A Karantén melóban nem az a legérdekesebb, hogy igyekszik minden, a pandémiára jellemző élethelyzetet belesűríteni a játékidejébe, hanem az, hogy mennyire eltolódtak benne a műfajra jellemző hangsúlyok.
Persze a feje tetejére állt világhoz pont egy ilyen szabálytalan film való – védekezhetne Steven Knight forgatókönyvíró; neki azonban a Birmingham bandája vagy a Locke – Nincs visszaút után nem nagyon kell már szabadkoznia. Most is legfeljebb azért, mert nem tudta eldönteni, mit is akar kihozni a kényszer szülte ötletből: heist mozit, romantikus komédiát, vagy sokat és okosan beszélő, melankolikus dramedyt. Körülbelül másfél óráig az utóbbi kettőnek tűnik a film: az Anne Hathaway és Chiwetel Ejiofor alakította főhősöket már csak az tartja össze, hogy hatóságilag nem hagyhatják el a közös házukat. Előbbi sikeres és gazdag, de kiégett, utóbbi egy második esélyre váró depressziós művészlélek – kettejük szópárbajokkal tarkított párkapcsolati komédiája soha nem olyan elmés, mint amilyen lenni szeretne, de kétségkívül szórakoztató. Mindez azonban csak előjáték: elhatározzák, hogy a rendhagyó körülményeket kihasználva ellopnak egy több millió font értékű gyémántot. Ekkor viszont már vészesen ketyeg a játékidő, és magára a vérszegény akcióra alig fél óra jut.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
