Hogyan dolgozza fel egy apa saját tapasztalatait súlyos kromoszómazavarral küzdő lányáról? Ha az illető egy angol komikus, és nem fél a legvadabb (de igaz!), szinte már a tabudöngetés határait súroló tréfáktól sem, akkor úgy, mint Shaun Pye. Ötször fél órában, a szokványosnak közel sem nevezhető családi rutin legkényelmetlenebb részleteibe is beavatva, illetve percenként érzelmi hullámvasútra ültetve nézőit.
A There She Goes ismét egy olyan kicsi, de pompás angol sorozat,
ami amerikai rokonaival ellentétben a kvótateljesítés vágya és az önvállveregetés szándéka nélkül avat be egy margón élő ember mindennapjaiba. A szó szoros értelmében, hiszen Pye nem tesz mást, mint szabadon kiválaszt öt tetszőleges napot a veleszületett kromoszóma rendellenessége miatt tanulási nehézségekkel küzdő Rosie Yates és családja életéből.
Ezek nem különleges napok, de mind megmutatnak valamit a család felől nézve normális, de a külső szemlélő számára nehézségekkel és kihívásokkal teli életmódból. Szinte rosszul érezzük magunkat, hogy nevetünk a család apró küzdelmein (pl. amikor Rosie kakit rejt a babaházba), de a következő jelenetben már olyan vallomásokat kell hallanunk a szereplőktől, amiket valószínűleg sosem szerettünk volna (amikor az anya beismeri, kételkedik benne, hogy valaha is szeretni tudja majd fogyatékkal született kislányát).
Pye-nál
az ismeretterjesztés és az „érzékenyítés” szerves része a legkellemetlenebb részletek bemutatása is
(ami paradox módon a legbűnösebben szórakoztató altesti humorral párosul) és észrevétlenül rajzol egészen bonyolult, szinte csak félszavakból és rezdülésekből felépített hálózatot szereplői közé. Az ép gyerekszínész Miley Locke egyetlen szó nélkül, egyedül a felnőttek reakciójára (az anyát és az apát játszó Jessica Hynes és David Tennant érzékeny és intelligens partnerei) építve játssza végig az öt epizódot, hol az elragadó, hol pedig a bosszantó arcát mutatva Rosie-nak. Olyan könnyed az egész – észre sem vesszük, hogy játszva tanulunk.
