Dúl a bécsi klasszicizmus. A szalonok kékvérű közönsége odaadóan figyeli Maria Theresia von Paradist, a tizenéves vak zongoraművészt. A szülők pedig a legnagyobb vehemenciával turnéztatják a lányt, és vetik alá a kor számos – mai szemmel kínzásnak is tekinthető – orvosi kezelésének. A történetbe akkor lépünk be, amikor a híres művésznő egy másik híres figurával, Franz Anton Mesmerrel találkozik. A német származású, ekkor Bécsben praktizáló orvos nem más, mint a mágneses fluidum és az energiaátvitel útján kieszközölt gyógyítás „feltalálója”. A kor tudományos gondolkodása által befogadott, az alkímiából átvett módszer lényege szerint láthatatlan és mérhetetlen energiák áramoltatásával kezelhetőek az idegrendszer betegségei. A módszer egyfelől fatális zsákutcának bizonyult, másfelől a pszichoterápia kezdeteinek. Ráadásul – például Paradis – esetében még hatott is: pár hónapnyi kezelés Mesmernél, és a lány elkezdte visszanyerni látását. Csakhogy zenei tehetsége meg csorbulni kezdett – amiért a szülők felháborodtak, botrányt csináltak, ám amint Paradist erőszakkal kivették a terápiáról, állapota visszaromlott. Életét vakon, zeneművészként, zeneszerzőként és neves tanárként élte le, Mesmer pedig Párizsba költözött.
Itt a kezelés néhány hónapjába és a szalonok mögötti világba kapunk bepillantást: hosszú zongorafutamokkal, elnyújtott képekkel, a látás, a látni tanulás és az érzékelés szerepéről elmélkedve. Egy átgondolt vizualitású történelmi pillanatfelvétel, amely a tolakodó drámaiság és az éppen csak felsejlő szörnyűségek között balanszíroz.
