"Vigyétek már el a németjuhászt is!" - mutat könyörögve a celldömölki sintér a szomorú pillantású, öreg állatra a szűkös ketrecben. A bécsi állatvédők öreg furgonja dugig tele van megmentendő négylábúakkal, de ha a gyepmester által hozott kölyökkutyák a Narancs különítményének autójával utazhatnak, a németjuhász még beférhet lábhoz. A halálosan rettegő, összes lábát kitámasztó kutya ötödikként kerül a furgonba, a kölykök pedig hozzánk. A szomszédos gyomos területen lakó csontsovány macskahadnak még kiborítunk úgy három kiló konzervtápot a földre. A macskák álmélkodva bújnak elő, a kutyák ugatnak. Lassan elindulunk.Az Animal Life nevű osztrák-magyar állatvédő alapítvány munkatársaival vasárnap reggel, a Vas megyei Szergényben találkozunk. Első utunk Lina néni portájára vezetne, ahol az állatvédők szerint az asszony egyetlen tehene borzalmas körülmények között él. Mint mondják, jó ideje szeretnék elhozni a már régóta nem tejelő állatot, de ő valamiért senkinek nem hajlandó eladni. Mivel az idős asszonyt éppen a templomban látjuk eltűnni egy keresztelőn, a magyarul jól tudó fiatal Christával és az idősebb Joseph-fel rövid sétára indulunk. A polgármesternél tett rövid udvariassági látogatást követően körülnézünk az utcában, a kertekben itt is, ott is egyenkutyaházak sorakoznak. Kiderül, hogy ezek is az osztrákok ajándékai, mivel korábban a kutyák télen is a jeges földön aludtak. Osztrák barátaink arra is panaszkodnak, hogy a falvakban rengeteg kutya éhezik, és sokan nagyon rövid láncon tartják a házőrzőket. Az öreg Skoda kisteherautó láttán többen felénk bicikliznek: a csomagtérből mindenkinek kerül kutyatáp, sőt a gyerekeknek csoki is. Az őket érezhetően kedves futóbolondnak tekintő falubeliekkel jó kapcsolatra törekvő állatvédők szerint a gesztusokra a bizalmatlanság enyhítése, a nyelvi problémák áthidalása és a szervezet által a község határába tervezett kutyamenhely majdani működésének zavartalansága érdekében van szükség.
100 ezer euró
Előkerül Lina néni, és a lepusztult kert láttán már kezdjük érteni, hogy ismerőseink miért aggódnak a tehénért. A pici ház előtt két elhanyagolt, loncsos kutya rohangál, a harmadik pedig alig másfél méteres láncát rángatja csaholva. A szügyig a saját trágyájában álldogáló szerencsétlen tehénnek valószínűleg mindenhol jobb lenne, mint a szűk, sötét és leírhatatlanul mocskos istállóban, de Lina néni egy érthetetlen és zavaros történetet előadva nekünk is megerősíti, hogy senkinek nem adja a tehenet. Megsimogatjuk az apatikus állatot és a lassan lenyugodó kutyákat, utóbbiak a mindenféle limlommal plafonig zsúfolt házikóban lakó, legyengült macskákkal együtt enni is kapnak. Lina néninek is jut csoki és nápolyi, otthagyunk még vagy tíz doboz kutyakaját, és indulás előtt egy nagy zacskóba összeszedjük a múltkori szállítmányokból megmaradt üres konzervdobozokat.
"Mire gondolsz?" - kérdezi arckifejezésem láttán Christa. Nehezen tudom egy mondatba összefoglalni, miért tartom tiszteletre méltónak, heroikusnak és egyszersmind tökéletesen értelmetlennek, hogy a szabad idejüket, energiájukat és az alapítvány pénzét nem kímélve egy szinte véletlenszerűen kiválasztott magyar faluban állatokat (és embereket) etetnek. Christa viszont arról mesél, hogy számára az érthetetlen, hogyan lehet állatokat így tartani. Azt is kifogásolta, hogy a magyar kutyások valamiféle furcsa termékenységkultusz okán ódzkodnak sterilizálni az állataikat, pedig a világ civilizáltabb részén ez a bevett és leginkább állatbarátnak tekinthető módja a nem kívánt szaporulat elkerülésének.
Szergény külterületén megállunk a tervezett kutyamenhelynél is. Az alapítvány a Győrben bejegyzett magyar fiókszervezetén keresztül két éve vásárolta az azóta kerítéssel körülvett telket a lerobbant kétszintes épülettel. Mint utóbb kiderül, a magyar vadkapitalista viszonyokat nem igazán ismerő osztrák állatvédőkön nemcsak az épületet a piaci ár fölött értékesítő eladók kerestek jól, hanem feltehetően azok a vállalkozók is, akik különböző felújítási anyagokat kétszer is kifizettettek az Animal Life-fal, mondván, hogy azokat valakik időközben ellopták. Az osztrákok eddig összesen körülbelül 100 ezer eurót költöttek a menhelyre, az impozáns, ötezer négyzetméteres, 200 normál és 20 karantén-férőhelyes, állatorvosi helyiséggel ellátott létesítményhez azonban még körülbelül ugyanennyi pénz hiányzik. Ha viszont végre sikerül elindítani, az alapítvány rengeteg pénzt spórolhat meg az itteni elhelyezéssel, az azt kérő helybeliek ingyenesen sterilizáltatják majd a kutyájukat, és általában is sikerülhet talán némi szemléletváltozást vinni az állattartási viszonyokba a környéken.
Szergényből Ostffyasszonyfára vezet az utunk. A könyékbeliek által a felhasználóbarát Offa névre keresztelt faluban egy svájci fiatalember háza előtt parkolunk le. A némileg hippi külsejű, többek közt rottweilertenyésztéssel is foglalkozó férfi pár hete beleegyezett, hogy néhány, a celldömölki sintértelepről a kötelező elaltatás elől kimenekített, de az osztrák felvevőkapacitás korlátai miatt máshol el nem helyezhető kutyát átmenetileg nála hagyjanak. A kertben óriási csaholás fogad, rengeteg kisebb-nagyobb kutya szaladgál vidám összevisszaságban. A rottweilerek a házból bömbölve kontráznak. Felmérjük a fogadókészséget: végleg el kell vinnünk három kutyát, és hozhatunk négyet.
A sintér szíve
A celldömölki sintértelepen a láthatóan megviselt, általában idősödő, betegecske kutyusok többsége betonozott aljú ketrecekben várja, hogy mit tartogat számára a sors, néhánynak azonban nem jutott bent hely, ők a napon, kikötve üldögélnek. Christa szerint azonban ez a telep még mindig jobb, mint néhány másik, ahová néha szintén beugranak kutyákért. Schimmer György gyepmester szeretné, ha minél több kutyát elvinnénk, az állatvédők pedig egymás között alkudoznak, hány fér be az autójukba. Rövid telefonok következnek a szervezet bécsi irodájába: egyeztetnek, hogy az itt és Offán kiválasztott állatok közül melyeket tudják egyből magánháznál elhelyezni, és hányra van pénz kutyapanzióba befizetni. Közben kiderül, hogy a sintér a minap talált egy alom kiskutyát az út mellett, és őket is elhozta, hátha megesik rajtuk az állatvédők szíve.
Schimmer György szerint Celldömölkön azóta nem kellett kóbor kutyát leölni, amióta az osztrákok átjárnak értük. Az előírás szerint a befogott, gazdátlan állatokat két hét után az állatorvosnak el kéne altatnia, de mivel az osztrákok előbb-utóbb minden kutyát elvisznek, az "ebrendészeti" szabályt egy idő óta kicsit lazábban értelmezik, és a kutyák néha tovább maradnak két hétnél. A barátságos, nagydarab férfi számára láthatóan fontos, hogy az ebeknek a lehető legjobban alakuljon a sorsa, és enyhén szólva neheztel az állataikat különösebb szívfájdalom nélkül az utcára kirakó "gazdákra".
Christa rendezi a papírokat, kifizeti az elszállítandó kutyák oltási díját, mi pedig közben kipakolunk több karton kutyatápkonzervet. Joseph büszkén demonstrálja, hogy mennyire nem fél a kutyáktól, és azt is a mulatságos produkció részének tekinti, amikor a bizalmatlan, mindenféle változástól rettegő öreg németjuhász a keze felé kap. Körülbelül a fél sintértelepet berámoljuk a kis furgon rakterébe, egy kutya megy előre lábhoz, a kiskutyák pedig velünk utaznak. Offán, mire visszaérkezünk, az összes kóbor négylábú egyenként ki van kötve, hogy ne törjön ki féltékenységi dráma a válogatáskor: az ebek tanácstalanok, fogalmuk nincs, mi végre a hirtelen szigor. A kölykök egy elkülönített ólba kerülnek, a Bécs által jóváhagyott kutyák pedig a Skodába. A svájci fiatalember rezzenéstelen arccal veszi tudomásul, hogy a megbeszéltnél négy kölyökkutyával több marad a kertjében. Christa sokáig gondolkozik, hogy meg merje-e kérdezni, de végül rászánja magát: a sintértelepről elhozott szép skótjuhász szukát is áthoznák, ha bevállaljuk, hogy a mi kocsinkkal jöjjön.
A határon túl
Bécs előtt lekanyarodunk a sztrádáról, és alkalmunk adódik bepillantani az uniós kutyamennyországba. A kutyapanzió hatalmas, fás terület, 3-4 kutya osztozik egy-egy, kb. 50 négyzetméteres, árnyékos, kavicsos kifutón. A kifutók sarkában teraszos, fűthető (!) kutyaházak, párnákkal, pokrócokkal és rengeteg gumicsonttal. Egy kivételével az összes kutyát lerakjuk, köztük az immár uniós polgár skótjuhászt.
"1997 óta járunk át Magyarországra állatokat menteni, azóta összesen 2500-at hoztunk át" - meséli Dolores Ozimic, az Animal Life vezetője a szervezet bécsi irodájában. A sarokban egy szintén Magyarországról átmentett öreg németjuhász fekszik, és ötpercenként hangos ugatással követeli, hogy valaki játsszon vele és pici guminőjével. Dolores szerint kiskorában nem foglalkoztak vele eleget, és most második kölyökkorát éli.
"A magyarországi állatmentő akciók először tehenek megsegítésére szerveződtek, a kutyatartás lehetetlen körülményei, valamint a sintértelepeken elaltatott kóbor állatok miatt kezdtünk el a kutyákkal foglalkozni" - meséli Dolores. A minden egyes áthozott állatról tüchtig dossziét vezető asszonytól megtudjuk, hogy évente 35 ezer eurót fizetnek a kutyapanzióknak (egy kutya egynapi költsége öt euró, illetve ezer forint) és további 38 ezret oltásokra, sterilizálásra és különböző vizsgálatokra. A költségeket a hittantanár Dolores és a többi munkatárs egyrészt a saját jövedelméből, másrészt adományokból fedezi. Az önkéntes munkatársak által átmentett kutyák végleg az alapítvány tulajdonában maradnak, az ingyenes hirdetéseikre jelentkező gazdák nem adhatják tovább az állatot, rendszeresen ellenőrzik őket, és nem megfelelő körülmények esetén az alapítvány az állatot visszaveszi. Mindehhez hozzátartozik, hogy Ausztriában sokan nem tartósan, hanem csak átmeneti időre fogadnak be otthonukba kutyát, ezért az állatok mozgatása, elhelyezése folyamatos logisztikai feladatot jelent az alapítvány számára.
"A kutyák Ausztriában családtagnak számítanak, és nem fordulhat elő, hogy az állatorvos elaltasson akár egyet is - avat be Dolores az uniós és a magyar kutyasors különbségeibe. - Nálunk tilos őket láncon tartani, de Magyarországon se lenne szabad rövidre kötni őket, csakhogy odaát senki nem tartatja be az előírásokat." Kicsit szomorúan beszélt arról, hogy idehaza sokan unatkozó, gazdag különcnek tekintik őket, és ezért igyekeznek minél több pénzt legombolni róluk. A Narancs kérdését, miért csinálja ezt az egészet, látható értetlenkedéssel fogadta: "Amíg az állatokkal így bánnak, nekünk az a dolgunk, hogy segítsünk rajtuk."
Miklósi Gábor
Az esetleges magyarországi támogatók az adományaikat ide címezhetik: Animal Life Alapítvány, 9023 Győr, Kodály Z. u. 21. Bank: 11608004-00874000-08000007
