ez a szektor van a leginkább hatással. A méltányos kereskedelem hosszú menetelése három évtizeddel ezelőtt a legértékesebb mezőgazdasági árucikkel, a kávéval indult, hiszen ezt az Egyenlítő menti sávban 20 millió család termeli, sőt számos országban ebben merül ki a gazdasági élet. A termék útja az ültetvénytől a bolti polcokig ráadásul a szokásosnál is strapásabb (a kávé az árutőzsdei ügyletek miatt akár százötvenszer is gazdát cserélhet), így meglehetősen sokan szereznek rajta hasznot, közöttük olyan multinacionális vállalatok, mint a Nestlé, a Kraft vagy a Sarah Lee. Az ár gyorsan és kiszámít-hatatlanul ingadozva (részben az árutőzsdei tranzakciók miatt) nemritkán az önköltségi ár alá bukik, erről tönkrement kistermelők százezrei és végletesen kihasznált termőterületek tanúskodnak. Az sem mellékes, hogy kávét csak ebben a zónában szüretelnek, így nem kell tartani az anyaország termelőinek lázadásától sem.
A kávészemek útja
a méltányos kereskedelemben lényegesen lerövidül: a láncolatból a feleslegesnek ítélt, csak gyors profitra törekvő elemeket kiebrudalják. A kistermelők szövetkezeteivel fair trade importőrök hosszú távú szerződést kötnek, amelynek értelmében a termelők az előállítás költségeit is figyelembe vevő alapárhoz jutnak. Ha a világpiaci ár ez alá süllyed, ők akkor is ezt a magasabb ellenértéket kapják, ha meg fölé lendül, akkor a világpiaci áron adhatnak túl rajta. Emellett minden eladott termék után (a többi résztvevő profitjából lecsípett) prémium jár, amit a szövetkezeteknek (az uralkodó fejlesztéspolitikákkal szemben) saját belátásuk szerint, de mindenképp közösségi fejlesztésekre - képzésre, iskolára, útra, biztosításra, kórházra - kell fordítaniuk. Ennek megfelelően a fogyasztói ár összetétele radikálisan elüt a tradicionális boltolásnál megszokott struktúrától: 100 dollárból 10 helyett átlagosan 28 marad a helyiek zsebében. A magasabb hasznot persze nem ajándékba adják. A fair trade tárgyalói szociális és ökológiai természetű igényekkel egyaránt fellépnek: elvárják például, hogy a gyerekek a földek helyett iskolába járjanak, a nőket ne robotoltassák, és mindenki kapja meg, ami neki jár. Ugyanakkor nem szabad a földet kizsigerelni (például túl sűrűn ültetni), legfeljebb biológiailag lebomló vegyszert, és azt is csak korlátozott mértékben lehet használni. A bizalmon és hosszú távú partnerségen alapuló együttműködésben a felek mindenesetre rendszeresen ellenőrzik egymást, a minőség biztosítására, illetve a vásárló és a kereskedő eligazítására egységes, jól felismerhető tanúsítvány született. Jelenleg vagy egy tucat szabványosított mezőgazdasági árucikk viselhet fair védjegyet (kávé, kakaó, csoki, cukrok, méz, bor, rózsa, gyümölcsök stb.), de Pakisztánban már varrnak fair play focilabdákat is, máshol kézműipari termékekkel próbálkoznak a piacon.
Az árut maguk az importőrök, gyakrabban a forgalmazók (fair boltok, online üzletek, bioboltok) terítik az amatőr, mégis hatékony propagandával megdolgozott piacon.
A fogyasztói ön- és bűntudatra apelláló kezdeményezés szűk húsz év alatt a kereslet felfutása miatt üzletileg sikeres részpiaccá lett, ahol mind a termékskála, mind az eladás volumene megbízhatóan emelkedik, jelenleg 19 szervezet 50 ország 500 termelői csoportjától vásárol. Az utóbbi öt évben Észak-Amerikában, a fejlett csendes-óceáni piacon és Európában a boltok a profit egy részének visszaszolgáltatása mellett is rentábilisak, ez a legtöbbször az önkéntes kiszolgáló személyzetnek is köszönhető. A piacbővülés ritkán esik 40 százalék alá, a kontinens legtudatosabb vásárlóinak hazájában, Nagy-Britanniában tavaly már 140 millió font (mintegy 50 millárd Ft) értékben kelt el fair trade védjeggyel tanúsított termék, de Hollandia és Svájc sem sokkal marad el. Az alternatív kapitalizmusból nem csupán a mozgalmár boltok veszik ki a részüket: arculatjavító intézkedésként fair kávét kínál a McDonald's Svájcban, az amerikai Starbucks kávézólánc pedig bulldog szívósságú vevőköre előtt meghajolva alakította át kínálatát. A fogyasztói forradalom azonban könnyen felfalhatja saját gyermekeit: ha a brit Tescók után más szupermarketek is beszállnak az üzletbe, az alapítók lehúzhatják a rolót. Míg a fair holmik kereskedelmi főáramba kerülését sokan ujjongva üdvözlik, mások a piac lenyúlásaként élik meg, arra figyelmeztetve, hogy a nagyáruházak előbb-utóbb saját branddel rukkolnak elő, ami a védjegy óhatatlan kiüresedését okozhatja. Az erőfeszítéseket legalább egy-egy gesztus erejéig a nyugati establishment is elismeri. Több nemzeti kormány jelezte, hogy tanulmányozza a problémát, az Európai Parlament pedig tavaly munkacsoportot állított fel, hogy a strasbourgi épület büféiben a képviselők fair kávét szürcsölhessenek. Az ernyőszervezet közben kitartóan lobbizik, hogy az EU a napirendjén szereplő egyes kereskedelempolitikai kérdések tárgyalásakor a fair trade elveket is figyelembe vegye.
Sikerei ellenére még a legnagyobb piaci részesedést kivívó kávé esetében sem beszélhetünk egyelőre a globális piac átalakításáról. "Túl magas arányt lehetetlen elérni, az emberek döntő része - Magyarországon különösen - az ár alapján vásárol. Ezek a rendszerint magas minőséget képviselő termékek
általában drágábbak
az azonos nívójú, de hagyományos, nagyüzemi módon termelt és terjesztett javaknál, mert kisebb hatékonysággal állítják elő, kisebb szervezetek importálják őket, és a minőségbiztosítási rendszer fenntartása is pénzbe kerül. A kereskedők is a tudatos és viszonylag jelentékeny vásárlóerővel bíró fogyasztókra építenek, amikor jellemzően elit áruként pozicionálják a termékeket, ahol a magas, ellenőrzött minőséget és a szegény termelővel fenntartott személyes kapcsolat érzetét kell megfizetni" - magyarázta Szilágyi László közgazdász. A globális méretekben csekély üzleti forgalom az élelmiszerpiac visszaesései ellenére is több millió ember számára nyújt alapszintű létbiztonságot, és a szövetkezeteken keresztül olyan esélyeket (képzés, egészségügyi biztosítás, áthidaló hitel), amiről korábban nem is álmodhattak - mutatnak rá az elkötelezettek.
Az optimisták a fair trade-től remélik a harmadik világ talpra állását, többen egyenesen a fenn-tartható fejlődés egyik lehetséges útját látják benne, megint mások érdemei elismerése mellett még tovább mennének. "Kérdes, elég kompenzáció-e a gyarmatosításért, az egyenlőtlen kereskedelemért, hogy néhány terméket beemelünk a fair trade-be? A bajt a rendszer maga termeli ki. A piacgazdaság a mi kultúránk logikája, emberek milliói minket látnak el, egy olyan struktúrában, amit mi erőltettünk rájuk. A fair trade ebben az értelemben nem kínál rendszerszintű alternatívát" - véli Pataki György, a Szent István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének, valamint a Budapesti Corvinus Egyetem Vállalatgazdaságtan Intézetének ökológiai közgazdaságtannal és gazdaságetikával foglalkozó kutatója és oktatója. Elvi ellenlábasai szerint azonban csupán a fogyasztói társadalom lelkiismeret-furdalását csökkentő, önáltató intézménnyel állunk szemben, amely csak ront a helyzeten, amikor elzárja a termelőket a piac valóságától, és a fenntartható fejlődés jegyében olyan szövetkezeteket támogat, ahol kézi erővel 500 ember végzi ugyanazt a feladatot, amit máshol, gépekkel öten. A szkeptikusok szerint egy alacsony feldolgozottságú termékekre alapozott gazdaságot támogatva fejlődésképtelen struktúrát betonozunk be, ehelyett inkább a gazdasági szerkezet átalakítását, modernizálását kellene elősegíteni. Mások arra mutatnak rá, hogy a megbélyegzett kapitalista kereskedelemre jellemző füg-gőség ebben a rendszerben sem szűnik meg, sőt a garantált árak révén újfajta, veszélyes paternalizmus alakul ki, amely csúf véget ér, ha Nyugaton befuccsol a jóléti állam és elillan a vásárlói szolidaritás. Ennek veszélyét a fair trade szervezetek is felismerték, és arra biztatják termelőiket, hogy üzletüket fejlesztve, ha tehetik, váljanak önállóvá. Végül a radikálisok azt vágják a mozgalom fejéhez, hogy segítő szándékaival lényegében támogatja a kapitalista rendszert, ahelyett, hogy a "minél rosszabb, annál jobb" elve alapján hagyná békében felfordulni.
A fenti ellenvetések természetesen nem tántorítják el a fair trade
magyarországi bevezetésén
munkálkodó civil szervezeteket, akik szerint a helyzet adott: Budapest vásárlóereje például alig marad el az uniós átlagtól, és ha csigalassan is, de nő a fogyasztói tudatosság. Bioboltokban, egy-egy kávézóban eddig is találkozhattunk néhány termékkel, de ezt nem kísérte felvilágosító munka - ezen szeretnének változtatni öszszehangolt munkával azon szer-vezetek (a Védegylet, az Útilapu Hálózat, a Tudatos Vásárlók Egyesülete, az Ökotárs Alapítvány és a Planet Alapítvány), amelyek igyekeznek szélesebb körben megismertetni a fogalmat, és megkísérlik összetrombitálni azt a vásárlóerőt, amely hajlandó egy 100 g-os csokiért 480-600, egy negyed-kilós kávéért 800 forintot fizetni. "A szűkös anyagi források miatt prospektus, matrica, honlap és a gerillamarketing az eszközünk. Belvárosi üzletlánc helyett egy éven belül egy fix elárusítópontra lehet számítani" - beszélt a perspektívákról Újszászi Györgyi, a Védegylet munkatársa. A piaci bevezetés pontos stratégiája azonban csak a május közepén, külföldi szakértők részvételével meg-rendezett találkozó után lesz kiforrottabb. Az áprilisban az Ökofesten debütált mozgó kávézó (ahol a kávé mellett teát, barna cukrot, kakaót és csokoládét lehetett kapni) azonban már nyáron országos turnéra indul: a Sziget után Kapolcsra, de Szegedről és Pécsről is érdeklődés mutatkozik iránta. Nemsokára akár az online bolt is elindulhat, az áru minden szintre egy felépült rendszerrel bíró ország forgalmazójától - jellemzően Ausztriából és Németországból - érkezik. A szokatlan üzletmenet itthoni elkötelezettjei az ökológiailag fenntartható termelés támogatására a magyar biotermelőket is szeretnék integrálni, ehhez azonban külön minősítési rendszert kell majd kidolgozni.
< align=center>Fair história
Afair trade legtávolabbi gyökerei a 19. század végi angol és olasz szövetkezeti mozgalomba nyúlnak vissza, melyeknek az volt a céljuk, hogy a termelőtől a kereskedőig egységes gazdasági láncot hozzanak létre. A II. világháború után egyes segélyszervezetek figyelme az úgynevezett fejlődő országok felé fordult, amerikai vallási csoportok (például a mennonita Ten Thousand Villages) már ekkor elkezdtek közvetlenül a termelőktől vásárolni. A 60-as évektől kezdve a mozgalmak legfontosabb célja, hogy a fejlődő országok kimozduljanak a monokultúrából - tehát a nyersanyagot a belső piacra termeljék, és az általuk feldolgozott, értéknövelt terméket exportálják tovább. A segélyezésen túl az Oxfam (afair tradema is egyik legismertebb szereplője) 1964-ben elindította a "Bridge" nevű programot: a harmadik világbeli kézművesek termékeit vették meg az importőröktől, és eladásukból gyűjtöttek segélyekre. A maifair trade-hez hasonló program 1975-ben indult. A kávé és a kakaó világpiaci árának zuhanását követően a 70-es, 80-as években egyre több termelőszövetkezet jött létre, ezek ugyanis eredményesebben tudtak tárgyalni a felvásárlókkal. A 80-as években egy holland egyházi segélyszervezet két szociális munkásának fejében született meg az egységes márka gondolata. 1988-ban mutatták be Hollandiában a Max Havelaar kávét, amely egy év alatt 3 százalékos piaci részesedést ért el. A sorra létesülő szervezetek és márkák összefogására született meg 1997-ben az FLO (Fairtrade Labelling Organisation), amely 19 tagból álló ernyőszervezet.
Forrás: www.fairvilag.hu
