A Kínában töltött első hónapom jutott eszembe akkor. Láttam magam előtt a szálloda pecsétes, besárgult padlószőnyegét, az orromban éreztem az áporodott, nehéz levegőt, és minden porcikámban ott volt az akut interkulturális sokk emléke, ami alig egy óra alatt ágynak döntött. Azért utaztam arra a pár napos rendezvényre, hogy tudósítsak és interjúkat vegyek föl, ezért különösen zavart, hogy a megérkezést követő pár napban hőemelkedéssel, orrhangon beszélgettem mindenkivel, aki kötélnek állt.
Két és fél évvel ezelőtt igazán nem voltam régi motoros az országban (ma sem vagyok az), de már akkor megtanultam, hogy a meleg évszakokban nem fogom szeretni a baljósan zümmögő légkondicionálót. Abban a szállodai szobában a masinát sem a távirányító segítségével, sem kézzel nyomkodva nem lehetett kikapcsolni, és ha a konnektorból ki is húztam, a szobalányok mindig visszadugták, hogy egy percre se álljon meg. Akkor még nem tudtam, hogy az azóta már jól ismert légkondibetegség minden évben többször visszatér majd, és abban a boldog tudatlanságban nem gondoltam bele egy-két olyan ok-okozati összefüggésbe sem, amelyeket most már – türelmét vesztett utazó módjára – egyre nehezebben viselek.
Az elmúlt hetek hazai hőségriadója és az elviselhetetlenné váló kánikula apropóján belegondoltam, hogy a nyár utolsó hónapjának közepe van – Pekingben is –, és én ebben a pár hónapban voltaképpen többet fáztam, mint télen bármikor.
A munkahelyi asztalomnál rendszerint kötött pulóverben, vastag zoknival a lábamon ülök, és a hosszú ujjú széldzsekim nélkül biztosan nem szállok föl a metróra. Ennek a rendhagyó őrületnek semmi más oka nincs, mint az, hogy Kínában a nyári időszakban minden tetővel és fallal rendelkező helyiséget számomra fölfoghatatlan mértékben és intenzitással hűtenek; a vészjóslóan fölém magasodó masinák kijelzőin pedig túlzás nélkül 15-16 fok villog – ami az odakint tomboló 36 fokhoz képest igen nagy és igen megterhelő különbség.
A legtöbben – sőt valószínűleg rajtam kívül mindenki – ezt olyannyira élvezik, hogy 24 órából tizenhatot szándékosan töltenek légkondicionált helyen, ha tehetik, én viszont a téli holmik ellenére is csontig hatolónak érzékelem a hideget.
A hőmérséklet-ingadozáson kívül más hátulütője is van a dolognak: a levegőt még az ablakkal felszerelt helyiségekben is szigorúan zárt térben keringetik, hiszen az egész légkondicionálásnak másképpen nem volna értelme.
Az ablak pedig, főleg ha nyitható, igen nagy kincs, főleg a friss levegőre utazók körében. Az én munkahelyemen sajnos sem a tanári szobában, sem a tantermemben nincs ablak, és bár a hőmérsékletet lehet szabályozni (pechemre mindig alacsonyabbra, mint ami még kényelmes lenne), a levegőtlenségre nincs gyógyír. És úgy tűnik, hogy olykor nem csak arra nincs.
Csak mikor már infúziós állványokról készült fotók tömkelege lepte el azt a platformot, amire – vezető Facebook-alternatíva lévén – igaz az, hogy „ha nem vagy rajta, nem vagy”, kezdtem magam is hinni, hogy valamiféle járvány a pletykák ellenére (vagy éppen a pletykák létjogosultsága miatt) felütötte a fejét közöttünk, a legtöbb ismerősöm ugyanis jobb híján a kórházi ágyáról adott hírt magáról.
Én magam is ágynak dőltem egy időre, de otthon, a gyógyszereim birtokában jobban lettem, sőt túl jól is ahhoz, hogy őrült módjára kezdjek bosszankodni a légkondi és egyebek okozta betegségeken. A most következő zsörtölődés és az összefüggések keresése talán egy kicsit messzire megy, de idekívánkozik, főleg mert nagyon rossz a nyarat betegszabadságon tölteni, és egy kicsit azért is, mert mindez már a Miért nem bírjuk a kínaiakat? szerzőjének, J. C. Yangnak is eszébe jutott.
Yang szerint Kínában minden külföldi áldozatul esik a felső légúti fertőzéseknek. Ő nem von párhuzamot a zárt légtérben köhögő, prüszkölő és köpködő emberek ténykedéseivel, én viszont igen. Néha annyi is elegendő, hogy megjelenjen előttem a képzeletbeli felirat: „cseppfertőzéssel terjed”, és képes vagyok a lélegzetemet a kelleténél tovább visszafojtva mindent megtenni, hogy a lehető legtávolabbra kerüljek krákogó-köhögő-prüszkölő társaimtól.
Igaz az, hogy Kína-szerte harákolás és köpködés köszönti a napfelkeltét; ennek hangja vetekszik a falusi kakaskukorékolással és hosszasan visszhangzik a városi lakótelepek folyosóin és szellőzőnyílásain, ahogyan azt is megerősítem, hogy a köpködés nemzeti sport, és a reggeli egészségügyi krákogás nem más, mint bemelegítés a nap hátralévő részének bonyolultabb tevékenységeihez.
Az már viszont, hogy a helyiek a változatosság kedvéért köpködés helyett az orrukat fújják a járdára, a padlóra vagy bárhova, ami kézre esik, és esetenként mindkét orrlyukát kiüríti az illető, nem fair. Főleg azért nem, mert a gyanútlan járókelőt is bármely irányból érheti találat, ráadásul az elkövető is ujjának törülgetésére kényszerül.
A nemfairség miatti harag (valamint a vírusok és baktériumok továbbadásáról szőtt teóriák) e sorok szerzőjének kevésbé zaklatott időszakaiban persze pillanatok alatt köddé válnak, mint a nyárvégi bárányfelhő. De azt, hogy a pekingi nyarak rendre sízokniban, begyógyszerezve telnek, attól félek, egyre nehezebben tudja megbocsátani.
