Vannak filmek, amelyek egyszerűen rossz csillagzat alatt születtek. Erre például úgy fogunk emlékezni, mint Kevin Spacey bukása előtti utolsó befejezett filmjére, pedig még csak nem is ő a legrosszabb benne: a darabjaira hulló forgatókönyvtől kezdve az elképzeléstelen rendezésig és a Spacey ripacskodásához asszisztáló fiatalok seszínű játékáig sok mindenért utálhatnánk a filmet. Mégis úgy alakult, hogy a forgalmazó mindettől függetlenül igyekezett a lehető legmélyebbre elsüllyeszteni a filmet. Eldugott mozikban, lehetetlen időpontokban végül egy mandzsettagomb árát sem hozta be az Egyesült Államokban – de hozzánk azért eljutott. Valószínűleg kereslet is lesz rá: szeretjük nézni, ahogy a hanyatló Nyugatot saját fiai fosztják ki, mert addig sem kell abba belegondolni, mennyivel nagyobb volumenben folyik mindez itthon, a fejünk felett.
A sztori egy klasszikus felemelkedés- és bukástörténet néhány wannabe-milliomos srácról, akik uralmuk alá akarják hajtani Los Angelest. Az egyiknek esze van, a másiknak kiállása – egyiküknek sincs viszont pénze. Gazdagnak lenni pedig egyet jelent a tisztelettel – hangzik el a filmben. Az egész sztori hasonló bonmot-k körül bonyolódik: a narrátor egy-egy drámainak szánt fordulópont környékén előbújik, hogy szánkba rágja a látottakat, vagy épp elmagyarázza, hogy néha az igazság a legjobb hazugság. Mindez nemcsak közhelyesnek és műanyagnak tűnik, az is. A Milliárdos fiúk klubja olyan, mintha az alkotók A Wall Street farkasából csak a DiCaprio-mémeket látták volna.
Forgalmazza az ADS Service
