"Nem, nem, értsd meg, ez teljesen lehetetlen, nem tudok elmenni a hotelbe, neked kell eljönnöd hozzám. A sofőröm beteg, nincs autóm. Nem várhatod ezt tőlem. Te még fiatal vagy, fogj egy autóriksát vagy próbáld ki a buszt. A Gulsán negyedben lakom, ez a belvárosból öt-hat kilométer... Tízkor találkozunk? Nagyon jó, kifelé ilyenkor nincs akkora forgalom. Elég, ha fél nyolckor indulsz." Dakkai ismerősünk kérlelhetetlennek tűnik, ezért másnap reggel mi kezdünk még idejében készülődni. Itt egy palack víz, olvasnivaló, kendő maszknak, füldugó. Gyorsan ható széntabletta is kell, itt negyedmillió emberre jut egy nyilvános vécé.
Leintünk egy motoros riksát,
megalkuszunk és benyomulunk a kisállatketrecnek tűnő utastérbe. A sofőr gondosan bereteszeli az ajtót, hogy a szmogtól alélt turista kezéből senki se tudja kikapni a táskát. Kikanyarodunk a nyolcsávos főútra és beszállunk a nagy össznépi tetriszjátékba, ahol minden négyzetcentiméterért férfias küzdelem zajlik. A tülekedésnek épp nincs sok eredménye, a járdán egy láb nélküli koldus gördeszkáját kézzel előrehajtva előzi a kocsisort. Ahogy teljesen beáll a forgalom, megérkeznek a kéregetők, őket az örök optimista árusok követik: az egyik köszörűgépet, a másik csillárt, a harmadik esküvői ruhát és egy közigazgatási falitérképet szeretne elpasszolni. Sofőrünk nyújtózik és cigiért nyúl, két szomszéd ketrecből is kínálnak tüzet. Lehet, hogy Dakka az indiai nagyvárosoknál is koszosabb és jellegtelenebb, de a riksák igazi fővárosa. Az utakon négyszázezer gyönyörűen kifestett biciklis és több tízezer gázüzemű motoros háromkerekű verseng az autókkal, mopedekkel, roggyant teherautókkal és lukas buszokkal, szekerekkel, kézikocsikkal, talicskákkal és sok helyen (járda híján) a gyalogosokkal. A hangzavar ennek megfelelően pokoli, a ketrec átforrósodik, a szmogtól szem nem marad szárazon. Ez a levegő évente negyvenezer embert öl meg, a fújtatva tekerő kerékpáros riksás nem nagyon éri meg az ötvenedik születésnapját. A városi téglagyárak munkásai sem húzhatják sokkal tovább: a tűzforró kemencék tetején, füstöt okádó kémények alatt nők és férfiak napi tíz-tizenkét órán át forgatják a lapátot. Kiszállnánk, de nincs sok értelme, a járdán a térképpel bíbelődni reménytelen. Fegyelmezetten elnyomunk egy pánikrohamot és elmélyedünk az újságban. Egy idős mérnök szerint Dakka már nem olyan kellemes, mint amilyen negyven éve, a Pakisztán ellen vívott függetlenségi háború után volt.
A világ legfiatalabb megavárosában
az agglomerációval együtt tizenkétmillióan élnek. Bangladesben a nők helyzetének javításával sikerült a népességnövekedést lelassítani, de a városok lakossága irtózatos sebességgel nő, az infrastruktúra pedig a leállósávban döcög. Dakka legfontosabb észak-déli átmenő útja napi hat órán át járhatatlan, a szemét harmadát szállítják el, az otthonoknak fele, ha csatornázott. Allah nagyon szeretheti a bangladesieket, hogy nem küld rájuk minden évben egy kolerajárványt, ám a tiszta ivóvíz és a közművek hiánya így is rengeteg szenvedést okoz. A főváros tarthatatlan helyzetével naponta foglalkozik a sajtó, a szenvedélyes hangú írások kaotikus jogi helyzetről, pénzhiányról, tanácstalan, bénázó vezetőkről beszélnek. És az ijesztő jövőről: a mostani növekedési ütemmel számolva 2050-ben már negyvenmillióan szoronganak itt. Pedig ma is ez a világ legsűrűbben lakott városi övezete. Ha New Yorkban és agglomerációjában ekkora lenne a tolongás, akkor az egész USA és Mexikó lakossága elférne ott. Dakka fekvését tekintve olyan szerencsés, mint New Orleans. A Föld legnagyobb deltatorkolatában, a Gangesz (itteni nevén Padma) és a Brahmaputra összefolyásánál járunk, az ágas-bogas vízrendszer miatt nincs nagyon hová terjeszkedni. A város nagyon alacsonyan fekszik, monszun idején a közlekedési rendőrök és a szeméthegyek csak félig látszanak ki a vízből, és akkor a további várható tengerszint-emelkedésről nem is beszéltünk. A várost védő gátak miatt sokak számára mégis ez "a" biztonság: a vidéki lakosság a természeti katasztrófák sújtotta területekről Dakka felé menekül. Az újonnan érkezettek főleg a szegénynegyedekben telepednek le, a gazdagok kerítéssel és őrökkel védett tömbházaikból tanácstalanul szemlélik az eseményeket. Az egyik legnépesebb slum az elit negyednek számító Gulsán toronyházainak hóna alatt található. A tízéves Abdul családja öt éve költözött faluról ide. Zöld rizsföldek helyett ma mocskos sikátorok között járnak, de mindegyiküknek van munkája. Az élhetetlennek tűnő Dakka a remény városa sok millió bangladesi számára. Egy utcasarkon két-három üzlet és műhely osztozik, mindenki szállít, kalapál, szerel, pakol, keres és kínál. Az utóbbi húsz évben rendre 5-6 százalékkal bővülő gazdaságot a vállalati szektor mellett a rengeteg (részben mikrohitellel működő) egyéni és kisvállalkozás hihetetlen szorgalma, illetve a gyerekmunkások éltetik. Abdul délután öttől kilencig egy boltban dolgozik. Előtte iskolába megy, amit egy helyi civil szervezet tart fenn - a városvezetés nem töri magát a slumok népéért. Pedig a fiú világhírű énekes, osztálytársai képviselők, mérnökök, újságírók, rendőrök, tanárok, jogászok szeretnének lenni. Az optimizmus puha fátyolként borul a városra, és néha a tisztánlátást is nehezíti. Vagy mire véljük a folyók közé, süppedő homokra épülő új lakónegyedet; a tízemeletes társasházak tetején váratlanul megjelenő családi házakat (!); vagy a várost átszelő szuperalagút tervét, amikor a közlekedési lámpák sem működnek? "Hülyeség? Korrupció?" - találgat melankolikus sofőrünk, miközben a minden lehetséges irányból életünkre törő nagyobb járművek között lavíroz.
Dakkában a busz- és a teherautó-sofőrök az élet császárai. Indulás előtt elrágnak néhány bétellevelet (Ázsia-szerte elterjedt, élénkítő hatása miatt fogyasztott növény), feltekerik a magnót és egész nap átszellemült arccal űzik-hajtják a tohonya közlekedőket. A cigit és a mobiltelefont az út végén teszik le, szabad kezükkel a szélvédőre aggatott színes textileket, kabalákat, családi fényképeket igazgatják, a két combjuk közé szorított kormánnyal bátran manővereznek. Munkaköri leírásuk szerint nem is nekik kell figyelni minden apró részletre, az ablakból torkaszakadtából üvöltő segéd dolga, hogy a fuvar minél kevesebb áldozattal járjon. A lapok külön rovatot/oldalt/hétvégi mellékletet szentelnek az eredménynek. Pár hete, amikor egy thai diplomatát ölt meg egy kisteherautó, újra felmerült, hogy be kellene gyűjteni a hamis jogosítványokat, amelyekből csak a fővárosban legalább ötvenezer van. Mahmúd Abbász februárban csak a repülőtéren tárgyalt Sejk Haszina miniszterelnök asszonnyal, a hivatalos indoklás szerint ezt a palesztin elnök feszes útiterve okán. De a napnál is világosabb, hogy a sokat látott Fatah-vezető valójában megfutamodott a veszélyek elől.
A turista testi épségét
ezenkívül legfeljebb egy kósza ételmérgezés vagy a politika veszélyeztetheti. Az országot felváltva irányító Avami liga és a Bangladesi Nemzeti Párt között nagyon kevés tényleges ideológiai és tartalmi különbséget találni, nem csoda, ha végeláthatatlan parlamenti vitanapok helyett szívesebben szerveznek izgalmas utcai megmozdulásokat - ezekből persze a kis pártok sem szeretnek kimaradni. A hartal, a mindent megbénító sztrájk rendkívül népszerű, mert nagyon könnyű előállítani: elég, ha a dakkai politikus és néhány aktivista odaáll a reggeli dugó mellé fényképezkedni, és kész a holnapi címlap. "A két nagy pártot vezető két idős asszonynak (Sejk Haszina mostani kormányfő és Bégum Haled Zia, az ellenzék vezére - L. B.) az ország és a város problémáiról sincs semmi értelmes mondanivalója, csak egymással vannak elfoglalva. A legjobb volna, ha visszavonulnának. Vagy esetleg egyszerre infarktust kapnának" - töpreng hangosan szülővárosa jövőjéről egy egyetemi professzor. Az önfeledt vonulás, zászlólengetés, gyújtó hangú szónoklat éppúgy a dakkai mindennapok része, mint a politikai erőszak; igaz, véres verekedésből, rongálásból, lövöldözésből és bombamerényletből az utóbbi néhány évben mintha valamivel kevesebb lenne. Ez annál örvendetesebb, mert jövőre a város rendezheti a krikett-világbajnokságot - az igazi kérdés persze az, sikerül-e majd megállítani azokat a terroristákat, akik Pakisztán és India viszonyát itt akarják tovább rontani. A helyi közbiztonság másik sajátossága, hogy az egyetemi campusokon a legrosszabb. A különféle diákszervezetek ugyanis a politika játékszerei és az intézmények igazi urai - a rendőrségi razziák során begyűjtött fegyverekből lassan exportra is jut. A dakkai fiatalok túlnyomó többsége azért esténként jóval békésebben múlatja az időt: szenvedélyesen kriketteznek, a mozit, a chatoldalakat és a fantasztikus édességespultokat ostromolják, vagy az eléjük keveredett turista körül álldogálnak, hogy némán, de tudományos alapossággal vizsgálgassák. Egész addig, amíg a többiek a hátsó sorból a vállukon türelmetlenül kopogtatni nem kezdenek, mert szeretnének végre ők is sorra kerülni.
A nagy lista
Az EIU rendszeresen elkészített, 140 nagyvárost tartalmazó listája öt kategóriában - infrastruktúra, oktatás, stabilitás, egészségügyi ellátás, kultúra és a környezet - harminc ismérv alapján számszerű indexet ad a vizsgált metropolisok élhetőségéről. Az 1-es osztályzat "elviselhetetlen", a 100-as "ideális" életkörülményeket jelöl. Az élvonalat kanadai (Vancouver: 98 pont), európai és ausztrál nagyvárosok alkotják, a rangsort a zimbabwei Harare zárja (37,5 ponttal), eggyel előtte Dakka áll (38,7 pont), holtversenyben Algírral. Az elemzők a kelet-európai térségben Budapestet találták a leginkább élhetőnek; a magyar főváros - 88,2 ponttal - az 55. helyre került, ahogyan tavaly is. A térségben Budapest után Prága következik, Varsó a 71. helyen zárt, Szófiáé a leggyengébb - 88. - helyezés. Fővárosunkat London előzi meg, és New York követi. A magyar főváros élhetőségi kritériumai közül az oktatási feltételeket találták kiemelkedőnek, erre 100 pontot kaptunk. A kultúra és környezet kategória 90, az egészségügyi ellátás 91,7 pontos lett, az infrastruktúra általános állapotát azonban csak 80,4-re, a stabilitást 85 pontra értékelték.
(Forrás: MTI)
