Gyanakvón, kíváncsian vizslató tekintete hangjában őszinte meglepetéssel vegyült, mikor jóformán rákiabált a mellettem hangtalanul baktató fiúra:
„Egy külföldi barátot hoztál haza?”
Noha egy kínai társasház szűk folyosóján vezetett az utunk – olyan folyosón, ahol lábdobbantással kell fölkapcsolni a világítást –, a résnyire nyitott ajtó és a szomszédok utáni leskelődés az otthoni Mici néniket idézte, így mosolyogva nyugtáztam, hogy ha az ember házhoz megy angolt tanítani, akkor nemcsak jól megbámulják, de jól meg is jegyzik a nénik.
Lassan egy éve már, hogy egy iskolás srácot a barátja lakásában kellett korrepetálnom, mert egy olyan katonai lakótelepen lakott, ahová a külföldieknek tilos volt a bejárás. Az, hogy a srácnál mintegy húsz évvel idősebb nő vagyok, a kínai Mici néni szempontjából teljesen irreleváns, hiszen ő csak az ordító kontrasztot kommentálta: egy kínai és egy nyugati ember fel- és eltűnését a lépcsőfordulóban. A helyzet engem is meglepett, mert az ominózus kombináció – azaz, hogy egy kínai embertársammal közösen mutatkozom – azelőtt ilyen nagyon durván nem szúrt szemet senkinek. Ekkor gondolkodtam el a helyiek és a nyugatiak közötti baráti kapcsolatokról: valóban úgy tűnhet, mintha ez a két „kaszt” csak varázserő segítségével keveredne?
Egy Pekingben élő angol blogger szerint a kínaiak egyik legjellemzőbb szokása – ami akár egy gyönyörű barátság kezdete is lehetne, de rendszerint valahogy nem az – olyan érzést kelt benne, mintha meztelenül lépett volna ki az utcára. Ő minden külföldi barátra éhes helyinek nagyon melegen azt ajánlja, ne bámuljon ránk úgy, mintha legalábbis egy másik bolygóról érkeztünk volna, mert ez nemhogy nem kellemes, de nem is jövedelmező módja a kapcsolatteremtésnek, még akkor sem, ha ösztönösen, sőt tudattalanul történik. Hogy mi törheti meg a jeget, és hogy az őszinte érdeklődés hol kezdődik el, változó, az azonban biztos, hogy nem úgy működünk, mint az olaj és a víz: nagyon is keveredünk. A főváros bárjai hemzsegnek a vegyes baráti társaságok alkotta asztaloktól, hogy ha lehet, még jobban összezavarják az önjelölt antropológust, aki először is a közös nyelvet próbálja meg beazonosítani. A nyelvi akadály persze adódhat abból is, hogy a duó nem kínai fele nem beszéli elég jól a mandarint, valamennyire azonban muszáj, mert az sem ritka, hogy a barátság alapját éppen a kínai (és nem feltétlenül az angol) nyelv szeretete adja.
Az én tapasztalatom az, hogy a világot látott kínaiak jobb eséllyel lesznek vevők a külföldiek barátságára, és ennek nem csak nyelvi okai vannak. Aki járt, sőt esetleg élt is Kínától különböző országban, az eleve nem úgy tekint a hazájába tévedt külföldire, mint valami csodabogárra, hanem a kulturális különbségeket megpróbálja mindkettejük javára fordítani. Talán kissé etnocentrista, de igaz az a megközelítés, hogy egyes kulturális különbségeket elmosni is könnyebb, ha olyan kínai emberrel van dolgunk, aki járt már például Európában található étteremben. Ő valószínűleg egy pekingi asztalnál sem fog a gőzölgő étel mellől egy nagyot a földre köpni; cigarettáját a kacsasült meghagyott részén elnyomni, vagy szalvéta használata nélkül végigenni egy nyolcfogásos vacsorát. Érteni fogja, mit szeretnénk, ha koffeinmentes kávét kérünk, vagy a vacsora mellé a vodka és a szóda elegyéhez citromkarikára vágyunk, legfeljebb egy büszke mosollyal a szája szegletében cinkosan összekacsint majd az ekkorra teljesen megzavarodott pincérrel: mit tegyünk, ha ezek a marslakók másképp csinálják?
Azt persze, hogy meghitten ücsörögjünk a pekingi kacsa felett, hosszú és olykor végeláthatatlan bábeli nyelvzavar előzi meg, ami manapság leginkább egy okostelefon képernyőjén zajlik. Az első közös étkezés – egy nyelvóra, egy randi – megszervezéséhez elérhetőségcsere szükséges, és Pekingben ma már alig van olyan, aki ehhez az ember telefonszámát kéri el. Sokkal kevésbé komoly dolog a „kínai Facebook” néven is emlegetett WeChat-elérhetőség elkérése, hiszen az az iskolai csoportokban is megengedett: én magam is küldtem már körbe a gyerekeknek házi feladatot rajta. Nem ritka tehát, hogy pár perces ismeretség után egy kínai (avagy egy nyugati) idegen az ismerősünkké válik, de ez még semmire sem garancia.
A barátkozási szándéknak számos motivációja akad az üzlet- vagy házastárs keresésétől kezdve az őszinte érdeklődésig, a sorrend pedig nem véletlen: az utóbbi a ritkább. Az expatek és a kínaiak közötti szimbiózist csak éltetik a rendszer olyan elemei, mint hogy kínai állampolgárságú partner nélkül a társasági jog szinte semmit nem engedélyez a külföldieknek, vagy az, hogy a vegyes házasságokra rengetegen kitörési lehetőségként tekintenek. A szemfüles expat biztosan meg tudja különböztetni a hátsó szándék nélküli közeledést a burkolt üzleti ajánlattól, mint ahogyan a kínaiaknak is feltűnik, ha valaki pusztán érdekből keresi a társaságukat. Nem is olyan régen szárnyra kaptak ugyan olyan pletykák, melyek szerint vannak a városban kifejezetten a nyugatiakkal barátkozó kínaiakra (és egyben az expatekre) utazó bűnbandák, akik vegyes párokat vagy társaságokat követnek és támadnak meg, ez azonban reményeim szerint nem több városi legendánál.
A különbözőség félelmetesen hatványozódik ebben az országban, s talán ezért van az, hogy a fehér embert – ahogyan a feketét is – tudattalanul (is!) diszkriminálják, amely diszkriminációnak az emberi kapcsolatokban is mély nyoma van. Az íratlan párválasztási preferenciák – mint amilyen a magyarul borzasztóan csengő sárgaláz, avagy a „Yellow fever” fetish –, vagy az átlagtól nagyon különbözni akaró és kétségbeesésükben leszbikussá/biszexuálissá váló kínai nők motivációi is megérnek egy misét, de mindez már hadd legyen egy másik történet.
