Nem is indulhatna ígéretesebben egy road movie: a csinos berlini egyetemista lányt kidobják a vizsgáról, ő meg bedobja magát egy ősrégi Merci lakóbuszba (a film címe a kocsi típusszámát jelöli) és irány Portugália. Ráadásul már a benzinkútnál felbukkan a megfelelő partner: a hátizsákos fiú, akinél gitár van. Kár, hogy egyelőre dalolásról szó sem lehet, a srácnak egy perverz (zoknis-szandálos) alaktól kell megmentenie újdonsült sofőrjét.
Negyedóra telt el ekkor Hans Weingartner filmjéből, így okkal gondolhatnánk, hogy egyre több hasonló izgalomban lesz részünk, csakhogy ezzel vége az akcióknak. A következő több mint két órában nagyot fordul a kormánykerék, még egy árva sztrádarendőr sem kerül elő, nemhogy kurvák és kamionosok. Hőseink a megengedett sebességet véletlenül sem átlépve krúzolnak keresztül Európán, de Szörényi Levente Utazás című száma helyett legfeljebb azt dúdolják: „wir fahr’n fahr’n fahr’n auf der Autobahn…” És ahogy általában az autópályán lenni szokott, nem történik velük semmi. Nem csoda, hogy unalmukban beszélgetni kezdenek, jobb híján az „élet nagy kérdései” kerülnek terítékre, olyan ellentétek, mint a vega-húsevő, az egyéni-közösségi, a harcos-békeharcos. A fiú meg a lány egymás ellentéte, vitatkoznak, vitatkoznak, film pedig e párbeszédek jegyzőkönyve, illetve annak a megállapítása, hogy az „ellentétek vonzzák egymást”. Weingartner igazából azzal kelt feltűnést, hogy nemcsak a road-movie, de az összes 21. századi íratlan filmes szabállyal szembemegy; a nyár egyik legnagyobb filmes szenzációjaként emlegetik, amiben persze nincs semmi meglepő.
