Tizenegy másodperc

  • Kovács E. Málna
  • 2015. július 18.

Magyar Mandarin

Fél órán át bírtam magamban tartani, hogy félek. Az ablaktól tisztes távolságot tartva lestem a járdának, háztetőknek csapódó esőcseppeket, a fehér villámokat, ezt a hangtalan égi háborút, majd büszkeségemet feladva vad üzenetküldésbe kezdtem.

Erőszakos, karakán hangjelzés, hogy megjött, annyiszor hallottam már. Mozgásérzékelő, világítás, digitális kijelző, némán vigyorgó kamera; a gomb, amire a hatos számot vésték, a kis rés, ami egyre szűkebb lesz, ahogy rutinból, érzéketlenül nyomom, amit kell, és tudom, hogy az egész nem tart tovább tizenegy másodpercnél. Haloványan, de érződik az előttem ott járó parfümje, meglepetten veszek levegőt, hiszen éjszaka van. Szokásos körök ezek, csukott szemmel is fel tudnék menni a lakásomig, így akkor éjjel alig tudom elhinni, hogy ez a színes-szagos, kötélpályán csúszkáló világ egy szempillantás alatt megszűnik.

A meglepetéstől kábultan tűröm, ahogy kizuhan a lábam alól a talaj, lefelé megyünk, egészen az alagsorig, ott állunk meg. Én és a lift. Az ajtó egy utolsót nyílik, látom, hogy a bútorraktárba kerültem, csíkos széklábak, asztallapok fogadnak, mind az ajtó elé pakolva; mindez talán csak átmeneti, de nem számít, mert mire felfogom, az ajtó bezárul, és minden fény kialszik. A digitális kijelző kajánul, szinte lekezelően továbbra is 2-es számot mutat, én őrültem meg, mondom magamnak, mert nem a másodikon vagyok, bár ez igazán lényegtelen.

Sárga színű a vészcsengő gombja, amit olyan régóta szerettem volna kipróbálni. Nem vészhelyzetben persze, hanem csak úgy, a saját szórakozásomra, egy napfényes délutánon, mintha csak tűzoltókészülék-ellenőrzést tartanék, hogy legyen mód annak kiderülnie, hogy egyik készülék sem működik. A századik csöngetésre szólnak bele, és szólnak még sokszor az alatt a pár perc (pár óra?) alatt, amit bent töltök. Talán a rapszodikus kínai áramszolgáltatás sajátja, talán az én bajom, hogy a beépített mikrofon – és reménytelen segélykiáltásaim – csak fokozzák a nyelvi nehézségek okozta örökös alacsonyabb rendűségemet. A vonal túlsó végén lévő hanggal megígértetem, hogy kiszabadítanak, úgy is, hogy ezt valójában nem tudom helyesen megfogalmazni.

Egy idő után csak a walkie-talkie-k pittyegését hallom, legalább öten lehetnek körülöttem, de többnyire egymásnak üzennek, nem nekem. Kezdem egyre nagyobb biztonságban érezni magam, főleg amikor újabb recsegést és szófoszlányokat hallok a hangszóró felől. Később a villanyt is felkapcsolják, a fény pedig épp akkor alszik ki, mire felfogom, hogy visszajött az áram. Jó néhány perccel később indul el velem a zörgő doboz, felfelé, hiszen lejjebb nincs, majd megáll a földszinten. Egy fehér inges férfi áll az ajtó előtt, én kiugrom, ő beszáll. Még annyit sem tudok mondani, hogy köszönöm, eltűnik vele a szerkezet, én pedig az adrenalintól feltöltve veszem az irányt a kopott lépcsőforduló felé, megfogadva, hogy soha többet, sehova nem megyek lifttel.

A fenti történet lassan egy hónapja esett meg velem; életemben először tapasztaltam ilyesmit, és igyekeztem nem meghallani a Kína-szerte jellemző áramszolgáltatásnak és a kelleténél olykor hanyagabb megoldásoknak köszönhetően százával keringő rémhíreket.

Egy forgalmas munkahely délidőben

Egy forgalmas munkahely délidőben

Fotó: Amy Daml

Ezek szájról szájra járnak, és senki sem veszi őket komolyan, hiszen miért éppen velük történne baj. Ráadásul a városra jellemző magas toronyházak huszadik, harmincadik emeletének lakói és dolgozói aligha engedhetik meg maguknak, hogy naponta többször ennyit gyalogoljanak.

A minap – az elmúlt hetek kitartó lépcsőzése ellenére – kivételesen a liftet választottam; meleg volt, majdnem olyan hőség, mint Magyarországon. Éjfél előtt nem sokkal azonban a harmincöt fokos levegőt fehéren világító villámcsapások törték meg: olyan erővel villogtak odakint, mintha pár másodpercre fölkelt volna a nap. Fél órán át bírtam magamban tartani, hogy félek. Az ablaktól tisztes távolságot tartva lestem a járdának, háztetőknek csapódó esőcseppeket, a fehér villámokat, ezt a hangtalan égi háborút, majd büszkeségemet feladva telefonálásba, pontosabban üzenetküldésbe kezdtem. A címzettekből leginkább együtt érző mosolyokat válthattam ki, pedig be sem vallottam, hogy halálra rémülve, összeguborodva vártam a végét. Aztán reggelre – vagy tán már hajnaltájt – vége lett.

false

 

Fotó: Franka Gulin

Egy kicsit sajnálom, hogy képtelen voltam a fotós kollégámhoz hasonlóan pirkadatig ülni a ház előtt, hogy ilyen képeket csináljak, a mozgás szükségességéből azonban nem adok: igenis fontos, hogy napjában legalább kétszer fölsétáljak a hatodikra.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.