A cukiság illúziója

  • Kovács E. Málna
  • 2015. július 4.

Magyar Mandarin

Kínában úgy tartják, hogy a látszólag domináns és szexi kínai férfiak mellett egy-egy segítségre szoruló, éretlen baba áll, akit a hímek a kedvük szerint irányíthatnak. De Kínában úgy is tartják, hogy ezek a szexi férfiak hülyék.

A lufiból hajtogatott állatokkal és szívecskékkel teli tanterembe belépve biztos voltam abban, hogy rövid időn belül legalább két tucat kisgyerek özönlik be az ajtón, hogy az iskola négyéves fennállása alkalmából szórakozzon egy kicsit. Amikor megszólalt az Itt van a gumimaci című agyonhallgatott topsláger angol változata, a nyakamat tettem volna rá, hogy a soron következő móka és kacagás a tíz év alattiaknak szól majd. Csakhogy huszonöt, egyenruhában pompázó kolléganőmön kívül senki sem várta a bulit, így kipróbált pókerarcommal nyugtáztam, hogy a refrén felcsendülésekor a tanári karnak kell majd előadnia a Gumimacira kreált és a falra is kivetített koreográfiát.

Ezek a húsz és harminc közötti nők rajzfilmfigurák módjára ugráltak, integettek és masszírozták a hasukat, mint aki jóllakott, pedig a színes szívecskékkel körberakott citromsárga tortát még fel sem vágtuk.

Az óraközi szünetben rögtönzött murit a háromévesek sem élvezték volna jobban, főleg, hogy önfeledt visítozásuk a két folyosóval arrébb található tanári szobában is visszhangzott. Végignézve a körülöttem lévő plüssállatos, csilli-villi telefonokon, a masnis hajpántokon, fodros szoknyácskákon és a gyöngyös-kristályutánzatos műkörmökön, rájöttem, hogy Kínában elég az utcára kimenni ahhoz, hogy érezzük, a cukiság körülvesz.

Sokan a Hello Kitty kínai térnyerésétől datálják a bomba robbanását; onnantól, amikor a nyolcvanas években a tajpeji McDonald’sban először vezették be, hogy a menühöz Hello Kitty-babát adnak ajándékba. Az étterembe szállított teljes készlet két óra alatt elfogyott, és másnap az emberek már hajnalban várakoztak az ajtó előtt, hogy az új szállítmányból biztosan jusson nekik. Aki mégis lemaradt, megpróbált erőszakkal hozzájutni az ajándékhoz.

Az ezt követő harminc évben aztán jelentősen bővült az animált figurák tárháza, a jelenség azonban korántsem merül ki a plüssállat- és matricaimádatban.

Azzal, hogy miért kötelező – avagy miért érdemes – cukinak, imádni és szeretni valónak lenni Kínában, szép számmal foglalkoznak az antropológusok. A Washington Egyetemen dolgozó Tzu-i Chuang Tajvanon vizsgálódott. A kutatási eredményeit bemutató beszámolóban gondosan rámutat a magyarul cukinak fordítható ke’ai szó valamennyi konnotációjára: elsősorban a nőiesség és a gyengeség fogalmazódik meg benne, illetve a kettő összemosása. Olyan dolgokra vonatkoztatjuk, amelyek szerető gondoskodást, babusgatást igényelnek, így kisállatra, kisgyermekre, de még kisméretű rovarokra is használjuk, de van élettelen dolgokra vonatkozó jelentése is.

Amikor Chuang egy huszonkilenc éves mérnököt kérdezett a párválasztási preferenciáról és kitért arra, hogy mit tenne a férfi, ha olyan nőbe szeretne bele, aki nem cuki, a válasz mindössze annyi volt, hogy ez lehetetlen, ugyanis minden nő cukinak született.

„Hát nem arra valók ezek a sebezhető és védtelen emberek, hogy folyamatosan babusgassuk és kényeztessük őket?” – kérdezett vissza a mérnök.

A férfiak fenti gondolatmenetével a nők olyannyira tisztában vannak, hogy erejükön felül demonstrálják cukiságukat, hogy a feléjük támasztott elvárásoknak megfeleljenek, és ettől tán maguk is hiszik, hogy a férfiak szívéhez az infantilizmuson keresztül vezet az út.

Az infantilizálódás kifejezést az antropológus is használja, aki annak eredetére is megpróbál választ adni. A nők kötelező sebezhetősége azt a konfucianista eszményképet testesíti meg, miszerint a nő a férfival szemben mindig alázatos, engedékeny és tiszteletteljes kell legyen.

Van azonban ebben az egészben egy szomorú és szignifikáns csavar: cukinak lenni muszáj, cukinak lenni stratégia, elvárás, akkor is, ha nem akarjuk.

Egy tíz évvel ezelőtt Tajvanon sugárzott televíziós vetélkedőn a férfiakat a modern nő fogalmáról kérdezték, pontosabban arról, hogy szerintük mi a modern nő leghatékonyabb fegyvere. A férfiak egybehangzó válasza az volt, hogy a cukinak tűnés, avagy a cukiság illúziója. Feltétel, hogy egy nő életkortól és társadalmi státusztól függetlenül törekedjen rá, hogy viselkedése, testbeszéde, intonációja, külleme és még az aurája is cukiságot sugározzon.

Nem elvárás ugyanakkor, hogy a nők helyesnek vagy logikusnak ítéljék meg ezt az elvárást, így magukban már jó néhány évvel ezelőtt is lázadozhattak ellene. Vannak, akik a cinizmus csíráját is felfedezni vélik az egyik, a kétezres évek előtt ismertté vált női politikus viselkedésében. Az asszony, aki a politikai vonatkozású interjúi során rendre egy érett, komoly és visszafogott nő benyomását keltette, egy sokkal lazább talk show-ban való szereplésekor gyerekesen vihogott, ficánkolt a helyén, és gügyögött; vagyis pontosan úgy viselkedett, ahogy azt elvárták tőle. A népszerűsége a szóban forgó műsor után rohamosan emelkedett, hiszen mindenkivel elhitette, hogy az ambíciói ellenére a lelke mélyén nem más, mint egy aranyos, gyámoltalan kislány, akinek nincs hatalom a kezében.

Egy 26 éves tajpeji értékesítő szerint a magas hangszín, a gügyögés és a tudatosan kislányos testbeszéd katalizátorként működik. Az ő szakmájában erre olyannyira szükség van, hogy aki túl komolyan viselkedik vagy beszél, megszólják, mert azt hiszik róla, hogy a személyiségével van gond.

Miután Kínában ma már jellemző, hogy a nők néha iskolázottabbak és olykor a férfiaknál magasabb pozícióban dolgoznak, kellett találniuk valamit, amivel a kultúra részeként létező alárendeltségüket ki tudják fejezni.

A macimintás melegítők, macskás ruhácskák és a fodros harisnyával viselt rózsaszín szandálok olykor olyan fegyverek, amit a kitalálóik, a férfiak ellen lehet fordítani. Egy gyámoltalan, babusgatásra vágyó nő ugyanis mindent megkap, amire szüksége van, autót, lakást, drága ékszereket, és elég egy szempilla-rebegtetés ahhoz, hogy a férfi mindezt szívesen adja neki. Ezt a kétezres évek Férfiak (Nanren) című kínai slágere illusztrálja a legjobban: a felcserélt hatalmi szerepekről énekelnek benne; arról, hogy bár a látszólag domináns és szexi kínai férfiak mellett egy-egy segítségre szoruló, éretlen baba áll, akit a kedvük szerint irányíthatnak, az igazság az, hogy ezek a szexi férfiak hülyék. Még azt sem veszik észre, hogy valójában a nők irányítják őket.

A kislányosak, a fodrosak, a rózsaszínek, a gügyögők, a Hello Kitty-rajongók, a csillámpónis műkörmösök; a ravaszak, a dörzsöltek, az érettek, a szexistennők, a dominánsak.

Ezek az előre kitervelten cukivá lett harcosok, akiknek, úgy tűnik, hogy nincs más választásuk.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.