Hamburg romokban, és Keira Knightley is. A második világháború mindkettőjüket megviselte. Míg a könnyes szemű semmit oly érzékletesen megjelenítő színésznő egy tükröt fixíroz sokat sejtetően és selyemkombinéban, a város szívében összeégett hullákat ásnak ki a díszletromok alól. Jó hír minden díszlettervező-asszisztensnek, úgy Prágában, mint Budapesten, ha világháborús koprodukciót sodor a szél és az adókedvezmény a városba, főleg ha abban Tiffany lámpák és Mies van der Rohe székek is szerepelnek. De az ezüst cigarettatárcáknak is nagy a keletje ilyenkor. Szép holmik és mekkora a kontraszt a holokauszttal! Emellett a filmesek sem mennek el szótlanul.
Az igazán égető kérdés persze, hogy mikor sír fel a Steinway: nem nagy spoiler, hogy az érzékeny német építész (Alexander Skarsgård németje tűrhető) villáját lefoglaló törékeny brit feleség (Knightley angolja tökéletes) és katona férje (Jason Clarke talán túl ausztrál ide) szerelmi háromszögében a 23. percig bírja némán a zongora. Ám ekkor szomorkás dallamok törnek fel belsejéből. Skarsgård belsejében is nagy a szomorúság, tűzifát aprítana, de csak tétován áll, a balta is könnyezik a kezében. Őt Knightley lesi lopva a fenti szalonból; ő nem aprítana, de neki is fáj a múlt. És ha két embernek ennyire fáj valami, ott hamarosan… De nem, nem a Steinway-n esik meg a dolog, hanem egy decens étkezőasztalon (szép beszerzés!). A történelem csak egy coitus interruptust engedélyez, ám Knightley később Debussyt játszva egyesül a zongorával. Szép. A holttesteket játszó statiszták szemébe is könny gyűlik ilyenkor.
Forgalmazza a Bontonfilm
