Az mp3 és az internetes fájlcsere kezdi alapjaiban rengetni a szórakoztatóipart. Azt az ipart, amely eddig vasököllel zúzta szét a bevételeit és hatalmát veszélyeztetőket. De az ellenfél most sokkal keményebb, és nem is biztos, hogy ésszerű cselekedet eltiporni. A kiadók küzdelme két fronton folyik. Pereskedéssel és fenyegetőzéssel akarják elvenni az emberek kedvét a csereberétől, miközben megpróbálnak olyan technikai megoldásokat kidolgozni, amelyek meg tudják gátolni a másolást.
Nézzük először az utóbbi elgondolást! Lehet-e pusztán műszaki eszközökkel megtartani az audiovizuális tartalmat? A válasz egyértelműen az, hogy ésszerű határok közt nem. Miért? Az elektronikus-digitális információ rendelkezik egy - az őrzői számára igen kellemetlen - tulajdonsággal. Ha lemásoljuk, tulajdonunkban lesz a megkülönböztethetetlen mása, miközben az eredeti példány is sértetlenül megmarad. Márpedig lemásolni könnyű, és továbbítani sem nehéz. Ennek megakadályozására három oldalon próbálkoznak: akadályozzuk meg, hogy a digitális információ könnyen kinyerhető legyen, kódoljuk az adatokat, nehezítsük meg átvitelüket, vagy lássuk el digitális "vízjellel".
Az adatok kinyerésének megakadályozása
eleve paradoxon,
hiszen a zene lejátszása nem más, mint az, hogy a CD-ről levesszük az információt, és a fülünkbe továbbítjuk. Azt persze meg lehet nehezíteni, hogy a fülünk helyett a webre kerüljön a zene, de megakadályozni nem. A jelenleg "népszerű" másolásvédett CD-k a Cactus Data Shield módszerrel készülnek. Az eljárás lényege, hogy a CD-szabvány enyhe megerőszakolásával olyan adatokat visznek fel a lemezre, amelyet a számítógépes CD-meghajtók másként értelmeznek, és nem teszik lehetővé az adatok lemásolását lemezre, a "rippelést". A dolog persze nincsen minden mellékhatás nélkül. Akik megvették Natalie Imbruglia új nagylemezét, tapasztalták, hogy számítógépben egyáltalán nem, de több autós és asztali CD-játszóban sem játszható le. Egyesek szerint végül azok jártak ugyan jobban, akik nem tudták meghallgatni a számokat, de azért mégiscsak zavaró, függetlenül a művészi színvonaltól, ha a boltban vásárolt lemez nem használható. Ráadásul a védett CD a hibajavító kóddal való manipulálás miatt sokkal kevésbé volt ellenálló a sérülésekkel szemben, és már apró karcolások is használhatatlanná tették.
A helyzet végül odáig fajult, hogy a holland Philips mint a Compact Disc védjegy és szabadalom fő birtokosa, felszólította a gyártókat, hogy az ilyen módon védett lemezeket lássák el figyelmeztető felirattal, illetve a szabvány megsértése miatt ne használják a "Compact Disc" megjelölést. A cég tiltakozása - valószínűleg nem kis nyomás hatására - azóta alábbhagyott ugyan, de mindenképpen intő jel. Közben kiderült, hogy egyes számítógépes CD-játszók megfelelő programmal mégiscsak hajlandóak rippelni a védett lemezeket is, sőt a legtöbb DVD-lejátszó gond nélkül megbirkózik velük. Ha pedig egyvalaki már le tudja rántani a zenét, nem nehéz továbbterjeszteni, így ez a védelmi rendszer nem éri el célját.
A DVD más megoldást alkalmaz
A lemezen lévő film kódolva van, és a dekódoláshoz szükséges kulcs a lejátszóba van építve. Ez a Content Scrambling System (CSS - tartalomkódoló eljárás). A módszer azon alapulna, hogy a lejátszó kulcsait a gyártók titokban tartják. Ez persze nem így történt, és ráadásul az alkalmazott kriptográfia sem elég erős ahhoz, hogy egyébként ne lehetne megtörni. Nem kellett sok idő, és megszületett a DeCSS program, amit egy a norvég fiatalember, Jon Johansen írt, mégpedig azért, hogy legyen Linuxra is DVD-lejátszó program, bár az kétségkívül igaz, hogy a programmal le is lehet menteni a DVD-ről a filmet. A történet ismert, a filmipar tűzzel-vassal próbálta irtani a programot, illetve az algoritmust, amely a szólásszabadság nevében nyomtatásban, trikón, de még dalban is terjedt. Szegény Jont pedig - jobb tényállás nem lévén - Hollywood nyomására letartóztatták számítógépes kalózkodásért.
Technikailag az a megoldás lehet életképes, ha a lejátszáshoz valamilyen külső adat is szükséges, amelyet az interneten vagy telefonon keresztül szerez meg a lejátszó - minden egyes alkalommal. Erre is volt kísérlet, az amerikai Circuit City szórakoztatóelektronikai kereskedőlánc állt elő a Divx rendszerrel, amelynek egyébként semmi köze a később megjelent divx videotömörítési eljáráshoz. A Divx tulajdonképpen egyfajta DVD-formátum volt. A vásárló megvette a lemezt, egyszer megnézte, majd minden későbbi lejátszáshoz fizetett. A készülék telefonon keresztül kapcsolatot teremtett a központtal, ahonnan kiszámláztak egy lejátszást. A Circuit City súlyánál fogva több filmstúdiót rávett, hogy filmjeiket kizárólag Divx formában terjesszék, DVD-n ne. Ennek ellenére az eredmény hatalmas bukás volt, a szolgáltatást és a lejátszók gyártását megszüntették, minden Divx-tulajdonos kapott száz dollárt kárpótlásként, a lemezeket lehetett kukázni, az exkluzív Divx-filmek többsége pedig lassan megjelent DVD-n. A nép valahogy nem bukott arra az ötletre, hogy megvetetnek vele valamit, majd sápot szednek minden alkalommal, ha használja. Mellesleg képzeljük el ugyanezt egy könyvvel vagy hanglemezzel!
Egyébként nyilvánvaló, hogy a kódolásnak sincsen sok értelme, mert a kép a képernyőről, a hang a hangszóróról is lelopható, mert ott biztosan megjelenik. Igaz, az eredmény nem lesz tökéletes mása az eredetinek, de hát az mp3 sem az.
Az adatok terjesztésének megakadályozása szintén nem egyszerű feladat. Nem is olyan régen az audiovizuális tartalom puszta mérete megakadályozta a továbbítását, a hálózati technológiák fejlettsége nem tette lehetővé a több száz megabájtnyi anyagok széles körű mozgatását.
A tömörítési eljárások
- mint az mp3 vagy a divx - hirtelen tizedére csökkentették a szükséges sávszélességet, miközben a rendelkezésre álló hálózati sebesség még nőtt is, így széles felhasználói kör számára nyílt meg a zenés-videós cserebere lehetősége.
Megjelent a Napster, amelynek óriási hatása volt. Kitalálóját, Shawn Fanningot már a jövő Bill Gatesének állították be, bár igazából maga a program nem volt bonyolultabb annál, mint amit egy másodéves informatikus programozás-házifeladatként megírhatna, de nem is ez volt benne a lényeg. A Napsterrel a zene megtalálása és letöltése hihetetlenül egyszerűvé vált, így már megvolt minden lényeges elem, ami a korlátlan cserét lehetővé tette. Tény, hogy a Napster működése elég rendesen megsértette a szerzői jogokat, bár ennek nem okozata, pusztán széles körű elterjesztője volt. A Napstert végül jogi eszközökkel ellehetetlenítették, de azonnal felbukkantak újabb és újabb, jóval nehezebben megszüntethető követők.
A zenei ipar tehát más megoldásokat keres. A legújabb a digitális vízjel. Az elv nem új, különböző formáit régóta alkalmazzák képek azonosítására. Lényege, hogy a digitalizált hangban, képben olyan kis módosításokat végeznek, amelyek nem változtatják meg érzékelhetően az eredeti anyagot, de mégis kiolvashatóak még kisebb módosítások, például vágás után is. Az eljárás nagyon hasonló a szteganográfiához, amely képekben rejt el más információt.
Az elképzelés az, hogy a zenét a kiadó vízjellel látja el, majd ezt a vízjelet érzékelve meg lehet gátolni a fájlcserét, vagy olyan szórakoztatóelektronikai eszközöket lehet árulni, amelyek csak az eredeti anyagot hajlandóak lejátszani. Az első próbálkozás a nagy felhajtással bemutatott SDMI (Secure Digital Music Initiative - Biztonságos digitális zene kezdeményezés) volt, ami egy több nagy gyártóból és kiadóból erre a célra alakult konzorcium terméke. A készítői annyira biztosak voltak a dolgukban, hogy 2000. szeptember 6-án meghirdették az SDMI Challange-et, pénzjutalmat ígértek annak, aki az eljárást megtöri, azaz kidolgoz olyan módszert, amellyel a vízjel minőségromlás nélkül eltávolítható a zenei anyagból. A végeredmény pofára esés lett, ugyanis nem sokkal később Ed Felten, a princetoni egyetem kutatója megoldotta a feladatot, ám a jutalom mellé egy levelet is kapott, amelyben finoman figyelmeztették, hogy jobban tenné, ha nem publikálná az elért eredményeket. Azaz a zeneipar ismét hozta megszokott stílusát. Némi huzavona és ellenper után végül mégis megjelenhetett a cikk, ami egyben gyakorlatilag az SDMI végét is jelentette.
Most a jogi megoldásokon a sor. Első lépés a DMCA (Digital Millennium Copyright Act), amely az információs kor szerzői jogi kérdéseit hivatott rendezni, például olyan módon, hogy illegálissá tesz minden olyan próbálkozást, amely a másolásvédelmek megkerülését célozza. Ennek alapján fogták perbe Dimitrij Szkilarovot, aki az Adobe e-book gyermeteg másolásvédelmére hívta fel a figyelmet azzal, hogy feltörte. Igaz, tette ennél kicsit komolyabb, ugyanis az orosz Elcomsoft rögvest forgalmazta is a törő szoftvert. Mindezt hazájában, Oroszországban tette, ahol ugyan nincs hatályban a DMCA, de az USA-ban, ahol egy konferencián ismertetni akarta, igen. Az Adobe végül ejtette a pert, valószínűleg rájöttek, hogy sokkal jobb lenne megjavítani saját terméküket, mint nevetségessé tenni magukat, és azt sem szerették volna, ha boszszúból minden héten más csapat helyezi a "Free Dimitri" feliratot a cég honlapjára, így csak a www. boycotadobe.com maradt.
A szeptember 11-i eseményeket persze sokan próbálták kihasználni, így a zeneipar sem késlekedett
a másolt CD-k nemzetbiztonsági veszélyére
felhívni a figyelmet, és azonnal szigorú törvényhozási lépéseket sürgetett. Ennek sorába illik a tervezett SSSCA (Security Systems Standards and Certification Act - Biztonságos rendszerek szabványosítási és tanúsítási törvénye), amely hallatán George Orwellt is elfogná a sárga irigység. A törvény kötelezne minden hardvergyártót, hogy eszközei ne engedjék a "nem biztonságos" szoftverek és adatok tárolását és működtetését. Hogy ez pontosan mit jelentene, azt senki sem tudja, de, mily meglepő, ebbe a körbe tartozik a szórakoztatóipar által termelt tartalom. Az állítólagos cél persze az informatikai biztonság megteremtése, de érdekes, hogy a törvény egyik nagy támogatója Fritz Hollings szenátor, aki alig leplezetten a szórakoztatóipar támogatottja.
Maga a törvényjavaslat amellett, hogy műszakilag egy agyrém, ha mégis valahogy megvalósítható, súlyosan veszélyeztetheti az elektronikai ipar fejlődését. A vásárlók nyilván nem lesznek hajlandóak olyan diszket vásárolni, amely nem tud zenefájlokat tárolni, avagy olyan hangszórót, amely elnémul a másolt zenéktől, és inkább mindenféle olyan helyről csempészett eszközöket vesznek majd, ahol nem él az SSSCA. Erre már most is van példa, a témában otthonosan mozgók tudják, hogy különböző másolásvédett CD-k írásához vagy DVD-k régiókód-függetlenítéséhez hatékonyabban foghatunk hozzá, ha nem a szabványokat betartani kényszerülő neves gyártók termékeit, hanem különböző "dzsunkagyártmányokat" használunk. Azok - hogy, hogy nem - engedékenyebbek a másolásvédelmi eljárásokkal szemben.
Mellesleg ezt az ipar fejlődését féltő nézetet hangoztatta az Intel magyar születésű alelnöke, Leslie Vadasz is egy szenátusi meghallgatáson, mire a már említett Hollings szenátor gyakorlatilag lehülyézte. "Nem lenne jó a személyi számítógépet egyszerű videóvá butítani" - mondta Vadasz, és ezzel nagyon rátapintott a lényegre.
Nem véletlen, hogy a szórakoztatóipar erőteljesen nyomatja a set-top-boxokat vagy az
"internetes szórakoztató berendezéseket"
Egyrészt az ilyen eszközökben jóval egyszerűbben lehet megnehezíteni az információ házi kinyerését, másrészt ez az ipar nem szereti, ha egyénieskedünk. Tessék továbbra is azt nézni és hallgatni, amit kisugárzunk, kiadunk! Egyértelmű, hogy sokkal jobban örülnének, ha az internet is az lenne, ami a tévé meg a rádió: műsorszórás. Továbbra is központilag mondanák meg, hogy mit szeretünk nézni és hallgatni.
De a Napsternek és társainak van egy, a kiadókra nézve még inkább vérfagyasztó hatása, a szemek felnyitása. Nem a fogyasztóké, hanem a zenészeké. Íme a hálózat, amely a zenémet eljuttatja a hallgatókhoz, úgy, hogy nincs kiadó, aki leveszi a sápot. Naná, hogy pánik van. Nyilván a kiadók előtt is felrémlett az utazási irodák példája. ´k is jól megvoltak azzal, hogy megvették a repülőjegyet, majd drágábban eladták. Hirtelen kiderült, hogy erre nincs szükség, ha otthonról, a weben keresztül közvetlenül lefoglalom és kifizetem a jegyet. Sokan tönkrementek, de aki időben kapcsolt, az rájött, hogy a webet is tudják használni, újfajta szolgáltatásokat lehet készíteni, testre szabott üdülési programokat kínálnak és így tovább. Úgy tűnik, a kiadóknak nincs arra ötletük, hogy mi van akkor, ha a zenészek és a hallgatók között feleslegessé válnak. Pedig el fog jönni az idő, amikor a zenészek is megunják, hogy lenyúlják őket. A Napster-perben Don Henley, az ismert énekes tett is célzást arra, hogy az igazi baj nem a zenék terjesztése, hanem a függetlenség. A kiadók nem engedhetik meg, hogy létrejöjjön olyan független terjesztői hálózat, amely az ő irányításuk és a nekik való tejelés nélkül terjeszt.
A Bertelsmann valamit kapizsgálhatott, mert egyedüliként egyezséget kötött a Napsterrel. Nyilván rájöttek, hogy érdemes lenne megvizsgálni az elektronikus terjesztés lehetőségét is.
A szerzők vélt vagy valós függetlenedése mindenesetre nem oka, hanem következménye az eddigi történéseknek. Vajon miért pont a hang és most a video lett a "kalózkodás" célpontja? Az első nyilvánvaló ok a termék árazása, főleg a zene esetében. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a CD-k ára pimaszul magas az általuk hordozott értékhez képest. Nem csak az átlagember látja ezt, hiszen már több helyen, így az EU-ban is versenybírósági eljárásokat pedzegetnek a kartellbe tömörült kiadók ellen. A Napster bírósági ügye is érdekes fordulatot vett, amikor Marilyn Hall Patel bírónő, addigi megnyilvánulásaihoz képest szokatlanul, helyt adott a Napster felvetésének, és kijelentette, hogy meg kell vizsgálni, hogy a kiadók nem élnek-e vissza hatalmukkal a szerzői jogokra hivatkozva.
Örökös számháború dúl a nagyközönség és a kiadók között az árak körül. Az egyik oldal a bolti árat hasonlítja össze a lemez gyártási költségével, a másik pedig arra hivatkozik, hogy a promóciót és a sikertelen zenei próbálkozásokat is finanszírozniuk kell, ezért a bebukott produkciók árát is beépítik a sikeres termékek árába. Valószínűleg vég nélkül lehet bűvészkedni a számokkal, van azonban egy-két elgondolkodtató tény.
Nézzük az előállítás költségeit! A CD előállítási költsége néhány ezres tételnagyságban, feliratozva, dobozolva, fóliázva
alig kétszáz forint
Körülbelül ennyiért tudunk házilag is CD-t írni. Nyilvánvaló ezek alapján, hogy a lemezek ötezer forintot súroló ára nem az adathordozó előállításából adódik, hanem a rajta lévő tartalom létrehozásának költsége. De akkor miért kerül alig többe egy DVD-film? Talán egy kétórás film elkészítése alig több egynéhány zeneszáménál? Vagy miért kérnek a legújabb fiúcsapat nagylemezéért, ahol a legnagyobb költség a hangmérnök meg a szoláriumbérlet volt, szinte ugyanannyit, mint a Queen legjobb számaiért?
A filmekkel kicsit más a helyzet. Az ár nem annyira vészes, hiszen ha a család beül egy multiplexbe, az sem sokkal olcsóbb. Megfigyelésem szerint a filmwarezkodásnak sokkal inkább más okai vannak. Egyik a megjelenés időpontja. A világnak ezen a táján gyakran hónapokat kell várni, hogy bemutassák azt a filmet, ami Amerikában már rég megy. Ezt sokan nem kívánják kivárni. A másik fő ok a "tesztelés". A mozi elég drága ahhoz pénzben és időben, hogy biztosra menjünk. A filmeket nem játssza egész nap a rádió, a zenével ellentétben kénytelen vagyok más módon meggyőződni arról, hogy érdemes-e megvenni a jegyet. Nagyon sokan a letöltött film alapján döntenek úgy, hogy érdemes moziban is megnézni, mert mégiscsak úgy az igazi.
Sajnos a szerzői jogvédő szervezetek eleve bűnözőnek tekintenek minket, jó példa erre a fénymásolókba belobbizott reprográfiai díj. Ideje lenne, hogy elgondolkodjanak a kereslet-kínálat törvényén. Ez persze nem lesz könnyű, mert eddig jórészt csak keresletben gondolkodtak. A hálózat azonban megteremtette azt az alternatív utat, amelynek kínálata sokkal inkább kielégíti a közönséget. Vajon miért nem fogom csütörtök reggel a friss Narancsot, szkennelem be, hogy a neten keresztül terjeszszem? Vagy miért nem fénymásolja az egész lakótömb reggelente a napilapokat? Nem azért, mert nehéz vagy költséges! Semmivel sem lenne bonyolultabb, mint mp3-ba alakítani egy CD-t. Hanem azért, mert mindezen termékek ára és az általuk képviselt érték, tartalom, szolgáltatás összhangban van. Bizony, egy CD-t is lehetne annyiért adni, hogy igenis az emberek értelmét lássák annak, hogy megkapják az eredeti címkét, hogy ne alkoholos filccel legyen felírva a lemez címe!
De ez csak az egyik oldal. Ennél sokkal fontosabb lenne, hogy az eddig jól tejelő megcsináljuk-kinyomjuk-megveszitek módszer változzon. Az elektronikus terjesztés hatalmas lehetőségeket rejt. Mi mutatja ezt annál világosabban, mint hogy az év albuma a "Sajátgép"? Milyen jó lenne, ha össze tudnám egy lemezre válogatni kedvenc számaimat, és a neten keresztül megrendelném vagy letölteném. Esetleg személyre szabott mixeket vagy verziókat tudnék megkapni. És még számtalan ötletet lehetne kipróbálni!
Itt tartunk most, de vajon miért? Mit veszthet a szórakoztatóipar? Sokat.
Mára világossá vált, hogy a hagyományos jogi kereteknek változniuk kell. Itt az ideje, hogy a szerzői jog valóban szerzői és ne kiadói, menedzseri és produceri érdekeket védjen. Pontosabban: azoknak kell változniuk, akik az utóbbi három évtized során kierőszakolták, hogy a szerzői jogot felhasználhassák arra, hogy az az ő könnyű pénzszerzési forrásuk legyen. A kiadók, amelyek mindenkit tolvajnak és kalóznak kiáltanak ki, valószínűleg leginkább magukból indulnak ki. Az első kiadó, amelyik észreveszi, hogy lehet az árral egy irányba úszva is működni, az nemcsak hogy túléli a hálózat megjelenését, de nagyobbat kaszál, mint azok, akik most rövid távon, izomból akarják elnyomni a vissza már nem szorítható újdonságokat.
Szigeti Szabolcs
