Aműfaj aranykora egybeesett a kádári konszolidáció békés évtizedeivel, amikor szinte a gulyáskommunizmus szállóigéje lett: Jó ebédhez szól a nóta. Ahogy a valcerrel Strauss a forradalmak előtti bécsi udvarnak, úgy Jákó Vera és Solti Károly a vasárnapi ebédhez készülődő magyar családok ezreinek üzente: virág az élet, virág a szerelem; és a többség el is hitte. A kádári politika cirkuszt adott a népnek, pénzt - ORI-vizsga, hivatásos működési engedély - az előadóknak, miközben arra azért ügyelt, nehogy a nótát bárki átpolitizálja. Templomos, istenes darabot a világért sem lehetett énekelni, de azon is megoszlottak a vélemények, hogy a "Kis lak áll a nagy Duna mentében" még belefér-e, miközben az olyan darabok, mint a "Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország" vagy a "Te mégy jobbra, hűtlen babám, én meg megyek balra" azonnal indexre kerültek. Ennek ellenére a nóta lett a konszolidáció zenei eszköze, noha a buzgóbb agitproposoknak rettenetesen fájt a fejük attól, hogy ez a "dzsentroid műfaj", amely épp az egykori urak legszebb dalait recitálja, egyszer csak a szocialista metropolisba költözik. A korszak társadalmi változásai miatt mindezt azonban nem lehetett elkerülni: a nótaszó az iparosítást hajszoló nagyvárosba csábított paraszti népességnek zsigeri tapasztalata, közösségmegtartó hagyománya volt.
A nóta jelentős szerepet kapott az akkori országimázs-építésben is. Az idelátogató idegeneket fogadó miliő, az Ostendétől Olaszországig tekergő magyar napok olyan sikeresen elhintették a Piroschka-csikós-gulyás idiómában kifejeződő felhőtlen önazonosságot, hogy a roma zenészeket sehol nem tekintették annyira magyarnak, mint amikor külföldön léptek fel. A hetvenes évektől pedig a nyugati jutalom-előadásokban részesülő hazai húzónevek hazaváró nótákkal ("Ahol az én bölcsőm ringott") ríkatták meg a kintieket.
Áramütés
A magyar nóta terepe a vendéglátóipar, karrierjének végét pedig az elektronikus (könnyen szállítható) hangszerek megjelenése hozta a nyolcvanas évek végén. A gépzenei stúdióhangzás, a ráépülő lakodalmas zeneipar és az egyre pajzánabb szövegvilág már végképp elvált a cigányzenével összeforrott magyar nótától, bár az utóbbi olykor forradalmi révületében megfogalmaz egy-egy miniszoknyás anyóst vagy űrrakétával szálló cigánybandát, de ezekre már senki nem vevő. A nótás világ szereplői a Kádár-kor elmúlásával nem értik, miért vakaródzik a rendszerváltó elit a nótával kivívott pozitív külföldi megítélés és a ma már élemedett korú, de népes hazai hallgatóság igényei ellen, különösen, hogy az ízlésformálók értékvilága fikarcnyi kielégülést sem találhat abban, amikor a Dáridóban Pataky Attila a gépzenére odavirít egy betyárnótát.
A rendszerváltozás tehát megroppantotta a magyar nóta hátterét. A privatizációt követően az éttermek új tulajdonosai fokozatosan építették le az élő zenét, az énekest elsőnek eresztették szélnek (utoljára Győri Szabó József énekelt a Kulacsban), a legtöbb helyen pedig a szintetizátoros vagy éppen csak egy music center vette át a cigánybanda szerepét. A turistacsoportoknak kínált divatos folklórműsorokban nótaénekeseknek nincs helyük, de este tizenegy után a fővárosban sem lehet éttermet találni nyitva tartó konyhával, cigányzenével. A főleg belvárosi kerületekben élő cigányzenészek nagy része munkanélküli, sokan átképzésre adták a fejüket és fogadkoznak: "Eltöröm a gyerek kezit, ha hegedülni merészel." A túlkínálat miatt a legelőkelőbb szállodákban és balatoni vendéglőkben is legfeljebb minimálbért fizetnek. Az egyik nyugdíjas nótaénekes harmincnégy év magánénekesi pályafutás után huszonegyezer forintos nyugdíjat kap havonta, de így jártak mindazok, akik 1976-ig, az Előadóművészek Szabadfoglalkozású Szakszervezetének megalakulásáig nem fizethettek társadalombiztosítást. Közben a fellépések száma drasztikusan visszaesett.
"A 60-as, 70-es években még harminc-hatvan vidéki előadást tudtunk szervezni havonta, ma van, aki csak egyszer-kétszer lép fel évente - mondja Ferkó István, aki a 80-as években félszáznál több nótaestet rendezett a Vigadóban, és ma a Kispesti Vigadó nótaklub művészeti vezetője. - A működtetési költségek annyira elszálltak, hogy ha hattagú cigányzenekarral, hat énekessel, műsorvezetővel le akarunk menni Szegedre, mire az előadás lábon áll, félmillió forintnál tartunk. Melis György is szívesen eljönne hozzánk énekelni, de negyvenezres gázsiját, ami igazán jutányos egy ekkora művésznél, lehetetlen összekalapozni. Rengeteg multihoz bekopogtunk szponzorációért, de megmondták, csak azoknak adnak, akiknek a célközönsége még legalább 20-30 évig az ügyfelük lehet." A műfaj vegetál a piacon, kedvelői főleg nyugdíjasok, akik nagyon sokan vannak ugyan, de nem engedhetnek meg maguknak ezerforintos helyárakat, a nagy érzelmeket pedig inkább a műholdas csatornák pár száz forintért hozzáférhető műsoraiból vásárolják meg. Mint a fociban, gond van az utánpótlással: a fiataloknak nem tudnak fellépési lehetőséget, színpadi sikert garantálni, nemhogy anyagi megbecsülést, így azok, akik az énekmesternek kifizetnek óránként három-ötezer forintot, nem valószínű, hogy nótát akarnak énekelni. Ráadásul ebben a műfajban különösen fontos a személyiség; a deresedő hajú, pocakos urak nem a fiatal hallgatók elrettentéséül szolgálnak, hanem - ahogy Ferkó fogalmaz - "az előadónak el kell tudni hitetnie az élet drámáit, például ha meghalt az anyja, vagy elhagyta a szeretője, és ehhez abba a korba kell jutni, amikor már valakit rendesen megtaposhatott az élet." Nem véletlen, hogy a fiatalnak mondott nótaénekesek is negyven felettiek.
A cserbenhagyott dal
"Egy kis támogatás kéne csak - véli a szervező. - De nem is a nótaénekeseket vagy a cigánybandákat kéne dotálni, hanem - mint Németországban vagy Franciaországban - azokat a vendéglátóhelyeket, ahol élő zenét adnak. Ezzel párhuzamosan ismét működési engedélyhez, vizsgához kéne kötni az énekesek és a zenészek működését, hogy a színvonalat és a gázsit leszorító dilettánsok ne hozzanak szégyent a műfajra." A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a Nemzeti Kulturális Alap eddig mindig visszadobta a pályázatokat, bárhogyan is próbálkozott egy nótában utazó turnészervező (kulturális bt., kft.). A szórakoztató cigányzenét játszó romák is el vannak képedve, hogy az autentikus zene művelői - a "kannások" - milliós támogatást kapnak, míg ők öszszehasonlíthatatlanul magasabb szintű hangszeres tudással semmit. A központi szervezésű nemzetközi magyar napok résztvevőinek listája is megváltozott, a folklórműsorokban túlsúlyt kapott a nagy-magyarországi dallamkincs és táncvilág. Többször előfordult, hogy néptáncosok széki forgatóst tanítottak az USA-ban, de még Székelyudvarhelyen is, a közönség pedig nemtetszését fejezte ki, mert nem a megszokott és szeretett magyar nótát kapta. A külföldön élő magyarság körében a nóta ugyanis változatlanul népszerű: az elmúlt években az Egyesült Államokban több nótáskönyv jelent meg magyarul, Jugoszláviában pedig minden évben hallatlan happening a Vitkai Gyula Nótafesztivál, amelyhez hasonlót Felvidéken és Erdélyben is rendeznek. "Valószínűleg a fellépéseken viselt atilla vagy Petőfi-kabát miatt kaptam múltkor egy olyan telefont, hogy >>Lerángatjuk rólad a zsinóros kabátot, a kurva anyád!A sanyarú állapotok ellenére a műfaj termékeny, ma is születnek slágerek, mint a kívánságműsorokban taroló Pirosbetűs ünnep, Huszonöt szál rózsa, Azt mondják, hogy minden csillag egy-egy ember sorsa vagy a Könnycseppek az út porában. Noha a mai szerzemények hatvan százaléka - legalábbis Máté Ottília nótaénekesnő szerint - tévedés, Turán Sándor dalszerző inkább arról panaszkodik, hogy "az énekesek zöme nem hajlandó új művek megtanulására". Pedig a dal sikere az előadókon múlik. Hogy a nótára van igény, azt az országszerte működő nótakörök jelzik, ahol általában havonta egyszer mutatja meg magát az a tíz-tizenöt fős nótaénekesi elit, amelyet meg kell fizetni, a színpadra éhes amatőrökkel és fiatalokkal kiegészülve. Bár a műfaj talán soha nem volt ilyen rossz helyzetben, jó néhány elvakult, kérlelhetetlen Minarik Ede még mindig azt próbálja elhitetni, hogy előbb-utóbb minden embert utolér saját nótája: a korosztály, amelyről a Kádár-korban azt jövendölték, hogy ez az utolsó nótázó generáció, már rég kihalt, de a magyar nóta kedvelőinek tábora lényegében változatlanul nagy. Hogy ebbe bele lehet-e kerülni ötvenévesen, fél évszázadnyi kívülállás után, bárki, ha eljön az idő, saját magán ellenőrizheti.
Bogár Zsolt
