Sminkben, fegyverben

  • Kovács E. Málna
  • 2015. július 30.

Magyar Mandarin

Ilyen az, amikor egy helyiségben mintegy száz színes hajú japán képregényfigura szaladgál, mégis mindenki téged néz.

Pekingben a nyugati vasútállomás százméteres körzetében mostanában aligha találni olyan mellékhelyiséget, ahol nem platinaparókás, festett fekete szemű lányok igazgatják a sminkjüket szombat reggel. A piros kontaktlencsék, combközépig fűzött lakkcsizmák, méretes kardok, fehérre blansolt hajtincsek és házilag eszkábált gépfegyverek közötti talpalatnyi helyen – egy bevásárlóközpont alagsorában – bújik meg az ACG mozaikszó, ami az anime és a kosztümös performanszokra utaló cosplay rövidítése.

A képek Yukie Dong Facebook-oldaláról

A képek Yukie Dong Facebook-oldaláról

 

Ahogyan a csillámpor, úgy a versenyszellem is jelen van ezeken a hétvégi összejöveteleken, ahol lányok és fiúk a japán popkultúra karaktereivé maszkírozva pózolnak, énekelnek és táncolnak. A buli a neonszínű ragasztott póthaj és a kilencvenes években népszerű platformcsizma nélkül nem az igazi, de a látszat ellenére nem minden a külcsín. A jelenleg zajló, hétről hétre rendezett válogatók a nyomába sem érnek a tavalyi, 5200 négyzetméteren tartott megabulinak, ám az ilyenkor kötelező életérzést ezek is ugyanúgy hozzák: a cosplay világában ugyanis japán képregényfigurává kell válni, méghozzá a lehető legélethűbbé.

A résztvevők olyan fiatal képregényrajongók, akik vagyonokat költenek el a ruhájukat elkészítő szabóra, és olykor órákat utaznak a kínai fővárosba, hogy a színpadon töltött pár perc erejéig kedvenc karakterük bőrébe bújva mindenki másnál vibrálóbbak, provokatívabbak és harsányabbak legyenek. A cipőnek maszkírozott emelvényeken egyensúlyozó, törékeny lánykák büszkén pózolnak műanyag fegyvereikkel, az arra tévedő bámészkodónak viszont az az érzése, hogy egymást is nyugodt szívvel lekaszabolnák velük. A legtöbbjükről csak fénykép készül, mások viszont énekes-táncos bemutatót is tartanak a színpadon. A harc vérre megy, a résztvevőket és kísérőiket rendőrök védik, ám erre talán csak azért van szükség, hogy a zsűrire tömött sorokban várakozók ne öljék le egymást odakint.

A 2014-es döntő főszervezője, Xuan Lu a Kínai Nemzetközi Rádiónak úgy nyilatkozott, az óriási érdeklődés minden várakozásukat fölülmúlta. A programsorozatot mindössze két évvel ezelőtt indították, de óriási igény van rá, ezért a káosz ellenére mindent megtesznek, hogy a világon mindenhol oly népszerű japán popkultúrát Kínában is meghonosítsák.

Ez az enyhén paradox kezdeményezés a szintén japán eredetű Hello Kitty-őrület térnyerése óta nem meglepő, de a szkeptikusok kedvéért megjegyzem, hogy a kosztüm- és kiegészítőgyártásra szakosodott online üzletek mellett a kínai székhelyű képregényesek és a szinkronstúdiók is jól járnak a bulival. A Kaliforniában karriert befutó Yukie Dong Pekingben született. Saját elmondása szerint indentitásválságban szenved, mert civilben mérnök, de az Egyesült Államokban szinte mindenki cosplay-előadóként ismeri.

false

Yukie Dongnak már saját cédéje is van, és a kollégáinak is gyakran énekel egyet ebédszünetben. Az énekesnő a rendhagyó hobbijáról így beszélt:

„Ez a világ olyan nagyon különleges, hogy a normális embereknek nehéz elmagyarázni. A legegyszerűbb, ha azt mondom, Pikachunak beöltözve előadom a Pokémon főcímdalát.”

Talán efféle karrierre vágyik az a több száz kalandor is, aki sárga parókában izzadva várja a sorát; elmosódott fekete könnycseppjeit tizedszer is újrafesti, majd smaragdzöld szemmel, eltökélten néz a fotósra. A program jellemzően a kínai közönséget vonzza, csak elvétve akad európai. Sajnos a versenyzőknek erősen ajánlott exhibicionista attitűd dacára is nehéz, sőt lehetetlen volt megközelíteni a résztvevőket, így egy idő után már meg sem próbáltam elvegyülni a tömegben.

Inkább magamban mosolyogva nyugtáztam: ilyen az, amikor egy helyiségben mintegy száz színes hajú japán képregényfigura szaladgál, mégis mindenki téged néz.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.