Ekkor gondolkodtam el a helyiek és a nyugatiak közötti baráti kapcsolatokról: valóban úgy tűnhet, mintha ez a két „kaszt” csak varázserő segítségével keveredne?
Én a taposóaknákat keresem, ő a rákokat nézi. Mellettünk jókedvű fiatalok rúgják a bőrt. Hirtelen nagyon öregnek és megkeseredettnek érzem magam. Ha nem félnék a kambodzsai tengerpart üvegszilánkos-szemetes homokjától, esküszöm, beállnék focizni.
Eszembe jut, mikor elmesélte, hogy a közelmúltban rengeteg barátjának kellett menekülnie, és a legtöbben Európába mentek, mint aki helyettük hiszi, hogy Európában könnyebb lesz, és nem mertem mondani, hogy a szerb–magyar határon nem lesz az.
Fél órán át bírtam magamban tartani, hogy félek. Az ablaktól tisztes távolságot tartva lestem a járdának, háztetőknek csapódó esőcseppeket, a fehér villámokat, ezt a hangtalan égi háborút, majd büszkeségemet feladva vad üzenetküldésbe kezdtem.
Kínában úgy tartják, hogy a látszólag domináns és szexi kínai férfiak mellett egy-egy segítségre szoruló, éretlen baba áll, akit a hímek a kedvük szerint irányíthatnak. De Kínában úgy is tartják, hogy ezek a szexi férfiak hülyék.
Kínában nem elég fehér színűnek lenni, ha az embernek nő létére olyan frizurája van, mint az enyém: a fényképes önéletrajzomat átböngésző HR-esek közül nem egy kérdezett rá, hogy mindig ilyen maszkulin külsőm van-e.
„Szerintem az emberek ugyanazért harcolnak a poharukban lévő alkohollal, amiért gyerekkorukban az iskolában ölték egymást: mindenkinek a legfüstösebb whisky, a legkeserűbb gin, a leglegebb cucc kell. Én csak azt akarom, hogy az italom jó legyen.”
A járólapon és a falon futó határozott repedés eszembe juttatja, hogy földrengés esetén majd biztosan futni kell, de valami miatt mindennél jobban élvezem, hogy Dél-Kínába jöttem vakációzni.