Háromévesnél kisebb, egészséges, nem cigány gyermek - az örökbefogadók legnagyobb csoportja ilyen utódot képzel el. A szőke, kék szemű csecsemő vágyképe továbbra is sztereotípia, s valamivel többen kívánnak kizárólag lányt örökbe fogadni. A "származás" nem szerepel a dokumentációban, ilyen igényt nem is lehet megjelölni, de az erre vonatkozó attitűd a kutatásokból, eljárási tapasztalatokból jócskán érzékelhető. Korrigálható vagy kezelhető, enyhe fokú egészségkárosodást a jelentkezők egy része még elfogad, ám egész életre kiható, maradandó elváltozással vagy súlyosabb fogyatékos állapottal élő gyermeket ritkán, akkor is inkább külföldre sikerül elhelyezni. A hatévesnél magasabb kor jelentős hátrány - a nagyobbak nagy számban ragadnak intézményben vagy nevelőszülőnél -, bár két csoportnál jók az esélyeik: az egyedülálló, dolgozó nőknél és a 45 évesnél idősebb pároknál.
Becslésünk szerint a két legjellemzőbb "hátrányt" tekintve azonos életkor esetén a nem roma gyermek esélye a családi életre körülbelül hússzoros a roma gyermekével, az egészséges gyermeké pedig mintegy ötvenszeres például egy Down-kórral született babáéval szemben. De az arányok javulnak. Ahogy egy szakember fogalmazott: a gyermekvédelem a társadalom tükörképe, ahogyan makroszinten enyhül az elutasítás, és a civil közösségek háttértámogatása erősödik, úgy egyre több az e téren toleráns szülő itthon is (bár még mindig ritkaság). Azért néhányan tágítják "határaikat", mert abban bíznak, hogy így hamarabb sor kerülhet a családbővítésre, vagy nagyobb az esélyük csecsemőkorú gyermeket befogadni.
E kisebbségen belüli kisebbségnek számítanak azok, akik - az átlagember számára sokszor érthetetlen módon - eleve hátrányos helyzetűnek számító gyermeket keresnek.
"Milyen szép kreol"
"Sajnáltuk, hogy őket senki nem választja." "Annyira szépek a cigány gyerekek!" "Itthon ők nem kellenek. Az a csöpp gyerek... Még bármi lehet belőle!" Ilyesfajta indíttatásról számoltak be azok a szülők, akik roma gyermeket vártak nem roma családjukba - vagy csak a sors hozta így. Utóbbi mondatokat például attól az asszonytól hallottuk, aki az utcája végében álló ablaktalan tákolmányból 13 naposan vette magához az ott született csecsemőt, majd - miután kiderült, hogy a kislány testvérei állami gondozásban vannak, előbb egyiküket, majd még további négyet is befogadott saját unokái mellé - igaz, csak egyiküket örökbefogadóként.
Dávidék esete azonban gyakoribbnak számít: ők csupán nem utasították el, hogy leendő gyermekük roma származású legyen, bár a körülmények ismeretében ez szinte felért egy direkt választással.
"Egy gyermekünk után, négy sikertelen terhesség és egy feltárt genetikai kockázat miatt mindketten ugyanarra gondoltunk. Bár eltelt még kis idő, amíg ki mertük mondani: a családdá válásnak vannak más útjai is" - meséli Zsuzsa. A házaspár elment a megfelelő hivatalba, hogy kitöltse a papírokat. "Etnikai származásra tekintet nélkül elfogadunk gyermeket" - így szólt a mondat a nemre, korra, egészségi állapotra vonatkozó rubrikákat követő "Egyéb" megnevezésű kipontozott vonalon.
A hivatalban többen is biztosították a párt, hogy így nem kell majd sokáig várniuk, bár nem ezért döntöttek így. "Amikor örökbe fogad az ember, eleve nyitottnak kell lennie arra, hogy valamilyen tőle különböző lény érkezik majd hozzá. Ha megszorításokkal állunk neki, az már valami fals dolog nekem - mondja Dávid. - Bőrszín alapján meg különösen nem lehet egy újszülöttet megkülönböztetni, ez nekünk nem fér bele. Régen rossz, ha valaki katalógusból akarja kiválasztani a gyerekét." Zsuzsa számára sem volt ez kérdés, bár mint mondja, utána azért jöttek a félelmek: "Nem akarom úgy feltüntetni, mintha soha semmilyen kételyem nem lett volna, de pont erre jó ez a várakozás, hogy az ember ezeket helyretegye magában."
Amikor elmondták másoknak, mire készülnek, kaptak hideget-meleget. "Ne őrüljetek meg, ott a gyönyörű kislányotok, miért akartok rosszat magatoknak?" - mondta az egyik "oldal". "Ez csodálatos, amit vállaltok, le a kalappal" - így a másik. "Szerintünk egyik sem jó - szögezi le Dávid. - Az örökbefogadás nem karitatív tevékenység, teljesen önző oka volt: még egy gyereket szerettünk volna."
A várakozás másfél évre nyúlt, két hónappal ezelőtt a három és fél éves Emma testvért kapott: a másfél éves Zoltánt. "Sosem hittünk az 'első pillantásra' élményben, mert lányregényesnek tartjuk - mondja Dávid. - Ennek ellenére öt perc alatt eldöntöttük, hogy Zozó kell nekünk."
Az első két hét ettől még nehéz volt mindenkinek, de aztán egymásra találtak a gyerekek. "Mára teljesen megnyugodtunk, olyan szeretetmegnyilvánulásaik vannak - meséli Zsuzsa. - A lányomnak kimondottan jót tett, nyitottabb lett azóta. Persze előtte sokat foglalkoztunk azzal, hogy felkészítsük: sokat beszélgettünk vele, az esti mesében a mackók örökbe fogadtak egy elhagyott kiskutyát..."
Persze mindenkit nem lehetett felkészíteni, de a házaspárnak eddig csupa jó tapasztalata van. "Ha meglátják velünk, az embereknek sokszor fel sem tűnik a különbség, sokszor csak azt jegyzik meg, milyen szép kreol a bőre - mondja Dávid. - Ha én nem vagyok velük, azt tudakolják, vajon kubai vagy arab-e a papa. Érdekes, de a közeg annyira meghatározó, hogy képes felülírni, 'becsapni' a jóhiszemű emberek érzékelését. A roma aszszonyok bezzeg rögtön kiszúrják, és odavannak érte."
Az édesanya szerint ez most még egyszerűbb, hiszen a kisfiú tüneményes és nagyon barátságos. Ám kissé aggasztja a szülőket, hogy mi lesz később, milyen identitása lesz Zozónak, hogyan tudják megvédeni őt az esetleges előítéletektől. "Az sosem volt kérdés, hogy örökbe fogadjunk-e roma gyereket, de az igen, hogy jó-e neki, ha ebben a társadalomban nő fel - mondja Dávid. - Fontos, hogy tisztában legyen a gyökereivel. Pozitív tartalmakkal kell megtölteni azt a szót, hogy roma, hogy cigány, nem dramatizálva és nem idealizálva az örökbefogadást." Ez ma még nem lehet teljes, hiszen titkos eljárás lévén nem ismerik a kisfiú biológiai szüleit, de mint mondják, ez csak a fiuk miatt lenne fontos nekik. "Amit a genetika ma tud, az csak a jéghegy csúcsa, és kontinensnyi, amit nem ismer. Ez eleve relativizálja a kérdést. De ha meggondoljuk, hogy egy átlagos családban is minden gyerek külön személyiség, az öröklött tulajdonságok készletéből más-más aktivizálódik. Hiszem, hogy az én nevelői feladatom a lehető legjobb irányba terelgetni őt." Zsuzsa azt mondja, lehet kíváncsian is hozzáállni a dologhoz, vajon mi újat hoz ez az ember a családba. "Sosem szabad összehasonlítani őt a vér szerinti gyermekünkkel, vagy elvárásokat támasztani vele szemben. Önmagában kell figyelnünk és értékelnünk őt, bár ez nagyon nehéz feladat."
"Már egy 'átlagos' örökbefogadás is nagyon speciális élethelyzet, és ez valahogy nincs benne a fejekben - véli Radoszáv Miklós, a Fővárosi Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat igazgatóhelyettese. - Nem úgy van, hogy örökbe fogadok egy pár napos csecsemőt, és egyből olyan lesz, mint a sajátom. Az emberek 99 százaléka azért fogad örökbe, mert nem születhet saját gyermeke. Ha ezt a veszteséget nem dolgozta fel, soha nem lesz belőle jó örökbefogadó. Ezenkívül egy ilyen gyermeknek két szülőpárja van, ami mindig is foglalkoztatni fogja őt, és ez csak két tényező, ami időt és alapos felkészítést igényel. Ha megterheljük mindezt azzal, hogy például más kultúrából fogadunk gyermeket, az még bonyolultabb helyzetet jelent. A gyermek mindenképp érzékelni fogja, hogy más, mint a szülei, fel fogja tenni a kérdéseit, és nem lehet úgy nevelni, hogy 'ez majd nem kerül szóba'. Ha külföldről kerül hozzánk gyermek, akkor például alapelvárás, hogy visszajárjunk vele a származási országba, megismertessük vele azt a közösséget. Ami a roma kultúrkört és a 'vegyes' örökbefogadást illeti, az ezzel kapcsolatos információk nem részei a képzésnek, de ha van igény rá, akkor az oktatóink kitérnek a témára."
"Tök jó"
Évente körülbelül ötven Down-kórral született gyermeket hagynak a kórházakban, vagy mondanak le róluk a születésük utáni hetekben. Ha ennyit nem is, de közülük négy-öt beteg csecsemőt befogadnak. És amikor a "beteg" szót használom, a szülők sietve kijavítanak: "Hál' istennek, egészséges. Down-baba, de egészséges."
"Egykor szinte reménytelennek látszott az ilyen gyerekeket örökbe adni, mostanában évente néhányan családra lelnek - mondja Radoszáv Miklós. - Legfeljebb egy százalékot tehetnek ki azok a jelentkezők, akik kimondottan valamilyen hátrányosnak számító állapotot jelölnek meg. 'k általában olyan párok, akiknek már van gyermekük, és valamilyen személyes élmény vezette őket idáig, a karitativitás ehhez kevés lenne. Ezekre az esetekre kiemelten figyelünk, hiszen előfordulhat, hogy valaki erején felül próbál ilyesmit vállalni, csak mert látott egy filmet vagy olvasott valamit. Mások egy esetleges abortusz miatt éreznek bűntudatot, amit így próbálnak tompítani. Ezeket a kevésbé szerencsés motivációkat kiszűri a pszichológiai vizsgálat, amely végső soron mindig arra a kérdésre fut ki, hogy a szándék vajon az illetőről magáról szól, vagy tényleg a gyermekről."
De a 41 éves, (immár) háromgyermekes Tímea egészen más okból fogadott örökbe egy Down-kóros kisfiút. "Nyolcadikos koromban egyszer azt álmodtam, hogy született egy Down-beteg babám, noha azelőtt nem is ismertem ezt a szót. Onnantól, ha bárhol megláttam ezt a jellegzetes arcot, vonzott, a közelébe akartam kerülni. Irigyeltem a szülőket, hogy kapcsolatban lehetnek egy ilyen kis emberrel. Úgy éreztem, mindenképp meg kell ismernem őket. Később egy ideig dolgoztam is korai fejlesztő iskolában, ott is velük volt a legjobb a kapcsolatom. Nem azért érdekeltek, mert elesettek, inkább mert különlegesek. Mintha a hét törpe minden tulajdonsága egyesülne bennük. Rengeteg arcuk van, és minden érzelmet intenzíven élnek meg. Iszonyatosan őszinték, amit éreznek, kimondják. Nincs rajtuk álarc. Voltunk egyszer hajókiránduláson, ahol viharba keveredtünk. Egy fiú mellettem ült, nagyon félt. Ahogy fogta a kezem, és belenézett a szemembe... én ép embertől ilyet még nem tapasztaltam... olyan mély érzelmeket hoznak fel belőlem. Más biztosan nem érzi ezt ennyire" - meséli az asszony, miközben a hároméves Ákos a játékait pakolja a szőnyegen. A kisfiú miután végez, élénk "csevegésbe" kezd, kedvenc filmjének jeleneteit mutogatja el: hogyan fogja meg a bagoly az egeret, viszi a csőrében a fészekhez és adja a fiókáknak. A természetfilmeket szereti a legjobban, a bálnák, a fókák, a baglyok és az egerek a kedvencei.
Tímea nem sokáig dolgozott a fejlesztőben, azt mondja, nem bírta, ahogyan az autistákkal bánnak. Egy üzemben lett részlegvezető, de - ahogy fogalmaz - nem bírta downos nélkül. És az egyik reggel felhívott egy civil szervezetet: hogyan tudna ilyen babát örökbe fogadni. "Kicsit csodálkoztak, de nagyon örültek, és felírták a számomat."
Az örökbefogadási procedúra egyik legfontosabb része a motiváció feltárása: miért akar valaki örökbe fogadni? Legalább ilyen lényeges kérdés, hogy a családon belül megvan-e az összhang, az egész család befogadó-elfogadó-e, ez ilyen "különleges státuszú" örökbefogadásnál különösen fontos.
"Elmondtam, hogy van tapasztalatom, dolgoztam Down-babákkal. Én nem azért akartam örökbe fogadni, mert 'szegényt elhagyták a szülei', hanem hogy mellettem legyen. A férjem rögtön elfogadta a dolgot, csak azt kérte, hogy fiú legyen, mert egy lányt talán könnyebben kihasználnak. A gyerekeim meg annyit mondtak: 'Tök jó.' Még készen sem voltak a papírok, telefonáltak, hogy van egy kisfiú, háromhetes. Csak kapkodtam a levegőt, nem gondoltam, hogy ilyen hamar megy."
Az ország másik végébe kellett utazni érte, mivel születése után hazavitték a szülei nővére mellé, de amikor megjött a genetikai vizsgálat eredménye, úgy döntöttek, nem nevelik fel. "Semmiképp nem akartak beteg gyereket, ezt még a terhesség alatt megbeszélték. Gyönyörű ház, egy nagyon szép pár... Ákos ott feküdt az ülőgarnitúrán, én meg nem tudtam, mit csináljak. Legszívesebben felkaptam volna, de nem tudtam, szabad-e. Az anyukája aztán egyből odaadta az ölembe. Amikor az apja elköszönt tőle, csak fogta őt, és zokogott az a nagydarab ember: 'Nem bírom szeretni, nem bírom szeretni.' Borzalmas volt. Ott voltak a nagyszülők, sírt mindenki, a férjem nem is bírta, kint várt az autóban. Én is hazáig bőgtem, hogy úristen, elhoztam egy nőnek a gyerekét... olyasmi trauma volt, mint másnak az, hogy beteg gyereke születik. Végül a mamája Ákos egyéves szülinapján hívott utoljára, és azt hiszem, ez így is van rendjén. Én becsülöm őket, szerintem még mindig jobb, mintha otthagyják a kórházban (a Down-kórral születettek harmadával ez történik - a szerk.), vagy egész életében nem fogadják el."
Ákost nem nehéz elfogadni, sőt elsőre nem is mindenkinek tűnik fel a különbség, de azért el kellett telnie kis időnek, míg a vidéki kisváros lakói megszokták a változást.
"Amikor elhoztuk, nem mertek belenézni a babakocsiba. Azt hitték, valami szörnyeteget fognak látni. Aztán amikor megnézték, látszott rajtuk, hogy megkönnyebbülnek. Az idegenek általában nem tudják, hogyan reagáljanak rá, sajnálják, vagy ne sajnálják, feszültek. De aki többször találkozik vele, az hamar megszereti."
A Down-kóros gyerekekkel kapcsolatban gyakran említik a hiperérzékenységet: ezeknek a kicsiknek finom antennáik vannak arra, hogy mindenfajta hangulatváltást érzékeljenek, és nem hagyja nyugodni őket, ha szomorú, depresszív, elesett ember van a közelükben. "A közeli boltban dolgozik egy ideggyenge asszony. Ákos másokra mindig morog először, ezt a nőt viszont állandóan simogatja. A gyengeséget hihetetlenül felismeri. A nála kisebb gyerekekkel sokszor agresszív, de a downos babákat soha nem bántja."
A befogadó környezet ellenére Tímeának azért vannak nehézségei. Férje kamionsofőr, így a két kamasz és a kisfiú nevelése elsősorban rá hárul. Most épp óvodát keres Ákosnak, ami nem egyszerű: "Eddig négy helyre mentem be, és mindenhol elutasítottak."
Azt gondolnánk, ez a helyzet nehezebb, mint amikor valakinek a vér szerinti babája nem egészséges. Ám Tímea szerint fordítva van, hiszen ő tudta, mit vállal, míg egy vér szerinti szülő soha nem erre számít, amikor gyermeket vár. "Gyakran nem is ismerik ezt az elváltozást, az értelmi fogyatékossággal azonosítják, és ezért mondanak le a gyerekükről."
Persze Tímeának is vannak félelmei, elsősorban a kora miatt. "Talán jobb lett volna, ha fiatalabban jön, több erőm lett volna hozzá. Így nehéz, hogy sokat vagyok egyedül, ez nem egyemberes feladat. Néha arra is gondolok, mi lesz, ha velem történik valami. De hát mindenre nem lehet felkészülni, akkor sem, ha egészséges gyerekeket nevel valaki."
Boldog, vidám, kiegyensúlyozott
Beteg gyermeket általában azok a családok fogadnak be, amelyeknek közvetlen tapasztalataik vannak velük kapcsolatban. A negyvenes vállalkozó, István és felesége huszonéves korában önkénteskedett egy bentlakásos otthonban, ahol értelmi sérült fiatalokkal foglalkoztak. Mindig nagy családot képzeltek el, így amikor három saját gyermekük után éveken át nem jött a negyedik, úgy gondolták, örökbe fogadnak egyet. És mivel jó emlékeik voltak az egykori lakóotthonból, úgy döntöttek, sérült gyermeket fognak nevelni. "Nekünk már volt három egészséges gyerekünk, azt gondoltuk, nem veszünk el még egy egészségest valakitől, akinek talán az az egy lehetősége van, miközben a sérült meg nem kell senkinek."
Jött is nemsokára a telefon: a kórházban hagytak egy kéthetes kislányt. "Összenéztünk a feleségemmel, és azt mondtuk, jöjjön. Találkoztunk a családjával is, a nagymama szerette volna, ha megtartják, de a mama eltökéltnek látszott. Szerintem csak annak akart látszani, inkább az apuka nyomására tette, azt hiszem. Nagyon félretájékoztatják az embereket, ez a mumus a szülészeteken, pedig ma már jól lehet együtt élni ezzel az állapottal, lehet fejleszteni, van körülötte egy segítő közösség... Egy ilyen gyereknek egy a fontos, hogy szeressék, és ha ez megvan, boldog, vidám, kiegyensúlyozott személyiség lesz belőle."
Zsófit megszerették a bölcsődében, elfogadták a szülők is, a gyerekek is. István nem tagadja, hogy megvannak a speciális nehézségei egy ilyen helyzetnek, de mint mondja, a speciális örömei is. "Nemcsak IQ van a világon, de EQ (érzelmi intelligencia - a szerk.) is létezik, ebben pedig ők mindenkit vernek. Ez nemcsak terminológiailag, de a szó szoros értelmében sem fogyaték; nekik több is van, mint nekünk, még kromoszómában is. Nagyon érdekes kis világ az övék, minden furcsaságával együtt. A szívükkel tájékozódnak ott, ahol mi az eszünkkel: olyanok nekünk, mint valami példamutatás."
István viszont nem akar példakép lenni: "Nem szeretem, amikor felmagasztalnak minket. Nem kell ahhoz különleges nagyság, hogy valaki szeressen egy ilyen embert, inkább a társadalom veszít azzal, hogy kitaszítja őket. Megvan az az illúziónk, hogy mindenre tudjuk a választ, miközben a fejlett orvostudományunk és a szűrések ellenére ezek a babák valamiért mégiscsak megszületnek. Nekünk sok humor van az életünkben. Mellette persze szomorúság is, de kinek nincsen? Ez ilyen egyszerű."
