Szinte hallom a kelet-európai nyomorúságot megtestesítő taxisofőrök dudálását, és érzem a hátsó ülés kárpitjába ivódott bagó szagát, annyira vibrál bennem a pillanat, amikor az ember ráébred, hogy van olyan hely a világon, amit szeretni és utálni éppen ugyanazért lehet. Gerlóczy Márton például bulgáriai utazása kapcsán a kelet-európai miliőben írja, hogy „ez az a hely a világon, ahol boldogulhat ugyan az ember, de azért többnyire inkább rábaszik”; én meg nem tudom elcsitítani azt a belső hangot, amely ugyanezt mintha Pekinggel kapcsolatban mondatná velem.
Talán mégis igaz, hogy a boldogulás lehetőségének rózsaszín illúziója sem tart örökké. Szerintem még az interkulturális érzékenység legmagasabb fokozatával bíró expat is elgondolkodik néha azon, hogy lehetséges-e – de főleg érdemes-e – hangtalanul túllépni a megváltoztathatatlanon. A Pekingben élőkre ez fokozottan igaz lehet, ha megnézzük, hogy a kínai főváros a világ legbarátságtalanabb városainak listáján a tizenegyedik helyet foglalja el. Noha a barátságtalanság és a boldogulásban vallott kudarc nem feltétlenül függ össze, az internet hemzseg a „Szokj hozzá, hogy simán leköphetnek!” típusú kommentektől; a fenti éppen a városokat rangsoroló cikkhez érkezett. A legtöbb ilyet nem kell komolyan venni, csak kár, hogy pekingi expat lévén én is pontosan tudom, hogy a képernyőmön tornyosuló arctalan és olykor arcátlan sorok nem városi legendákból, hanem városi élményekből táplálkoznak. Egykor kételkedve álltam az ítélet előtt, miszerint Peking egyik legjellemzőbb sajátja a mogorvaság volna, mára viszont bennem is eltört valami.
A legtöbb külföldi a szmog, a sajátos tömegközlekedés és a kosz miatt helyesli a rangsort, ám szerintem ezek csupán olyan külső jegyek, amik a város lelkéből igen keveset mutatnak. Amikor valaki arra panaszkodik, hogy szörnyű a munkahelyi íróasztalához úgy odasétálni reggelente, hogy sem a liftben, sem az irodában nem köszönnek (vissza) neki, tudom, hogy egy közösség lelkét és a kínai kollégák személyiségét hiányolja.
A metrókocsiba való bejutásért vívott harc már egy kicsit több gyomrot igényel, hiszen ott hirtelen nagyon sokan kerülnek nagyon közel az emberhez, és ez még akkor is kényelmetlen lenne, ha nem kellene hozzá átgyalogolnia azokon, akik át akarnak gyalogolni rajta.
A kosszal és a köpködéssel kapcsolatban nem először jegyzem meg, hogy igen, a gyanútlan járókelőt bármely irányból érheti találat, de nem csak a köpetek miatt kell óvatosan közlekedni az utcán: a helyiek gyakran az orrukat is a földre fújják, ezen felül pedig bármit, ismétlem, bármit képesek az utcán elvégezni. A szmog tipikus példája azoknak a problémáknak, amelyek ellen maszkkal vagy beltéri légtisztítókkal hatékonyan lehet védekezni, éppen ezért hadd húzzak itt egy képzeletbeli vonalat! A fenti problémák miatti panaszosoknak nem jut eszükbe, hogy hangsúlyozzák, azokat könnyedén lehet orvosolni. A láthatatlan, soha ki nem derülő, a tények elferdítésén alapuló és igazságtalan dolgokat viszont alighanem lehetetlen. A külföldi munkavállalók outsiderségét kihasználva vannak munkaadók, akik súlyosan diszkriminálnak származás, bőrszín vagy épp a kiszolgáltatottság mértéke alapján. Akit könnyedén el tudnak adni brit vagy amerikai állampolgárnak, súlyos tízezreket zsebelve be cserébe, azt azért büntetik majd, mert nem beszél vagy jellemzően nem ír/olvas kínaiul.
Nekem az elmúlt hat hónapban számos konfliktusom származott abból, hogy kizárólag kínai nyelvű dokumentumokkal a kezemben kellett egy alkalmi tolmács segítségével alapvető dolgok miatt veszekednem, mint például a munkámért járó fizetség vagy a betegség esetén (elvileg) járó betegszabadság. Utóbbit valahogy sehol sem szeretik: nekem egy betegség miatt visszautasított ajánlat volt a cég utolsó ajánlata, hiába voltam tízből kilenc alkalommal elérhető. A kötelező papírok és engedélyek útvesztőjében sokkal nehezebb kitörni a mókuskerékből, hiszen az ember nem szívesen veszíti el a tartózkodási engedélyét csak azért, mert rosszul választott munkahelyet.
Persze kétlem, hogy a fentiek csak a fővárosra lennének jellemzők, ahogyan azt is, hogy nem lesznek olyanok, akik vitatkoznak majd a felsoroltakkal.
A panaszáradat dacára azért meg kell mondjam, hogy már bennem is tombol az empátia mint kulturális érzékenységi szint (Milton Bennett amerikai kutató a nyolcvanas években dolgozta ki azt a fejlesztési modelljét, ami a kultúrák találkozásának problémáját és fázisait mutatja be; lásd bővebben: Bennett 1979, 1986), és a pekingi utcákat az utca emberével együtt végérvényesen és reménytelenül a szívembe zártam. Talán éppen ezért válik egyre intenzívebbé minden olyan sérelem, ami a rendszer sajátja, és amiken változtatni nemcsak nem lehet, de félek, nem is érdemes.
