Nyolc óvodás korú kisgyerek veszi körül a pedagógust, aki kis színes képeket mutogat. Néhányan feszülten figyelnek, és minden kérdést megválaszolnak - bár van, aki mindet ugyanazzal a szóval. Egy vékonyka testvérpár egymás mellől el nem mozdulva csak les a sarokba húzódva, néhányan saját útjukat járják (csússzák) a földön: a "beszokókat" itt nem fegyelmezik, hagyják, hogy saját ritmusukban csatlakozzanak. Egy magas, vékony lány segít a csoportvezetőnek, most épp gyöngyöket kotor ki egy szőke kisfiú szájából.
"Enyhe, középsúlyos, autista, beszédzavaros..." - sorolja dr. Kopp Miklósné, a Beszélj velem Alapítvány vezetője, hányféle hátránnyal küzdenek az ide kerülő 2-7 évesek. "Önálló helyváltoztatásra képes": így szól a bekerülési feltétel. Mindanynyian családból jönnek, reggel hozzák, este viszik őket.
"Akadályozott fejlődésű, sajátos nevelési igényű gyermeket gondozni tízszeres teher a szülőnek - mondja a vezetőnő -, és ezek a szülők egyedül maradnak a problémájukkal. Nálunk mindent, ami fontos a fejlesztésben, egy helyen megkapnak. Lelki támaszt is, hogy ne az örökre rájuk tett keresztet lássák..."
Az állatmesés foglalkozásnak közben vége szakad, pisilés, öltözködés, torna következik. A foglalkoztatóterem kiürült, csak egy kisfiú rakosgatja a képeket.
Viszontlátjuk a magas lányt, épp egy zoknival birkózik. Máté Mariann alapítványi önkéntes álláskeresés közben gondolta úgy, hogy addig is hasznosan töltené az idejét. Először a velemi Camphill Egyesület bentlakásos otthonába költözött. "Ha önkéntesként a nap minden percében a gyerekek körüli teendőkre koncentrálsz, ahogyan ezt a munkatársak teszik, akkor olyan szemléletmódot kapsz, ami meghatározó lesz egy életen át. Hasznossá teszed magad olyan területen, ahol gyakorolhatod a kedvességet, türelmet és alázatot."
Amikor Mariann visszatért Pestre, az interneten keresett olyan helyet, amelyik tudja fogadni, és amíg nem talál állást, itt segít. "Amit lehet, meg kell tenni, és amíg van kapacitásom, addig megteszem. Nem számít, hogy nem kapok fizetést, mert partnerként kezelnek, és így legalább bármikor dönthetek úgy, hogy eddig tartott. Nem kell nagy dolgokat tenni, azt hiszem, már csak a jelenlétem is pozitív visszajelzés az itt dolgozóknak."
Eggyel beljebb
"Marci, ne feszítsd magad! Innivaló jön, figyelj oda!" - beszél határozottan László Tímea, miközben lassan, kanalanként halad előre a nyolcéves forma kisfiú etetésében. Marci speciális székben ül, az aljára kerekeket szereltek, hogy tolókocsiként is funkcionáljon. A súlyos értelmi sérült fiú keze-lába ernyedten lóg, vagy épp kontrollálatlanul csapkod. Értelmi akadályozottságához mozgásszervi diszfunkciók társulnak. A beszédközpont is sérült: Marci hahotázik, nyivákol, horkangat vagy visít: artikulálatlan jelzésekkel kommunikál. Tekintete hol homályos, hol felélénkülve, izgatottan vizslatja a körülötte mozgókat. Főként a pedagógusokat itt a csoportban: ők azok a felnőttvilágból, akik keresik vele a kontaktust. Marci csoporttársai hasonló tünetekkel élnek, bár eltérő fejlettségi fokon állnak, más és más módon lehet velük kooperálni. "Ne aludjál közben, ezért nyelsz félre! Emeld a kezed, emeld!" - kéri a pedagógus. Itt mindenki pépeset eszik; a pedagógusok banánt turmixolnak, almát reszelnek, vajas kenyeret szedegetnek apró darabokra.
A reggeli után zeneterápia következik: a feladat szerint klasszikus dallamokra csapkodják ütemesen az asztalt, vagy táncolnak. Minden munkatárs egy guruló székben tolja, forgatja a maga "gyerekét" körbe-körbe.
Ez számít "mély víznek" a gyógypedagógus-hallgatók körében: a súlyos értelmi sérültek világa. Major Lili kimondottan ide vágyott - két éve önkéntes a Budapesti Korai Fejlesztő Központban, noha eredetileg pénzügyi főiskolát végzett. "Tudtam, hogy az nem nekem való, de fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Hallottam, hogy be lehet segíteni egy gyermekotthonban: délutánonként agyagoztunk, gyöngyöt fűztünk, játszottunk. Ott volt egy autista srác, láttam, hogy senki nem tud vele mit kezdeni. Elkezdtem vele beszélgetni, és onnantól tudtam, hogy ez érdekel. A következő 'helyemen' már csak értelmileg akadályozott gyerekek voltak. Annyival hálásabbak, lelkesebbek tudnak lenni! Számukra nem természetes, hogy foglalkoznak velük."
Lili azóta jelentkezett a gyógypedagógia szakra is, azt mondja, a gyakorlaton látott "jó pár katasztrofális helyet", de a központban nagyon jó szakmai munka folyik. "Itt hasonlóan gondolkodunk, bátrak vagyunk, nem kezeljük őket porcelánbabaként - magyarázza. - Biztos, hogy nem mindig élvezik, amit 'művelünk' velük, de ez sem feltétlenül baj. Minden impulzus fontos."
Olykor különbözik, hogy mit lát eredménynek a szülő, és mit a fejlesztő. "A szülő számára sokszor lényegesebb, hogy a gyermeke megtanuljon járni, mint hogy elújságolom, mennyire okos, választott például két dolog közül. Előfordult, hogy szinte dühös voltam a szülőre, mert arra panaszkodott, hogy kínos, amikor a boltban hangosan kiabál a gyereke. Én meg arra gondoltam: hiszen kommunikál! Aztán mindig eszembe jut, hogy én csak itt dolgozom, hazamegyek, de nincs értelmileg akadályozott gyerekem. Az elején sokszor gondoltam rá, vajon milyen lenne ez vagy az a gyerek egészségesen. De ezt le kellett építenem magamban, mert ez egyszerűen nem így van."
Figyeljük a foglalkozást, ami most egy pillanatra megakad. "Pisilni? Figyelj rám, kimenjünk pisilni?" - kérdezi az egyik pedagógus, közben vécét ábrázoló színes képet mutat, rajta felirat: "pisilés a vécébe". A falon a további lehetőségek: "játék Évivel", "iszik", "hazamenetel". László Tímea csoportvezető ezek segítségével érteti meg magát. Ma már a fejlesztő csoportban dolgozik állandó munkatársként, de egykor ő is önkéntesként kezdte. Sok pályakezdőt látott már. "Lelkesen jönnek, elkezdik csinálni, de sokukban van egyfajta tartózkodás, visszariadnak a nyáltól, félnek a hirtelen mozdulatoktól."
Halmozottan sérült gyermeknél létfontosságú, hogy a korai fejlesztés időben elkezdődjön, mert az értelmi funkciók csak egy ideig javíthatók. "Később már nem fejlesztésről beszélünk, hanem az életminőség javításáról, és nemcsak a gyermekéről, hanem a családéról is" - mondja Tímea. Ez annyit jelent, hogy egy tíz-tizenkét éves, egyre nehezebb gyermeket ne magatehetetlen testként kelljen ellátni. Tanulja meg például megfogni a kanalat, vagy pelenkázásnál magától forogni.
Tímea még gimnazista volt, amikor a buszon látott egy Down-szindrómás kisfiút. "Egymásra néztünk, és valami elindult - emlékszik. - Hazamentem, és mondtam a szüleimnek, hogy sérült gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Aggódtak. Amikor azt is megtudták, hogy súlyos sérültekkel, akkor pláne. Amióta itt vagyok, négy gyerekünket gyászoltuk el. Nem lehet megszokni, hogy egyik nap még a kezedben volt valaki, a másik nap jön a telefon. De erőt ad, ha pozitív visszajelzést kapok tőlük - vagy egyáltalán... kapok viszszajelzést. Ha mondjuk azon görcsölök, hogy lenyelje a falatot, ő érzi, és lenyeli. Az igazság az, hogy még a gyógypedagógusok egy része is mély sajnálatot érez irántuk. Nem mondom, hogy bennünk ilyen nincs, de át tudjuk fordítani, hogy ha már ez a helyzet, akkor küzdjünk, mindent próbáljunk megtenni, amit csak lehet."
Dunaharaszti pocsolyáit kerülgetjük libasorban. Az óra tízes busszal megyünk, a sofőr megvár: tudja, hogy jön a csapat a foglalkoztatóból. Hazafelé tartunk, a hat fiatal lakhelyére, a Bárka Alapítvány által fenntartott családias lakóotthonba.
Fiatal, felnőtt
Olyan felnőtt korú értelmi sérültek laknak itt, akik önállóan nem boldogulnának, de segítséggel önellátók. Kati már menet közben meglep azzal, hogy belém karol. "Jössz velünk?" Samunak a kabátom tetszik, azt nézegeti, Ildikónak be nem áll a szája: állandó figyelmet igényel, noha szavai nem mindig kivehetők.
A legtöbben az állami gondoskodást kinőve kerültek ide, van, aki családban élt, de meghaltak a szülei, olyan is akad, aki sosem ismerte őket. Ahogy megérkezünk, szétspriccelnek: Ildikó vasal, Fecó valamiféle logikai játékot játszik (aminek csak számára van logikája), Ani pedig letelepszik az asztalhoz egy pakli elrongyolódott magyar kártyával, és elmélyülten rakosgatni kezdi.
Besomfordál a konyhába Samu is. Bemutatkozom neki, ő is kezet ad: "Vilmos" - mondja. Valóban Vilmos a neve, senki nem tudja, miért lett belőle Samu valamikor, régen. Az otthonban mindenkinek van "párja", aki kimondva-kimondatlanul figyel az elesettebbre.
Mindig lakik velük segítő is, ezt a szerepet időnként önkéntesek vállalják. Főként egyetemisták vagy egyedülállók. Most épp Kulcsár Piroskán a sor, aki hetedik éve, 16 éves kora óta ugrik be a főállású alkalmazottak helyett. "Egy idő után nem is a segítésért vállalod, hanem mert szeretsz velük lenni. Az elején volt bennem valamiféle büszkeség, mert karitatív munkát végzek, aztán ez elmúlt, ahogy a hétköznapjaim részévé vált. Néha kicsit teher, és eszembe jut, mi minden mást is csinálhatnék, de aztán elmúlik. Itt nemcsak adok, fejlődöm is. Ha egész héten mindennap jöttem, majd csak úgy beugrom délután, úgy tudnak örülni, mintha hetekig nem láttak volna. Látom, hogy az idegenek sokszor tartanak tőlük, vagy irtózat van bennük, de ez is olyasmi, amit az embernek le kell győznie."
A fiatal lány azelőtt a Külkereskedelmi Főiskolára járt, de azt mondja, nem tudja elképzelni magát olyan munkahelyen, ahol mindennap meg kell harcolnia magáért, ahol elvárnak tőle egy bizonyos teljesítményszintet. "Itt nem úgy kezelnek, mint bármilyen cégnél, ahol egy név vagyok, egy statisztika, hogy mennyit termelek." A lány nyáron Kanadába utazik: felvették az alapítvány ottani egységébe - már nem önkéntesként, hanem fizetett munkaerőként.
Még mélyebbre, magasabbra
Mesemondó Marikával felfelé caplatunk a nagytétényi emelkedőn. Kérdem az egykori vezető, ma már nyugdíjas óvónőt, nem zavarja-e, hogy mindenki így hívja a Reménysugár Habilitációs Intézetben. "Ezekhez a gyerekekhez csak érzelmileg lehet közelíteni. Mesével, verssel, simogatással." Gyerekeket mond, pedig negyven évnél idősebbek is laknak itt. "Olyanok vagyunk nekik, mint a szülő, aki, ha a gyereke ötvenéves, akkor is a gyerekének mondja."
Hét éve a helyi újság hirdette meg, hogy az akkor még a nagytétényi kastélymúzeum területén működő, értelmi sérülteket ellátó intézmény segítőket keres. Felvégi Józsefné akkor, még munka mellett jelentkezett. "Elsőre épp abba a szobába vittek, ahol a legsúlyosabb sérültek voltak. És valahogy egyből megkedveltem őket. Érzékenyebbek, ragaszkodóbbak másoknál. Itt, az új helyen, hát, közöttük is vannak súlyosabbak, autisták és... Hát, látni fogod!"
Ahogy mágneskártyánkkal sorra nyitjuk az ajtókat a kollégiumi hangulatú folyosókon, eszembe jut, amit itt hallottam: "Volt olyan ember, nem is egy, aki egyetlen napot dolgozott itt. Legfeljebb kettőt." Közeledőben halljuk az ösztönhangokat: sivítás, kiáltás vagy nevetés - nem mindig lehet azonosítani. Marika színes újságokat tereget ki a műanyag asztalon. A papír zizegésére felbolydul a tévészoba, két kerekes kocsi gurul mellénk. Az érkezők mohón, szinte az orrukkal nézegetik, lapozzák, fogdossák a becses ajándékot.
"Nyissuk ki, jó? - beszél hozzájuk Marika a szokottnál hangosabban, artikuláltabban, majd hozzám fordul: - A tévéműsort szereti, mert megismeri a logóját. Egyikőjük sem beszél, de a képeket imádják. És szeretik, ha simogatom a hajukat, így, bizony! Pedig az autisták általában nem szeretik az érintést."
Viktor, miután megforgatta, áttanulmányozta az utolsó szórólapot és szupermarket-hírlevelet is, csalódottan néz fel. "Hát, csillagom, ennyi van, ezek voltak mára! - mondja Marika, és elindul egy kisebb szoba felé. - Gyere csak, bejönnek majd utánunk."
Elmegyünk egy széken kuporgó, vékonyka fiú mellett. Fejét oldalra fordítva, összegörnyedve szorít egy félig szakadt hetilapot. "Gábor nem beszél, csak csúszik-mászik a földön. Ezt az újságot hozza neki nagy néha az édesapja, azt ölelgeti. Mindenkit ver, magát is, másokat is, félnek tőle. Na, most itt meg vakok vannak!" - mondja Marika.
"Egyszerre három hivatásos gondozó dolgozik az osztályon, ha lehet, mindig van köztük egy férfi, mert nagy részük pelenkás - magyarázza az időközben közénk telepedő ügyeletes. - Nem tudnak jelezni, mi ültetjük rá őket a vécére. Ma jön majd egy új fiú, ma 18 éves, nem tud beszélni, kicsit remeg. Mint a bivaly, olyan ereje van. Majd megfeszültem, mikor ráültettem a vécére. Ha akar mondani valamit, csak gágog szegénykém, mondja, gá gá gá, hát olyankor megkínálom őt egy kis teával, mert azt gondolom, valami baja van neki, azért gágog."
A gondozónő hozzáértőnek tűnik, elképzelem, hogy évtizedek óta lehet a pályán. "Nyolc hónapja jöttem, azelőtt titkárnő voltam - mondja. - Csak hát munkanélküli lettem, és ez adódott. Nagyon féltem, megmondom őszintén. Attól tartottam, hogy hányingerem lesz, de nincs így, mert hál' istennek, az agyam átalakult. A gyerekeim már felnőttek, nem törődnek velem, ide meg, ha csak bejövök, már kiabálnak, jönnek elém. Ez nem olyan, hogy pénzért csinálja az ember. Pénzért is. De ha most azt mondanák, hogy nem tudnak fizetni, én még úgy is elvállalnám."
Végigmegyünk a többi szobán, sajátos hangok, mozdulatok, a legkülönfélébb módokon torzult testek. Egy-két ágy üres: csak egy-egy fotót látunk fölöttük - így jelölik, melyik kinek a helye. Némelyiken felbukkan egy családtag, egy-egy egészséges testvér. A hiányzókat hazavitték hétvégére. Vagy kórházban vannak, mint Gyuszi, a sokadik epilepsziás rohamával. "Az anyja sírva mondta, hogy talán a következő elviszi, hát, hál' istennek, még él" - mondja Marika.
"Ezek a betegek nagyon titokzatosak - mondja Laci ápoló -, nem lehet megfejteni őket. Engem nagyon érdekel az emberi lélek. Ezelőtt kórházi ápoló voltam idősosztályon, de azt meguntam. Etetés, itatás, injekció - ez ismétlődik. Itt rábírni valakit valamire, az kihívás. Ez egy másik világ. Tisztább és jobb. Nincs hazugság, becsapás. Nem akarok többet másféle betegekkel dolgozni, csak fogyatékosokkal."
Dalolva
Magyarországon sokan dolgoznak "ajándékba", kifestik a gyerek óvodáját, süteményt osztanak az iskolai farsangon, kertészkednek a társasház udvarán - s ez tulajdonképpen önkénteskedésnek számít, miként annak számít a véradás is. Ellenben kevéssé jellemző az olyan önkéntes tevékenység, amikor az aktív munkavállalók "független területen" dolgoznak. Ami a motivációkat illeti, első helyen találjuk a humánumot, az immateriális érték létrehozása iránti vágyat ("jó érzés adni"), annak emberi kapcsolatokat erősítő, közösségépítő és személyiségformáló hatásaival együtt, illetve a "szükség van rám" meggyőződését (ez leginkább nyugdíjas korúaknál szempont). Ám egy önkéntes ennél praktikusabb hozadékokkal is számolhat: az önzetlen évek jól kamatoznak az önéletrajzban, megágyazhatnak egy munkaszerződésnek, de ha egyik sem, hát addig is hasznosan telt az idő.
Az efféle tevékenység keretei is szabályozottak (közérdekű önkéntes tevékenységről szóló 2005. évi LXXXVIII. törvény), jobb esetben szerződés is készül, hiszen a jelentkező felelősséggel tartozik a rábízottakért annak ellenére, hogy nem kap ellenszolgáltatást, és őt is megilletik egészségügyi, biztonsági garanciák. Bár a legtöbb helyen nagy szükség van segítségre, a szervezetek sem fogadnak, fogadhatnak el bárkit: átlagosan csak minden harmadik jelentkező válik be: az alkalmasság itt sem kevésbé fontos kritérium.
Bármely nonprofit szervezet igénybe veheti a plusz humánerőt: egyházi és civil szervezeteken kívül állami intézmények is, ezek legtöbbjében azonban ma még furcsán néznek az ajánlkozókra. Nem így például az Egyesült Államokban, Nyugat-Európában vagy Skandináviában, ahol kórházak, gyermekotthonok vagy nyugdíjasházak nagymértékben építenek az efféle segítségre.
Az "önkéntespiacon" jelenleg túlkínálat van: az Önkéntes Központ Alapítvány honlapján beszélgetésünk pillanatában 788 szervezet vár segítő kezekre, és mintegy 2500 már jelentkezik is. A jótétemény-toplistát a gyerekek (egészségesek és betegek egyaránt) vezetik, az alapítvány munkatársa szerint "az emberek úgy érzik, ők a legkiszolgáltatottabbak, és tőlük kapni a legnagyobb hálát, szeretetet". Mostoha területnek számít a hajléktalanok és fogyatékkal élők közege: "Ez a legnehezebb, ide erős elhivatottság és mentális érzékenység kell."
Adók-vevők
Ernyőszervezetként, nagy önkéntesholdudvarral működik a fogyatékos emberekkel, hozzátartozóikkal és ellátásukkal foglalkozó civil szervezeteket segítő Kézenfogva Alapítvány, s akár ötven készséges embert képesek mozgósítani. "Aki eljön, tudja, hogy jót tesz, valakinek segít. Az ilyesmi feltölti az embert - magyarázza Pénzes Jenő, az alapítvány koordinátora. - Mindenkinek elege van a pénz utáni hajszából. Általában úgy jelentkeznek, hogy valaki elhozza valakijét. Sokan jönnek ügyvédek, orvosok, de mint egy meccsen: eltűnnek a társadalmi szerepek, és csak az adott csapat drukkerei vagyunk."
Jenő főállásában történelmet és magyart oktat tanulásban akadályozott gyermekek számára, emellett pedig "amikor szükség van rá, segít". "Érettségi után gyerekfelügyelőként dolgoztam egy iskolában, ott találkoztam először értelmileg és tanulásban akadályozott gyerekekkel - meséli. - Három nap után tudtam, hogy megtaláltam a hivatásomat - ennek idestova tizenkét éve. Örülök, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Aki elmondhatja magáról ezt, az ha nem is boldog, de kiegyensúlyozott ember." Jenő szerint nem nehezebb munka ez, mint bármi más, sőt ez "örömtelibb". Fontosnak tartja, hogy ne nevezzük betegnek a fogyatékkal élőt. Azt mondja, a "beteg" kifejezés egy folyamatra utal, azt sugallja, hogy az illető vagy meggyógyul, vagy meghal. A fogyatékos ember azonban egészséges, a fogyatékosság csupán az állapota. De attól még sokkal több köztünk az azonosság, mint a különbség.
