Erőszakos, karakán hangjelzés, hogy megjött, annyiszor hallottam már. Mozgásérzékelő, világítás, digitális kijelző, némán vigyorgó kamera; a gomb, amire a hatos számot vésték, a kis rés, ami egyre szűkebb lesz, ahogy rutinból, érzéketlenül nyomom, amit kell, és tudom, hogy az egész nem tart tovább tizenegy másodpercnél. Haloványan, de érződik az előttem ott járó parfümje, meglepetten veszek levegőt, hiszen éjszaka van. Szokásos körök ezek, csukott szemmel is fel tudnék menni a lakásomig, így akkor éjjel alig tudom elhinni, hogy ez a színes-szagos, kötélpályán csúszkáló világ egy szempillantás alatt megszűnik.
A meglepetéstől kábultan tűröm, ahogy kizuhan a lábam alól a talaj, lefelé megyünk, egészen az alagsorig, ott állunk meg. Én és a lift. Az ajtó egy utolsót nyílik, látom, hogy a bútorraktárba kerültem, csíkos széklábak, asztallapok fogadnak, mind az ajtó elé pakolva; mindez talán csak átmeneti, de nem számít, mert mire felfogom, az ajtó bezárul, és minden fény kialszik. A digitális kijelző kajánul, szinte lekezelően továbbra is 2-es számot mutat, én őrültem meg, mondom magamnak, mert nem a másodikon vagyok, bár ez igazán lényegtelen.
Sárga színű a vészcsengő gombja, amit olyan régóta szerettem volna kipróbálni. Nem vészhelyzetben persze, hanem csak úgy, a saját szórakozásomra, egy napfényes délutánon, mintha csak tűzoltókészülék-ellenőrzést tartanék, hogy legyen mód annak kiderülnie, hogy egyik készülék sem működik. A századik csöngetésre szólnak bele, és szólnak még sokszor az alatt a pár perc (pár óra?) alatt, amit bent töltök. Talán a rapszodikus kínai áramszolgáltatás sajátja, talán az én bajom, hogy a beépített mikrofon – és reménytelen segélykiáltásaim – csak fokozzák a nyelvi nehézségek okozta örökös alacsonyabb rendűségemet. A vonal túlsó végén lévő hanggal megígértetem, hogy kiszabadítanak, úgy is, hogy ezt valójában nem tudom helyesen megfogalmazni.
Egy idő után csak a walkie-talkie-k pittyegését hallom, legalább öten lehetnek körülöttem, de többnyire egymásnak üzennek, nem nekem. Kezdem egyre nagyobb biztonságban érezni magam, főleg amikor újabb recsegést és szófoszlányokat hallok a hangszóró felől. Később a villanyt is felkapcsolják, a fény pedig épp akkor alszik ki, mire felfogom, hogy visszajött az áram. Jó néhány perccel később indul el velem a zörgő doboz, felfelé, hiszen lejjebb nincs, majd megáll a földszinten. Egy fehér inges férfi áll az ajtó előtt, én kiugrom, ő beszáll. Még annyit sem tudok mondani, hogy köszönöm, eltűnik vele a szerkezet, én pedig az adrenalintól feltöltve veszem az irányt a kopott lépcsőforduló felé, megfogadva, hogy soha többet, sehova nem megyek lifttel.
A fenti történet lassan egy hónapja esett meg velem; életemben először tapasztaltam ilyesmit, és igyekeztem nem meghallani a Kína-szerte jellemző áramszolgáltatásnak és a kelleténél olykor hanyagabb megoldásoknak köszönhetően százával keringő rémhíreket.
| ||
Ezek szájról szájra járnak, és senki sem veszi őket komolyan, hiszen miért éppen velük történne baj. Ráadásul a városra jellemző magas toronyházak huszadik, harmincadik emeletének lakói és dolgozói aligha engedhetik meg maguknak, hogy naponta többször ennyit gyalogoljanak.
A minap – az elmúlt hetek kitartó lépcsőzése ellenére – kivételesen a liftet választottam; meleg volt, majdnem olyan hőség, mint Magyarországon. Éjfél előtt nem sokkal azonban a harmincöt fokos levegőt fehéren világító villámcsapások törték meg: olyan erővel villogtak odakint, mintha pár másodpercre fölkelt volna a nap. Fél órán át bírtam magamban tartani, hogy félek. Az ablaktól tisztes távolságot tartva lestem a járdának, háztetőknek csapódó esőcseppeket, a fehér villámokat, ezt a hangtalan égi háborút, majd büszkeségemet feladva telefonálásba, pontosabban üzenetküldésbe kezdtem. A címzettekből leginkább együtt érző mosolyokat válthattam ki, pedig be sem vallottam, hogy halálra rémülve, összeguborodva vártam a végét. Aztán reggelre – vagy tán már hajnaltájt – vége lett.
| ||
Egy kicsit sajnálom, hogy képtelen voltam a fotós kollégámhoz hasonlóan pirkadatig ülni a ház előtt, hogy ilyen képeket csináljak, a mozgás szükségességéből azonban nem adok: igenis fontos, hogy napjában legalább kétszer fölsétáljak a hatodikra.
