Megesett, hogy újonc érkezett a pár száz fős pekingi közösségünkbe, és az egyik mexikói kollégám azt találta mondani, amikor bemutatott, hogy Csehországból jöttem. Mindez nagyjából egy évvel ezelőtt történt, mikor még mosolyogva, de határozottan siettem kijavítani, hogy magyar vagyok.
Ma már nem sietnék.
| ||
Korábban is előfordult, hogy pironkodva álltam a sarat, mikor egy nagyobb társasággal egy asztalnál a pekingi kacsa mellett a szélsőjobb magyarországi térnyerése vagy a hazai netadó is terítékre került, de soha azelőtt nem feszengtem a magyar állampolgárságom miatt annyira, amennyire az elmúlt hetekben. Mert ma már szégyellem magam, amikor a legjobb barátaim a vacsoraasztalnál azt mondják, ciki a helyzet nálunk; amikor értetlenül állnak a hírek előtt, és engem kérdeznek, mintha magyarázatot várnának, mintha nekem volnának vállalható észérveim; amikor a tanzániai barátom SMS-ben azt kérdi, vannak-e afrikaiak a menekültek között, és egyetértek-e a menekültkérdés kezelésében a magyar miniszterelnökkel; amikor azt firtatja a szíriai ismerősöm, hogy ismerem-e a rugdosó operatőrt, és amikor eszembe jut, amikor elmesélte, hogy a közelmúltban rengeteg barátjának kellett Szíriából elmenekülnie, és a legtöbben Európába mentek, és olyan volt, mint aki helyettük hiszi, hogy Európában könnyebb lesz, és nem mertem mondani, hogy a szerb–magyar határon nem lesz az. És amikor a Facebook kínai változatán érkező privát üzenetekben hírportálokra vezető linkek és kérdőjelek várnak, és nekem vissza kell írnom, hogy azok a képek Magyarországon készültek.
A kereső szerint a kínai állami hírügynökség 479 menekültválsággal kapcsolatos angol nyelvű hírt adott ki eddig, és ma már nincs a közvetlen környezetemben olyan, aki ne kapcsolná össze a problémát az elmúlt hetek magyarországi eseményeivel. Ennek többek között az az oka, hogy a híradások többsége most már nem is a kérdés komplex megismertetésével foglalkozik, hanem csak a hírértékre utazva drámai képsorokat közöl, amelyek közepén biztosan ott villódzik majd a „Hungary” felirat.
Noha a mandarin nyelven tudósító médiumokról kevésbé tudok nyilatkozni, a pekingi székhelyű Kínai Központi Televízió esetében például megdöbbentő dologba futottam bele: a rugdosó operatőrről szóló egyik online hír szerzője (annak angol fordítása szerint legalábbis) többször is hangsúlyozza, hogy a képen látható és a szóban forgó embereknek nincs olyan papír a kezében, ami legális tartózkodásra jogosítaná őket. Miközben már nem szabadkozom, sokkal inkább előre és utólag bocsánatot kérek mindenkitől, aki elkerekedett szemmel kérdőn méreget, remélni sem nagyon tudok. Sajnos nem tudom őszintén remélni, hogy a környezetemben élő nemzetközi közösség képes értékelni, vagy legalább elismerni a menekülteket segítők emberségét, mert az most mintha (rendkívül igazságtalanul) elveszne az embertelenségben.
És ijesztő, hogy én most úgy érzem, hogy ha holnap újonc érkezne a pár száz fős pekingi közösségünkbe, és az egyik mexikói kollégám azt találná mondani, amikor bemutat, hogy Magyarországról jöttem, akkor rákvörösen, megszégyenülve sietnék meggyőzni arról, hogy összekever valakivel.
