Elia Suleiman palesztin filmrendező mi másról készíthetne filmet, mint a Szentföld sorsáról, az arab–izraeli konfliktusról, vagy épp a törékeny békéről. Legalábbis így gondolkoznak a producerek, akiknél a rendező kilincsel. Csakhogy Suleiman nem Palesztináról szeretne forgatni. Eddigi játékfilmjei mind ott játszódtak, igaz, azok sem tipikus patrióta mozik voltak.
Új filmje pedig éppolyan, mintha pályája esszenciája lenne, exportra készítve: megtalálható benne minden, a rendező sajátos humorától kezdve az epizodikus szerkesztésmódig – a hangvétel azonban sokkal könnyedebb, maga Suleiman nemcsak feltűnik, de egyenesen főszerepet játszik, ráadásul ezúttal három kontinenst is bejár.
Názáretben, az otthonában találkozunk vele először, majd követjük őt Párizsba, végül pedig New Yorkba. A kerettörténet szerint legújabb filmjét igyekszik elkészíteni – ez azonban csak apropó arra, hogy bemutassa a népek és kultúrák közötti különbséget. A szent Kelet és a profán Nyugat, az édes káosz és a hideg fegyelem: e kézenfekvő ellentétpárok is megjelennek, a lényeg mégsem a különbségek, hanem a hasonlóságok bemutatása. Suleiman némafilmes hősként bolyong mindenhol, egyetlen mondata („Palesztin vagyok”) épp a világ legnagyobb olvasztótégelyében, Amerikában hangzik el. Nem cselekszik, csak megfigyel: a parkokban a székekért folytatott harcot, a lincselésre készülő fiatalok hordáját, vagy épp a hajléktalant ellátó mentősöket. Ami pedig ezekből az esetlegesnek tűnő jelenetfüzérekből kirajzolódik, az olyan emberi, amennyire csak lehetséges.
Forgalmazza a Cinenuovo
