A Tordától délre fekvő Torockó az elmúlt években a legfelkapottabb erdélyi magyar turistacélponttá vált. Az anyaországi látogatók ezrei autentikus falusi hangulatot, erdélyiséget, virágzó kisebbségi kultúrát keresnek, és különös álomvilágba csöppennek. Torockó maga a megvalósult idill - látszólag.
"hatatlanul Shyamalan kitűnő filmje jut az eszünkbe. A rejtett völgyben fekvő Falu, mely a maga tisztaságában őrizte meg a régi világot, ahol a házak takarosak, az emberek kedvesek, a kert végében patak csobog, és a külvilág zaja, romlottsága csak távoli fenyegetésnek tűnik. Torockó persze a magyar változat, az ízek, a szagok és a képek erdélyiek - Orbán Balázs és Tamási Áron archaikus, falusi világa, tisztán és romlatlanul. Mikor az anyaországi látogatókkal telizsúfolt buszok megállnak a főtéren, a turisták arcára láthatóan kiül a döbbenet: ilyen nincs, ez a világ már nem létezik, a tündérkertet felégették.
Erdélyt járva nem is kell különösebben nacionalistának lenni, hogy a veszendőség érzése megrohanja az embert: a múlt emlékei rohamosan fogynak, a magyarság kivándorol vagy kihal, és az egész ország valami végtelen, zsigeri szomorúságot áraszt. Torockó azonban más, a fehérre meszelt házak, az öreg unitárius erődtemplom, a völgy, az erdők és a Székelykő fenséges tömbje makulátlan tökéletességben őrzik egy eltűnt világ emlékét. Ráadásul ez nem skanzen, az utcán valódi tehéncsorda kolompol, fekete kendős asszonyok üldögélnek a házak előtti kispadokon, a főtéri vízmedencénél, a vajornál éppen szőnyeget mosnak. Nem véletlen, hogy az idelátogatók minden módon igyekeznek hangot adni nemzeti érzelmeiknek. A buszos turisták "Én igennel szavaztam" kitűzői nélkül is biztosak lehetnénk benne, hogy Torockó elsősorban a jobboldali kötődésűek zarándokhelye, ahonnan lélekben megerősödve távozhatnak: mégiscsak létezik az az Erdély, ami az álmaikban és az olvasmányaikban él. Az a négyszáz kilométernyi Balkán, szegénység és idegenség, ami elválasztja a Falut a határtól, csupán egy fatális félreértés.
A Falu, filmbéli társához hasonlóan, természetesen nem valódi. Az idő sehol sem áll meg, és Torockó sem több gyönyörű díszletnél, amit a kedvünkért - anyaországiak kedvéért - tartanak fenn. Fennmaradását korábban a szegénységnek és az elszigeteltségnek köszönhette, látványos megújulását pedig a turizmusnak és a Transsylvania Trust nevű, magyar fenntartású műemlékvédelmi alapítvány értékmentő programjának. A torockóiak brit szakemberektől tanulták meg, hogyan kell visszacserélni a Tüzép-ablakot korhű nyílászárókra, az évenkénti meszelést és karbantartást pedig részben anyaországi támogatásokból fizetik (Budapest V. kerülete utal át minden évben pár milliót erre a célra). Tucatnyi ház alakult át panzióvá, ahol a famennyezetes szoba, a takaros virágoskert, de még a háziasszony kedves mosolya is idegenforgalmi fogás, "couleur local", amit kemény forintban fizet meg az álomképbe szerelmes vendég. Torockó kétségkívül a falusi turizmus sikertörténete - az illúzió itt olyan tökéletes, mint talán sehol másutt Erdélyben vagy Magyarországon, beleértve a mind visszataszítóbbá váló Hollókőt is.
Puritánok
Tősgyökeres, unitárius torockói egyre kevesebb van, és könnyen előfordulhat, hogy adomázó székely házigazdánk valójában Kolozsvárról kiköltözött, szerepet játszó értelmiségi. A helyiek úgy tartják, hátrányos helyzetben vannak a "vendégosztásnál" az idegenekkel szemben, de az igazi ok valószínűleg az, hogy kicsit később fedezték fel a panziónyitásból származó lehetőségeket. "Meghal ez a falu nemsokára, nincs jövője" - jósolja sötéten az egyik helyi asszony, aki maga is vendégfogadással foglalkozik tavaly óta. "A fiatalok elmennek, a templom kong az ürességtől istentiszteletek idején, már csak páran járunk el vasárnaponként. Jönnek a pestiek, angolok, kolozsváriak, legalább lesz, aki lakja helyettünk a falut" - mondja. Az összevont osztályokkal működő iskolát a dévai Böjte atya mentette meg a bezárástól, aki Torockón is menhelyet hozott létre tizenhárom árva kisgyerek részére. A helyiek meglepő módon nincsenek elragadtatva a kezdeményezéstől: "Cigányok lesznek mind. Ha még az atya maga nevelné őket, talán lenne belőlük valami, de itt csak nevelőnők lesznek. Nem a mi gyerekeink, na" - fogalmazza meg a tősgyökeres torockóiak véleményét az egyik asszony.
A keserűség részben érthető: az itteni unitárius magyarok mindig is rátarti, kényes nép voltak, erős parasztpolgári öntudattal. Szorgalmasak, műveltek és szigorúak - még a velük egy völgyben lakó szentgyörgyieket is lenézik, amiért csak a földet túrják, mint a "jobbágyok". Az idős torockói házaspárokkal beszélgetve pár mondat után kiderül, hogy gyerekeik, unokáik már szinte mind Magyarországon vannak, vagy valahol Nyugat-Európában. "Szép lakása van a fiamnak a IX. kerületben, jó kocsija, biztos keresete. Sokra vitte" - mondja büszkén az utolsó helyi kovácsmester. A famennyezetes szobában a bácsi unokája lelkesen bámul egy olasz sorozatot a Duna tévén. Amint betölti a tizennégyet, nyilván elmegy ő is tanulni Enyedre vagy Tordára, hogy soha többé ne jöjjön vissza. A helyi művelődési házban pünkösdkor a budapesti svéd kórus adott műsort (a falusiak teljes érdektelensége miatt kizárólag buszos turisták előtt), utánuk a "torockói lányok" saját előadása következett - összesen ketten voltak.
