Kétszáz évvel ezelőtt élt egy Vidocq nevű bűnöző, aki – hogy ne csak megszökjön időnként börtöneiből, de meg is szabaduljon végképp az alvilági létezés köreiből – felajánlotta szolgálatait a hatóságnak. Előbb besúgó, majd maga is nyomozó, sőt, a francia államrendőrség létrehozója és első vezetője lett. Memoárja már életében jól fogyott, életrajza sokakat megihletett, Victor Hugótól Balzacon át különféle képregényekig – és persze filmekig. Úgy húszévente vissza-visszatér a tévéképernyőre vagy a gyöngyvászonra, köcsögkalapját és pofaszakállát mindig a francia film aktuális alfahímje öltheti magára. Ezúttal Vincent Cassel. Az új verzió minden eddiginél színesebb-szagosabb. Divatosan elmocskolódott (már a kezdőképen is egy patkányt csapnak agyon) és durva, szinte animális: kalandfilm a cucc, na. Akit itt megszúrnak-lőnek, az vagy kinyúlik rögvest, mint egy számítógépes játék figurája, vagy addig folytatja a kardozást-lövöldözést, amíg még jobban meg nem ölik. Kedvencem az, amikor az egyik jó a saját hasát keresztülszúrva döfi le az őt hátulról fojtogató nem jót. Aki gonosz, az sebhelyet visel valami jól látható helyen és alulról fölfelé néz, aki meg nem, azt vagy Vidocqnak hívják, vagy neki segít. A főhős egyébként itt nem csak eltörli bűneit, de kiderül, hogy nem is voltak neki, spicli meg végképp nem volt soha. Ezért mindig kihúzza magát, nem fél semmitől, nemes lélek és tévedhetetlen céllövő. A romantikus szál sem hiányozhat, van tehát két jó nő is, annyi jól ápolt, fehér foggal, amennyi az egész császári udvarban nem volt összesen.
Forgalmazza a Vertigo Média
