"Filmes szelfiben" mutatja be a komikus, milyen volt 2020

Mikrofilm

A Bo Burnham: Benn tökéletesen megmutatja, min megy keresztül egy karanténba zárt alkotó, miközben gúnyt űz minden videós műfajból. Hogy jutott egy youtuber csodagyerek a bántó, ám rettenetesen szórakoztató standupjain át odáig, hogy most az egész világ azt nézi, mit csinált a lakásában az elmúlt hónapokban?

Bár a járvány egyes helyeken még mindig tombol, és alig lett még vége az egész világot érintő karanténnak, filmek tekintetében máris megindult a koronavírusnak nevezett trauma feldolgozása: ott van a Zoom-uralta világot kreatív módon feldolgozó horror, a Host; vagy épp az élményből könnyed krimit kreáló Karantén meló, de egyik film sem ment olyan mélyre önreflexivitás szempontjából, mint a Netflixen nemrég debütáló Bo Burnham: Benn, mely egyszerre standup, zenés darab és videós karanténnapló.

Burnham neve itthon talán kevésbé ismert, de a tengerentúlon sem számít igazán A-ligás komikusnak. YouTuberként kezdte a karrierjét 2006-ban főképp zenés videókkal, két évvel később pedig a Comedy Central szerződtette, amely segítségével nemsokára kiadta első albumát – a csatorna történetének legfiatalabbjaként. Az áttörést azonban nem ez, hanem a Judd Apatow rendezővel való találkozása hozta meg számára a 2008-as Montreal Just for Laughs fesztiválon.

A 40 éves szűz és a Felkoppintva rendezője híres arról, hogy tehetséges komikusokat karol fel, akiknek nemcsak saját filmjeiben ad szerepeket, de producerként önálló munkáik felett is bábáskodik: ő futtatta be Jason Segelt, Jonah Hillt és Seth Rogent is. Burnhammel eredetileg egy High School Musical-paródiát terveztek, amelyen a komikus el is kezdett gőzerővel dolgozni – a készülő forgatókönyvben a főhőst Bónak keresztelte, finom utalásként arra, hogy ő maga szeretné eljátszani. A projektből viszont – egyelőre – semmi nem lett, de az ismeretségüknek köszönhetően Burnham apróbb szerepek erejéig bekerült Apatow több filmjébe is.

Az Adam Sandler főszereplésével készült önrekflexív, a standuposok megpróbáltatásokkal teli életét bemutató keserédes vígjátékban, a Ki nevet a végén?-ben Burnham egy feltörekvő komikust alakítot; a Rögtönzött szerelemben (melynek Apatow volt a producere) pedig szintén hasonló karaktert hozott: egy standupost, akinek karrierje épp egy fokkal alakul jobban, mint a főszereplőjé.

Ezekben a szerepekben Burnham gyakorlatilag önmagát játszottaa, a YouTube-videók után ugyanis elsősorban ő is standuposként igyekezett érvényesülni: 2010-ben jött ki első különkiadása, három évvel később pedig a második, what. nevű special. Utóbbi az elmúlt pár év egyik legzseniálisabb ilyen jellegű műsora:

Burnham kiválóan ötvözi youtube-os múltját a színpadi jelenléttel; előre felvett hanganyagokra és effektekre játszik rá, amit élő zenéléssel, felolvasással és hagyományos viccmeséléssel ötvöz.

Ötpercenként érkezik legalább egy remek poén, kreatív ötlet vagy váratlan megoldás, ami egy egyórás műsornál egésze kiváló arány. Mindezt ráadásul ingyen elérhetővé tette mindenki számára – a what.-ot akkor is érdemes megnézni, ha a netflixes Benn-t szerettük, hiszen rengeteg hasonló elem és visszatérő motívum van benne; de akkor is, ha nem: ebben még a komolykodás nélküli, kicsattanó energiájú komikus látható, aki nem fél senkit megbántani – elsősorban azonban magán csattogtatja az ostort.

Burnham a standup világában egyre nagyobb sikereket aratott: 2011-ben első helyen végzet a Comedy Central Stand-up Showdown versengésén olyan, jóval ismertebb neveket maga mögé utasítva mint Donald Glover vagy Amy Schumer, majd 2016-ban a Netflixhez szerződött, itt jött ki a Make Happy című műsora, majd annak kvázi-folytatása, a mostani Benn.

Mielőtt utóbbiról szó esik, muszáj megemlíteni Burnham egyéb projektjeit is, hiszen így érthető igazán, miért lett legújabb különkiadása olyan, amilyen.

A 2010-es évek második felében mintha a komikus megkomolyodott volna: igyekezett megmutatni, hogy ő már nem csak egy vicces csodagyerek, hanem egy művészi önkifejezéssel élő, érett alkotó.

Első nagyobb volumenű projektje persze még nem feltétlen ezt tükrözte, de már ebben is ott volt az az önreflexivitás, ami mára kulcsfontosságúvá vált nála: a 2013-ban induló, 12 epizódot megélt Zach Stone Is Gonna Be Famous tipikus gyors és zajos MTV-s sorozat, melyben Burnham alakítja a főhős Zach Stone-t, aki otthagyja a főiskolát, hogy híressé váljon – pedig gyakorlatilag semmihez nincs tehetsége. Nem nehéz felfedezni az ironikus párhuzamot a műsor és a YouTube-on, a Csináld magad-módszerével befutott sztárok (mint amilyen Burnham, vagy például Justin Bieber) között. Ráadásul az már saját standup-előadásaiból is kitűnt, hogy

Burnham nemcsak a hagyományos viccmesélés iránt érdeklődik: műsorai tele vannak például olyan vizuális gegekkel, melyek csak utólag, online nézve nyernek értelmet.

Idővel más komikusok (például Jerrod Carmichael és Chris Rock) is felkérték, hogy rendezze ő a műsoraikat, de 2018-ban érkezett Burnham első játékfilmes bemutatkozása, amellyel mindenkit meglepett. Apatow felkaroltjai általában romantikus vígjátékokkal állnak elő, a rendező-producer ugyanis ennek a műfajnak a felkent pápája. Bo azonban nem vele dolgozott, hanem az A24 stúdióval, amely szinte kizárólag egyedi hangvételi indie-filmekben utaznak: ők vitték sikerre a Lady Birdöt, A szobát vagy a Csiszolatlan gyémántot is.

Burnham Nyolcadik osztály (Eighth Grade) című debütje tökéletesen illik a sorba: személyes hangvételű, érzékeny, mégis vicces film, amely a felnőtté válás kínjait mutatja be egy nyolcadik osztályos gátlásos, szégyenlős kislány szemszögéből, aki online kezd blogolni, hogy népszerűvé váljon és barátokat szerezzen.

A mozi a függetlenfilmes Sundance filmfesztiválon mutatkozott be, és az év egyik legnagyobb kritikai és fesztiválkedvence volt: elhozta az Írók Céhének legjobb eredeti forgatókönyv-díját és a rendezők Céhének elismerését a legjobb játékfilmes bemutatkozásért. Az Amerikai Filmakadémia meglepetésre ugyan egyetlen Oscar-jelölésre sem méltatta a filmet, de a siker elég nagy volt ahhoz, hogy Burnham nevét még szélesebb körben ismertté tegye: persze standuposként és youtuberként milliós nézettséget értek el videói, de egy indie filmsiker karrierszempontból egészen más ajtókat nyit meg. Elkezdett például színészként is egyre komolyabb szerepeket kapni: a mostani Oscaron 5 díjra jelölt, végül a forgatókönyveknél győzni is tudó Ígéretes fiatal nőben ő alakította a férfiakon bosszút álló főhős egyik udvarlóját, akit az sem tántorít el, hogy szerelme tárgya beleköp a kávéjába.

A szerep azért is illik hozzá annyira, mert Burnham első ránézésre tipikus jófiúnak tűnik – mivel azonban a filmben gyakorlatilag minden férfi zaklató, erőszakos, vagy csak simán felszínes és bunkó, a főhőshöz hasonlóan mi is hasonlót kezdünk feltételezni róla.

A komikusi fellépésein egyébként gyakran rá is játszik erre:

első látásra kicsit esetlennek, de végtelenül jólelkűnek tűnik – így még nagyobbat üt, mikor elszaval egy verset a kurvákról, vagy arról énekel, hogyan nézné végig, ahogy egy öregembert elüt egy vonat.

Habár a titkos esélyesek között emlegették, végül Burnham nem szerzett Oscar-jelölést ezért a filmért sem. Viszont úgy néz ki, színészként is megindult a szekere: ő alakítja majd Larry Birdöt a Los Angeles Lakersről szóló minisorozatban, és a Szezám utca legújabb feldolgozásával kapcsolatban is felvetődött már a neve.

A Netflixen most debütáló Bennben visszatér korai YouTube-videói eszköztárához, amely nemcsak őt, hanem gyakorlatilag minden, ma már világsztárnak számító egykori youtubert felfuttatott: otthoni környezet, sufnituning-megoldások, kissé esetlen vágások és erőltetett poénok.

A kulcsszó azonban itt is az önreflexivitás: Burnham már nem egy kezdő videós srác, hanem egy befutott színész-komikus. Az egyes dalai és szkeccsei azonban nemcsak erre, de az egész influenszer-lázra is reagálnak:

a másfél órás műsor alatt gúnyt űz gyakorlatilag minden ma a digitális világban menőnek számító videós műfajból.

Akad gameplay-szerű rész, ahol ő maga alakítja a játékost és a játékot is; van kamerába beszélő okoskodás; a talán legkreatívabb epizód viszont minden idők talán legértelmetlenebb youtube-os műfajából, a reakcióvideókból csinál viccet. Ebben a főszereplő elénekel egy rövid dalt, amelyre elkezd reagálni; majd a reagálás is becsúszik a videóba, így a reakcióra kezd reagálni, majd a reakció reakciójának reakciójára – és így tovább, végtelenítve. Hogy teljes legyen az agymenés, már meg is jelentek az első videók a neten, melyek a reakcióra reagáló Burnhamre reagálnak.

A Bennben ugyan egyszer sem hangzik el a COVID, vagy a pandémia kifejezés, de egyértelműen az elmúlt egy évre reagál, amikor gyakorlatilag az egész világ megállt és bezárkózott saját lakásába. Egy alkotó ember számára ez egyszerre kín – hiszen nemcsak nem dolgozhat, de az őt éltető közönségtől is elszakad – és kreatív paradicsom. A Benn ennek a kettőnek a tökéletes keveréke.

Burnham önterápiaként egyfajta videós karanténnaplóként rögzítette lakásban töltött évét, mely számára egyfajta safe space is volt: hiányoztak ugyan nézői, ám mivel karrierjét online kezdte, számára egyáltalán nem szokatlan, hogy nincs velük közvetlen kapcsolatban. Sőt: a karantén előtt azért nem lépett fel évekig, mert pánikrohamai voltak. Megnézve tökéletesen koreografált műsorait talán érthetővé válik, miért lubickol annyira ebben a szerepben, amikor otthon, négy fal között alkothat.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a látszat ellenére, a Benn mégis csak egy showműsor, vagyis megtervezett és előre felvett, mindez pedig – ahogy a felirat is hirdeti – teljes mértékben Burnham kezét dicséri. A filmes kellékek viszont valahogy odakerültek a házba, a főhős sejthetően nem a képeken szereplő egy tál müzlin élt évekig; ráadásul a hírek szerint régóta együtt van A Wall Street pillangói rendezőjével, Lorene Scafariával, aki természetesen fel sem tűnik a filmben – ahogy Burnhamen kívül senki. A különkiadást tehát csak annyira kell komolyan venni, mint a komikus egyéb vicceit, amit önmagán, a feketéken vagy a fogyatékkal élőkön sütött el a színpadon. Az viszont kétségtelen, hogy a műsor tökéletes esszenciáját adja, mit érezhetett egy művész – vagy akár csak az átlagember – az elmúlt évben. A New Yorker egyenesen "filmes selfie"-nek nevezi a show-t.

A fentebb taglalt, Burnham karrierjében megfigyelhető komolyodás itt érhető tetten a legerősebben: a számtalan, politikailag inkorrekt és sértő poén után kifejezetten szembetűnő, hogy

a Benn nem vicces, vagy legalábbis nem úgy, mint mondjuk a what.

Mintha úgy érezte volna, hogy a MeeToo és a BLM mozgalmak után már nem lehet visszatérni a gyerekes csipkelődéshez: dalai tele vannak mentegetőzéssel (például azzal kapcsolatban, hogy ő csak egy fehér férfi); az egyik központi motívum pedig az azon való merengés, mit is ér a komédia, van-e haszna azon kívül, hogy számára terápiaként működnek. A legtöbb dal például a Burnhamtől megszokott poénkodás helyett inkább olyan, mintha zuhany alatti éneklésből született volna. Részben éppen ettől válik tökéletessé a karantén-allegória – másrészt viszont egy idő után ettől laposodik el a műsor.

Burnham humorának egyik fő eleme, hogy pontosan tudja, mikor túl sok – ilyenkor pedig általában direkt rátesz még egy lapáttal, így válnak az egyszer vicces poénok először elcsépeltekké, majd ismét viccesekké. Azzal azonban, hogy a bántó sértegetést kínosan kerülve most nem konkrét poénokról, hanem viselkedések, pózok és manírok kifigurázásáról van szó (egy alkalommal például azt énekli meg, milyen nehéz az anyjával Facetime-olni) – egy idő után egyszerűen önismétlővé válik az egész.

Persze így is akadnak kreatív megoldások és egészen zseniális ötletek, csak épp az a frissesség, a senkit és semmit nem tisztelő szemtelenség hiányzik, ami Burnhamet sztárrá tette. Az, hogy mindezt maga mögött hagyva most egy sokkal tudatosabb alkotóként lép fel, aki immár a komédia létezésén töpreng, és olcsó, ám szórakoztató röhögtetés helyett valami maradandót igyekszik alkotni, művészileg teljesen érthető lépés.

Ha évtizedek múlva például valaki kíváncsi lesz arra, milyen is volt az a híres-nevezetes 2020-as év, elég lesz neki megmutatni a Bennt.

Kár, hogy ennek az az ára, hogy mindez sokkal kevésbé szórakoztató, mint amit Burnhamtól megszokhattunk.

A Bo Burnham: Benn elérhető a Netflixen.

Kedves Olvasónk!

Üdvözöljük a Magyar Narancs híroldalán.

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők. De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Dobosviccek

„Srácok, van kedvetek meghallgatni a szerzeményeimet?”, szól az egyik legelcsépeltebb dobosvicc csattanója. A közvélekedés szerint a dobosok tipikusan háttérbe húzódó, nem túl izgalmas figurák, de ahogy Dave Grohl, Phil Collins, Don Henley vagy akár Szikora Róbert példája mutatja, megfelelő tehetséggel és szorgalommal belőlük is lehetnek nagy sztárok. Az elmúlt hetekben két neves angol zenekar dobosa is szólóalbumot jelentetett meg – mindkét lemezre érdemes időt szakítani.

Hordta a jelet

  • - minek -

Mátyás Attila számos zenekaron és zenei korszakon átívelő, lassan négy évtizedes pályafutásában különleges epizód a rövid ideig létező Agnus Dei (Isten báránya) zenekar.

Intimebb invenciók

Bacsó Kristóf legutóbbi szerzői anyaga nem konceptlemez, a szaxofonos nem szokott ilyeneket készíteni. A gondolatok, a képzetek, a keresztutalások sokkal összetettebben bontakoznak ki dallamaiból és témáiból, mint hogy kiragasszon egy képet középre, és a körül motozzon a lemez végéig. Bacsó az irányadó jazzalkotók közé emelkedett a rá jellemző nyugodt, intellektuális megközelítéssel; a saját együttesein kívül elsősorban a Modern Art Orchestra szaxofon szólamvezetőjeként és a Zeneakadémia jazz tanszékének élén.

Dehogy vagyunk egyedül

A vígjáték műfaja lefelé tartó pályájának igencsak a végét járja már, s mint számos híres képviselője, mára elgyengült, fárasztó, és ha mond is valamit, az gyakran kellemetlen vagy csitítgatni való. Elég csak az utóbbi idők tömeggyártott spin-off sorozataira gondolnunk, ha az eredetiek színvonalának revíziójával nem is szívesen zaklatnánk fel magunkat.

Tekintetek tüzében

  • Révész Emese

Czene Márta technikai tudása kivételes, nem sajnálja az időt és a fáradságot a részletek megmunkálására, vékony festékrétegei, kifinomult vonalrajza, kimért kompozíciói a reneszánsz fénykorát és a fotórealizmus legjavát idézik. Önmagában ez vajmi kevés lenne azonban ahhoz, hogy érdekes legyen a kortárs szemlélőnek.

Purcell zongorája

Az 1695-ben elhalálozott Henry Purcellnek természetesen nem volt zongorája, hiszen Bartolomeo Cristofori csak egy évtizeddel később találta fel a zongora ősének tekinthető fortepianót, majd újabb 60–70 évnek kellett eltelnie, amíg ez a hangszer lassan egyeduralkodóvá válva kiszorította billentyűs társait. „Purcell, a zongora poétája” – kommentálta a koncert előtt egy barátom kissé helytelenítő mosollyal Szokolov műsorát, aki a koncert teljes első félidejét az angol mesternek szentelte.

Az az űzött hang

„A csapat a Váladék nevű kocsmában gyűlt össze, hogy levonja a nap tanulságait”, olvassa fel színtelen hangon, hadarva A hosszú nap című tárcanovellájának első mondatát Tar Sándor valamikor 1993-ban. Hova sietett vajon? Vagy inkább honnan menekült? Semmi érzelem nincs a hangjában, és mégis zaklatottnak tűnik, talán a gyorsan eldarált szavak, a szinte fuldokló lélegzetvételei miatt. Hallgatni is felkavaró.

Az élet értelme

Ferdinand von Schirach izgalmas szerző: jogászból lett író, ami a hazánkban is játszott két színdarabján meg is látszik. A Terrort a Katona József Színház mutatta be 2016-ban, az Istent most láthatjuk először. Mindkettő zárt tárgyalás formáját ölti, a Terror a tárgyalóteremben játszódik, s bár az Istenben elhangzik az intelem, hogy „ügyvédnő, nem a bíróságon vagyunk”, és látszólag egy nyílt pódiumbeszélgetésen veszünk részt, valójában teljesen nyilvánvaló, hogy de, most is a bíróságon vagyunk. Ahol mi, nézők vagyunk bírók, és a felsorakoztatott számtalan érvből kell levonnunk a végső következtetést, majd szavaznunk kell arról, hogy támogatjuk-e Kertész Tibort abban, hogy orvosi segítséggel vessen véget az életének.

Korszerűtlen elmélkedések

  • Zelei Dávid

„Valószínűleg nem vagyok regényíró; valószínűleg olyan esszéíró vagyok, akinek regényeket kell írnia, mert esszét írni nem tud”, nyilatkozta egyszer a portugál José Saramago. Magyarul eddig hiányzó regényét, a Festészeti és szépírási kézikönyvet kézbe véve pedig minden eddiginél jobban mögé láthatunk e Nobel-díjasként azért álszerénynek ható kijelentés miértjének.

Körözik Putyint

A Nemzetközi Büntetőbíróság (International Criminal Court, ICC) elfogatóparancsot adott ki Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin orosz elnök és Marija Alekszejevna Lvova-Belova, a gyerekjogok oroszországi elnöki biztosa ellen. Mindkettőjükkel szemben az a megalapozott gyanú merült fel, hogy legkésőbb 2022. február 24-ét követően ők maguk adtak parancsot gyermekek kényszerdeportálására és kényszeradoptálására, illetve nem akadályozták meg alárendeltjei­ket ebben. Ez a nemzetközi jog szerint háborús bűnnek számít.

Mindent és mindenkitől

Megkárosítva érzi magát és feljelentést tervez több olyan orosz állampolgár, aki magyar letelepedési kötvényt vásárolt a VolDan Investments Ltd. nevű közvetítőcégen keresztül.