Fekete és munkanélküli és ördög vagyok

Kínában nem elég fehér színűnek lenni, ha az embernek nő létére olyan frizurája van, mint az enyém: a fényképes önéletrajzomat átböngésző HR-esek közül nem egy kérdezett rá, hogy mindig ilyen maszkulin külsőm van-e.

Amikor az uralhatatlan tantermi káoszt egy magasba lendülő kéz váltja fel, és ékes angol nyelven valaki úgy szól, kérdése van, a legutolsó, amire az ember angoltanárként fel van készülve, az, hogy a hét-nyolc éves forma gyerekek a tankönyv rajzolt figuráinak bőrszínét firtatják.

Pedig firtatják, sőt azt a kérdést szegezték nekem a minap, hogy a képen látható étteremben miért ül egy asztalnál „a fekete kisfiú” a „sárga kisfiúval”, ráadásul a gyerekek apukája fehér. A táblára kivetített sztori csupán egy adag tükörtojásról és egy napfényes családi délelőttről szólt, amit a grafikus egy idilli asztaltársaság ábrázolásával és mosolygós gyerekarcokkal egészített ki. Kár, hogy az én arcomról például percek alatt leolvadt a mosoly, amikor leesett, hogy a diákjaimnak nem a ham and eggs vagy az asztal közepén tornyosuló ketchupos üveg szúrt szemet, az ugyanis a város millió pontján Pekingben is ott van az asztalon; az viszont, hogy a helyiek – életkortól függetlenül – feketékkel vegyüljenek, jóval ritkábban fordul elő. A kicsik piszkosul őszinte megnyilvánulása sokat megértetett velem abból, honnan eredhet a Peking-, avagy Kína-szerte (?) tapasztalható diszkrimináció, ami persze messze nem csak az afroamerikaiakat érinti, mert a lista szinte végtelen.

„A nyelvet alig ismerő, vakító fehér bőrű orosz lányt vettek föl helyettem angoltanárnak”– mesélte egy jamaicai barátom, akit az egyik pekingi nyelviskolában angol anyanyelve, szakirányú végzettsége (és folyékony kínai nyelvtudása) ellenére is elutasítottak a bőrszíne miatt, pedig minden feltételnek megfelelt. Rengeteg hozzá hasonló diplomás expat van Pekingben – közülük jó néhány az én ismeretségi körömben is –, aki a Kínában szerzett papírjával a zsebében évekig hiába kilincsel a fejvadászoknál és az állásinterjúkon.

„Használd a bőrszíned, semmi másra nem lesz szükséged” – bátorított az azóta tanárként elhelyezkedett srác, amikor az ő iskolájából meg engem utasítottak el a magyar anyanyelvem miatt. Azt ő sem tudhatta, hogy több helyen nem elég fehér színűnek lenni, ha az embernek nő létére olyan frizurája van, mint az enyém: Pekingben ugyanis a fényképes önéletrajzomat átböngésző HR-esek közül nem egy kérdezett rá, hogy mindig ilyen maszkulin, szinte már a leszbikus nőkre hajazó külsőm van-e, mert ha igen, akkor nem árt, ha várok egy kicsit, amíg hosszabb lesz a hajam.

Az ominózus bőrszínkérdést egyébként a kínai munkáltatók (és nem csak az oktatás területén) az európai, sőt helyenként a még ennél is rosszabb európaias kitétellel intézik el, hogy ezzel a latin-amerikai és a délkelet-ázsiai álláskeresőket is kizárják a pályázók közül. Persze a Közel-Keletről érkezetteket sem várják tárt karokkal, sőt.

„Mindenki azt hiszi, hogy terrorista vagyok” – súgta oda nekem egyszer egy szíriai barátom, aki az állása otthagyását követően hat hónapig nem talált munkát (és vízumot) Kínában, így nem volt más választása, mint az, hogy egy időre hazautazott.

Ha az embernek állása van, de egy kicsit mozogni, szórakozni szeretne a kínai fővárosban, akkor hol gyanúsan nyitott, hol kőkeményen az orra előtt bezárt kapukba ütközhet. Magyarországról, Budapestről származó expatként sajnos nem először találkoztam azzal a jelenséggel, hogy egyes szórakozóhelyek biztonsági őrei a szemem láttára állítottak ki egy feketékből álló társaságot a sorból „telt ház van” kifogással, majd az orruk előtt engedték be az utánuk következő ötven embert. Mindezt azon a környéken, ahol sorra érik egymást az olyan exkluzív helyek, ahol a vezetőség külföldiek toborzásával foglalkozó ügynököket is fizet azért, hogy ingyenes belépés és korlátlan italfogyasztás fejében minél több külföldit vigyenek be, akik majd bevonzzák a rendkívül fizetőképes és az expatok miatt izgatott helyieket.

Míg a kínaiak számára az egyik legnagyobb kihívás az, hogy mások legyenek, mint a többiek, addig egy tőlük külső jegyeiben valamelyest vagy éppen teljesen különböző ember képtelen nem megélni, vagy nem elszenvedni azt, hogy különbözik.

Nincs az az exhibicionista outsider Kínában, akit egy idő után nem idegesít a vele közös fényképért sorban állók tömege, vagy aki nem vette még észre, hogy a rá szegeződő szemek nem tudnak diszkréten bámulni.

Igaz, hogy diszkréten nem is nagyon lehet, pláne amikor a bámulást egy őszinte és hangos „waiguoren!!” – azaz szó szerint Kínától különböző országból származó, outsider – felkiáltással tetézik, mintha maguk sem hinnék, amit látnak.

Ugyanaz, ami az utcán és a metrón elfogadható és egyszersmind természetes jelenség Kínában, szinte ugyanilyen könnyed természetességgel csap át súlyos és fájó diszkriminációvá a munkaerő- vagy az ingatlanpiacon. A legfájóbb az, hogy az utóbbit nem lehet elintézni az én kedves barátom meghökkentő reakciójával: ő rendszerint könyörtelenül odasétál a bámulóhoz, és az orra alá dörgöli, hogy „igen, én bizony marslakó, sőt fekete/vörös/szőke/nagy orrú ördög vagyok!”.