Magyar Narancs: Szerinted miért kellett vámpír ebbe a filmbe?
Nagy Zsolt: Mert szexi. Mert izgatja az emberek fantáziáját ez a fajta Mindenható-tudat. Hiszen a vámpír olyan, mint egy félisten. Nagyon vonzó az örökélet. Ezt beleágyazni egy olyan őrült, irracionális közegbe, mint a szocializmus….
MN: Miből gondoltad, hogy ez a sztori izgalmas lesz ma is?
N. Zs.: Ahogy végigmész mondjuk a Thököly utcán, jusson eszedbe, hogy az egyik sarkon, a ház aljában lőtték tarkón a nyilasok azokat, akik ellenálltak. Ma egy étterem van ott, ahol az emberek boldogan esznek, és a pincékben áll a Vylyan bor meg a Bock. Ezzel élünk mi együtt. Minden egymásra rakódik. Amikor Bodzsár Márk odaadta nekem a forgatókönyvet, mentem haza a 22-es busszal a Budakeszi útra, kinyitottam a Facebookot, és pont az a hír jött fel elsőként, hogy Tiborcz megvette a vérplazmabankot. Áthallásos egy csomó dolog.
| ||
Ez a film leheletfinoman kapargatja ezt, nagyon jó kérdéseket tesz föl. Nagyon tetszett nekem, hogy nem szöveges poénok vannak, nem ízléstelen humorkodás, hanem maga a helyzet válik szarkasztikussá, vagy egy beszélgetés egészen különössé. De a sztori lényege az emberi történet. Ez valójában egy romantikus vígjáték, követhető figurákkal, igazi sorsokkal. Mindegyik szerethető a maga esendőségével, akár S. Végh figurája is, aki ott siratja a kutyáját a zongoránál. Közben egy olyan teremben van, ahol azt tanulják, hogyan kell megfigyelni valakit. Őrület az egész.
MN: Mit tartasz azokról, akik nosztalgiával gondolnak a szocializmusra?
N. Zs.: Nem ítélkezem. Fél évvel azután, hogy ’56 novemberében ennek az egésznek vége lett, Kádár beszédét félmillió ember hallgatta a Hősök terén. Ahogy Petri György mondja: az emberek gyávák, szemetek, de ez végül is megbocsátható, mert élni akarnak. Az élet sokkal fontosabb. A spionok fölött sem ítélkezem, meg a besúgók fölött sem, mert nem tudod, hogy egy olyan helyzetben, ahol egy őrült választás elé állítanak, te hogyan döntenél.
Ez a Szabó István-történet is. Mit tudom én, hogy mit léptem volna, ha azt mondják, hogy mind a négy fiam életét ellehetetlenítik. Semmi mást nem kellene csinálnom, csak a munkatársaimról írni jelentéseket. Nem tudom, mit mondanék. Azzal együtt persze, hogy voltak olyan emberek, akik az életüket áldozták, vagy azt mondták, hogy akkor inkább nem megy egyetemre a gyerek.
MN: Volt hasonló döntéshelyzet az életedben, amikor rosszul választottál?
N. Zs.: Ilyen helyzet nem volt, de árultam már el embert. Az nagyon rossz, rátapad az egész életedre. Nagyon nehéz abból kijönni, vagy feloldozást nyerni.
| ||
MN: Nagy Ervin mesélte, milyen lelkesítő volt, hogy Bodzsár Márk tényleg nyitott volt a színészek ötleteire.
N. Zs.: Nekem ez életem egyik legfontosabb munkája volt. Éppen ezért. Azt éreztem, hogy a kábelhúzogató embertől a producerekig mindenki egymás mellett, ugyanazzal a konstruktivitással tolta ezt a filmet. Ott voltunk a castingon, beleszólhattunk abba, hogy nekünk miért jó ez, vagy mit szeretnénk inkább mondani. Nagyon felemelő volt.
MN: Andy Vajnával volt bármilyen kapcsolatod?
N. Zs.: Soha nem találkoztam vele. De úgy tudom, hogy ezzel a filmmel kapcsolatban voltak jó javaslatai, a narráció tulajdonképpen az ő ötlete volt.
MN: Most már új kormánybiztos van, új vezetője a Filmalapnak, sok új tag a döntőbizottságban. Milyennek tűnik a jövő?
N. Zs.: Nem foglalkozom ezzel. Azt remélem, továbbra is támogatni fogják a hasonló vállalkozásokat, és nem csak kiszolgálnak majd egy igényt, vagy beállnak valami kultúrpolitikai sodrásba. És nem csak azt artikulálják majd, hogy mindenféleképp nagy népi magyar filmek készüljenek a nagy népi magyar történelemről.
| ||
MN: Kádár mondja a filmben, hogy „az agyalakú Kárpát-medencében én örökéletű voltam, vagyok, és leszek”. Vagyis a Drakulics most is játszódhatna Kádár és Brezsnyev helyett Orbánnal és Putyinnal?
N. Zs.: Nagyon sok embert motivál ez a fajta hatalmi felfogás – ki hova tud feljutni. Évezredek óta ezek a minták működtetik az egész világot, amiből most már a világnak lett elege, mert elfogyott minden tartalék. Nem fenntartható ez a struktúra tovább. A fogyasztói társadalom meghalt. Nem bírja tovább a természet. És hiába tagadja ezt Trump meg a hatalmasok, másik struktúrában kell gondolkodni. A közös tudás ott van bennünk, csak valahogy át kellene alakítani, és okosabban működtetni ennek a 8 milliárd embernek az életét.
MN: Tehát azt mondod, ne a vezetőkre várjunk, hanem mindenki maga indítsa el a saját életében a változást?
N. Zs.: A személyes felelősségvállalás nagyon fontos. De az emberek nem szeretnének felelősségteljesen élni, nem akarnak felnőni, jó az nekik, ha mindig van egy gondoskodó apuka, akire rá lehet majd hárítani, hogy „de hát ő mondta”. Ennek van vége. Vége kell, hogy legyen, mert látjuk, mi történik. A mi személyes felelősségünk állampolgárként az, hogy ezt megértsük, és az ellenvéleményünket megfogalmazzuk.
MN: Egy színésznek mi a felelőssége ma Magyarországon?
N. Zs.: A művész kommunikál a közeggel. Itt kezdődik a személyes döntés felelőssége: hogy miben nem veszek részt, mert azt gondolom az adott dologról, hogy népbutító. Ezzel a felelősséggel okosan és nagyon óvatosan kell bánni most.
MN: Sok kollégád azt mondja erre, hogy én csak egy színész vagyok, csak végrehajtom a feladatot.
N. Zs.: Én is hallom ezeket a magyarázatokat, még bent az Örkényben is. Én azt gondolom, ha ellenvéleményed van ezzel a hatalmi struktúrával szemben, akkor ezt artikulálni kell. Nagyon sok lemondással jár, de akkor is muszáj így kommunikálni. Ezért nem megyek be az m1-be, és ezért nem veszek át díjat sem. „Gyere, kutya, itt van a kis díjad!” Nem! Nem akarok a hatalom képviselőivel egy platformon lenni, együtt megjelenni velük egy színpadon, és egy gondolati térben sem szeretnék velük együtt szerepelni.
| ||
MN: Akkor nem fogunk napi sorozatban látni a TV2-n?
N. Zs.: Biztos, hogy nem. Akik vállalnak egy ilyen munkát, azt nem értik, hogy az ő arcukat használják arra, hogy legalizálják a saját működésüket. Akarva-akaratlanul ott van a fejed, még ha más a véleményed, akkor is. A színésznek óriási felelőssége van. Nem lehet függetlenné tenni a művészi létezést a társadalmi létezéstől. A művészi létezés nem is alakulhat ki máshogy, mint azokból a tapasztalatokból, amik nap mint nap érnek minket. Ez fröccsen ki majd valamibe, akár egy Drakulics elvtársba vagy egy Napszálltába, vagy amikor újra feldolgozod az apahiányodat egy Saul fiában.
