Bukósisakban és egy szál törülközőben fut le elénk, majd dideregve kapkodja a csomagjainkat. Türelmetlenül mutogat a kollégájára, aki a sárban utat törve magának esernyővel igyekszik a taxi hátsó ajtajához. Bosszúsan, de biztató mosollyal az arcán nyit ajtót nekem, mintha csak azt mondaná, ez az európai bizonyosan nem járt még olyan helyen, ahol az esős évszakban jellemző áradás már rég a föld alá temette volna.
| ||
Kambodzsa déli részén vagyunk, a fővárostól mintegy négyórányi távolságra. Egy meredek, hegyes-dombos vidék szállodája előtt állunk a szakadó esőben. Hajnali három óra van. Közvilágítás nincs, így a bukósisakos srác törülközőjébe kapaszkodom, és követem a bungaló felé.
Nem sokkal később már leizzadva, rémülten gubbasztunk a vályogház parányi fürdőszobájában, az ajtó mögött. A mögöttem lévő kád olyan mocskos, mintha sárral vakolták volna be. A szálloda papíron sokcsillagos és ötven dollárt fizetünk egy éjszakáért, de én fizetnék százat is, ha valaki hazavinne. Háromig számolunk, majd csukott szemmel kiviharzunk a kunyhó bejárati ajtaján. A tenyérnyi pók továbbra is szabadon kóricál odabent. Fél négy van. A bukósisakos fazon már rég alszik.
| ||
Az ország egyik legdélibb csücskében fekvő, harmincnyolcezer lelkes Kep városnak egyetlen szimbóluma van: a rák. Az a fajta, amelyiknek croissant-ra hajazó alakja van, ollói körívben zárulnak a feje fölé, speciális eszközzel kell kiszabadítani a páncéljából, és citromfüves, kókusztejes szószban lapul a tányéromon. Ez a fogás gyógyírnek bizonyul az addigra bennem égő világfájdalomra, miszerint a kambodzsai dzsungelben, az Isten háta mögött nyaralok, ahol a bogarak, rovarok és hüllők fenyegető hadát még az ágy köré gondosan kifeszített szúnyogháló sem állítja meg. Útitársam sajnos szerfelett élvezi a természet bujaságát, nem tud betelni a növényzettel és azzal a ténnyel, hogy a tiszta levegő és a páratartalom már mindkettőnket megbetegített. Másnap már esőben, papír zsebkendővel és jegyzetfüzettel az ölemben ülök a homokban, és nézem, ahogy a helyiek télikabátban araszolnak a parton. A tintámat feloldja az esővíz, így duzzogva hallgatom a barátnőmet, aki helyi expatek kis csoportjára bukkanva vadul magyaráz valamit: nem hozott magával egyrészes, hosszú ujjú úszódresszt, a bikini pedig nem dívik és nem is illendő efelé, de végül arra jut, hogy európai utazó lévén mégis a vízbe merészkedik. Az eső enyhül, ülünk a műanyag flakonok és a partra vetett hínárok között; én a taposóaknákat keresem, ő a rákokat nézi. Mellettünk jókedvű fiatalok rúgják a bőrt. Hirtelen nagyon öregnek és megkeseredettnek érzem magam. Ha nem félnék az üvegszilánkoktól meg a sok szeméttől, esküszöm, beállnék focizni.
Aznap este a rákvacsora és a helyi sör megnyugtat, mégis rettegve mászom be a szúnyogháló alá. A földön lévő kislámpa pár percig pislákol, aztán lekapcsoljuk, megint égetjük, végül megint elalszik. Ugyanaz a fény ugyanis, ami elriasztja a csótányokat, mágnesként vonzza majd a szúnyogot és a pókot, és az erről való vita hevében már számításba sem vesszük a falon és a plafonon lapuló, vibráló szemmel leskelődő gekkókat. A vitának a fáradtság és a sötétség vet véget; a szobában lévő zseblámpát az ágy alatt tartva alszom el.
| ||
Másnap reggel útlevélszámmal és két ásványvizes palackkal a kezemben szállok tengerre abban bízva, hogy a fehér homok és a nyúl alakú sziget (Rabbit Island) majd meggyógyít. A hajóskapitány szalmakalapban és kertésznadrágban, papucsban csoszog előre, majd megáll egy rozoga, kopott zöld hajótest mellett, és ránk, a part mellett várakozókra mutat. Nincs időm végigmérni a ladikot, mert egy társa fejjel lefelé lógatott élő csirkékkel vonul előttünk a hajóba, a szárnyasokat gondosan az aljába helyezi, és rájuk pakolja a táskáinkat. Akkor már tudom, hogy aznap nem rák, hanem csirke lesz ebédre. Húsz perccel később egy olasz társasággal együtt a helyi sörökről vitatkozunk a tengeren, de a szalmakalapos férfi mulat a legjobban, aki velem szemben ülve kormányoz, és látom a szemén, hogy tudja: nem azért van rajtam – és az egész hajóban egyedül rajtam – az élénknarancs mentőmellény, mert divattervező vagyok és éppen ezt az árnyalatot kerestem a legújabb kollekciómba. Noha az olaszok fülig érő mosollyal azonnal a szívükbe zárnak e hír hallatán, én legbelül tudom, a fehér homok sem vonz már annyira, ha ezzel a hajóval kell eljutni odáig.
Este aztán mentőmellény nélkül, felhúzott lábakkal ülök a szúnyogháló alatt. Agyoncukrozott kambodzsai joghurtot kenek mindkét lábszáramra, míg észre nem veszem, hogy az állaga meg sem közelíti a zsíros, hidratálni képes magyar tejfölt, a lepedő és az ágy azonban cukros lében úszik, én pedig fejem hátravetve és a könnyeimet törölgetve kacagok, és elhatározom: a parton szénné égett, felhólyagosodott lábszáramra csak a helyi, Angkor márkájú sör lehet orvosság.
| ||
A szúnyogháló-rákevés-sörivás monoton egymásutánját a másnapi kirándulás töri meg: San nevű tuk-tuk vezetőm ezúttal olyan helyre visz, ahol nemcsak a gyomrom, a szívem is összeszorul. Pizsamafelsőmet magamra terítve követem Sant. Negyven fok van, mellettünk pálmaerdő, mögöttünk egy parányi lakótelep, előttünk a tenger. A tuk-tukomat körbeálló gyerekek mosolyognak és szorongatják a kezemet, a lábamat. Mindegyik elmondja a nevét, és úgy néznek rám, mintha megígérhetném nekik, hogy ezentúl nem kell majd kilencévesen éjszaka halat fogniuk, kimaradniuk az iskolából, vagy a testükkel pénzt keresniük; hogy járhatnak egyetemre, és hogy lesz mit enniük akkor is, ha a magamfajta pénzes európai nem az ő városukban nyaral. Némán, magamban tartott kérdésekkel baktatok San mellett a homokban; ilyen vad tengerpartot még soha életemben nem láttam: szemét és tengeri alga borít mindent, a víz szürke, a nap perzsel. San azt mondja, a kormány be akarja építeni az egész területet: szállodasor, puccos strand és koktélbár szerepel a tervekben. Mi lesz akkor az itt élő emberekkel, kérdem megjátszott nyugalommal, mintha nem tudnám a választ: akkor mindenkinek mennie kell innen, mondja San, aki valami miatt folyton mosolyog; akkor bízom benne, hogy a területet nem fogják beépíteni, fordulok felé ismét, ő azonban azt kéri, inkább az ellenkezője miatt szorítsak nekik, máskülönben nem lesz mit enniük.
Ez az ország olyan börtön, ahol nincs szólásszabadság, mondja a phnompeni szálloda mindenes recepciósa, miközben frissítőt nyom a kezembe, és az asztalok mögötti medence felé tessékel. Kambodzsai kiruccanásom legutolsó állomásán vagyok. A főváros egyik apró, de patinás szállodájában dolgozó férfi úgy mosolyog rám, hogy a nevét is elfelejtem megkérdezni. Aznap este én vagyok az egyetlen vendég náluk, így a kabócák ciripelését és az autók hangját csak a kettőnk beszélgetése töri meg. Amikor nem a recepción mosolyog, egyetemre jár, és tudom, hogy erre büszkébb, mint egy átlagos egyetemista. Talán a vörös khmerek rémuralmát és a hetvenes évek népirtását, az értelmiség tömeges lemészárlását idézi föl magában, talán csak örül, hogy most már szabadon tanulhat. Elpirulok, ahogy büszkén mutat a hagyományos motívumokkal díszített egyenruhájára. Bronzszín nadrágját én is szívesen viselném.
Másnap reggel a szálloda személyzete visz ki autóval a reptérre, talán családi járgány lehet, amit taxi gyanánt kapok. A sofőr kellemes utazás helyett csak annyit mond, jövőre találkozunk. Nem tudom, honnan tudhatja, hogy valószínűleg én vagyok az egyetlen olyan őrült európai, aki Kambodzsában sem Angkor csodálatos templomegyütteséhez, sem a phnompeni khmer börtönmúzeumba nem jutott el, így biztos, hogy egyszer visszatér. Főleg, mert a fentiek mellett legközelebb feltétlenül be kell állnia focizni.
