Interjú

Hajdu Szabolcs: Az egész országra rátelepedett a „keresztény” macsó férfivilág

  • Soós Tamás
  • 2019. november 19.

Mikrofilm

A Filmalappal szakítva forgatta le saját lakásában, családjával az Ernelláék Farkaséknált, és mutatott működőképes alternatívát a független színházaknak Látókép nevű színházi társaságával. Új bemutatója, az Egy százalék indián kapcsán a Filmalapról, Vajnáról, Sárosdi Lilláról és az országra stílusként rátelepedett hímsovinizmusról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Az elmúlt években azon dolgoztatok a Látóképpel, hogy kiépítsetek egy színházi szisztémát, mely a lehető legkisebb mértékben függ a rendszertől. Sikerült?

Hajdu Szabolcs: Jó úton vagyunk. Felállítottunk egy diagnózist a független színházi csoportosulások túlélési lehetőségeiről, és eszerint kalkuláltunk. A mai paletta párját ritkítóan gazdag, sok az izgalmas, független projekt, a többségüket viszont havonta maximum egyszer-kétszer van lehetőség játszani. Ez pedig a teljes hiábavalóság, hiszen egy előadás csak akkor tud fejlődni, kiteljesedni, ha rendszeresen játsszák.

A függetlenek pár nagyobb helyre, a Jurányiba, a Trafóba, a Szkénébe és az Átriumba szorultak be. Ezek az intézmények túlterheltek, nincs lehetőség többet játszani, ugyanakkor a befogadásért cserébe kizárólagosságot kérnek, talán mert azt gondolják, hogy egy másik helyszín elvinné a közönséget. Nekünk az a tapasztalatunk, hogy a közönség helyekhez szokik, és a különböző helyszínek nem ütik ki, inkább erősítik egymást. Egy sikeres előadás esetében a nagy nézettség a szájhagyomány útján még nagyobb nézettséget generál. Az Ernelláék Farkaséknál és a Kálmán-nap is száz előadás fölött jár, amit úgy tudtunk elérni, hogy újabb és újabb játszóhelyeket fedezünk fel és indítunk el. Budapesten eddig öt-hat helyet laktunk be, és ahogy elkezdtünk színházat csinálni egy bizonyos helyen, a nyomunkban rögtön megjelent a többi kis társulat, és pillanatok alatt feltöltötték előadásokkal.

false

 

Fotó: Németh Dániel

 

A független színházak elmúlt harminc évében az egyik alapvető csapdának az intézményesülés vágya tűnik, a „saját hely” képzete. Egy „saját hely” működtetése annyi pluszfeladattal jár, amennyit ezek a kis színházi csoportok egy idő után nem bírnak el. Ha viszont országszerte találunk olyan elkötelezett embereket, akiknek van hitük, energiájuk működtetni ezeket a kulturális tereket, akkor összedolgozhatunk, és kiépíthetünk egy hálózatot, amelyben cirkuláltathatjuk az előadásainkat. Ezt a munkát ma már elvégezzük vidéken is, a rendszer így a végtelenségig bővíthető, és kevéssé függ az államtól. A tao megvonása minket semmilyen szinten nem érintett, mert ha kiesett egy játszóhely, volt másik négy, és kerestünk még egy ötödiket a biztonság kedvéért. Az új helyekkel ráadásul mindig új közönséghez is eljutunk.

A körülmények persze meghatározzák a színházi formát. Le kell mondanunk a nagy víziókról: nem használhatunk extra díszletet, mert nem tudjuk szállítani, nem lehet öt-hatnál több szereplő, mert nem tudjuk kifizetni, és nem tervezhetünk nagy terekkel, mert nem állnak rendelkezésre. Minél tágabbra kell nyitnunk a spektrumot a témákat illetően, és úgy kell minőségi előadásokat létrehoznunk, hogy közben egyszerű nyelvet beszélünk, amit minél többen megértenek. Nagyon fontos, hogy kialakuljon a dialógus a közönséggel. Tulajdonképpen ez a legfontosabb.

MN: A közönség megtalálásához az is kell, hogy trilógiává írd a darabjaidat, és kirajzolódjon belőlük egy felismerhető „Hajdu-brand”?

HSZ: Nem spekulálok ilyesmin. Én mindig azt próbálom figyelni, mi a legtermészetesebb továbblépés egy adott helyzetből. Ha például az egyik darabban megvizsgáltunk egy alaphelyzetet, ami olyan problémakörökhöz vezetett, amiket fontosnak tartottunk, de már nem fértek bele, akkor arra írtam egy külön előadást. Az Ernelláék a családról, férfi-nő kapcsolatokról, gyereknevelésről szólt, de a szexualitás kérdése kimaradt: ez a Kálmán-napban kerül terítékre. Az Egy százalék indiánban a menni vagy maradni kérdését vesszük újra elő, mert annyi embert foglalkoztat ez Magyarországon, hogy úgy éreztük, jó lenne alaposabban feldolgozni, mert az Ernelláékban csak jelzésszerűen volt benne.

Az új darab másik alaptémája a hétköznapi férfisovinizmus, és a lassan már az egész országra stílusként rátelepedett, „keresztény” macsó férfivilág elburjánzása. Egyebek mellett az a nyomasztó gondolat fogalmazódik meg az előadás során, hogy bizonyos viselkedési formák hetedíziglen vannak kódolva bennünk, és hiába próbáljuk ezeket magunk mögött hagyni, az első adandó alkalommal kibillenünk, és visszatérünk azokhoz a mintákhoz, amikről azt gondoltuk, hogy rég meghaladtuk.

MN: Erről szól a nagymonológod is az Egy százalék indiánban. Hogy mire rájössz, milyen mintákat örököltél, és helyrebillensz, kész, eltelt az élet. Tényleg úgy érzed, hogy csak egy tyúklépést tettél ezen a téren?

HSZ: Végső soron igen, és nagy bennem a szégyenérzet amiatt, ahogy sokszor az élete­met élem. Tudom, tudjuk, mi lenne a helyes, meg is próbálunk úgy viselkedni, de gyakran képtelenek vagyunk rá, mert annyi feltételes reflex épült belénk, hogy csak utólag vesszük észre, mit mondtunk vagy tettünk. És ilyenkor szégyelljük magunkat. És bocsánatot kérünk. És aztán tehetetlenséget érzünk, mert egy idő után a bocsánatkérés kevés, mert nem lehet mindenért és minden pillanatban bocsánatot kérni.

MN: Segít, ha írsz róla?

HSZ: Nem.

MN: Semennyire?

HSZ: Semennyire. Szeretnék kiábrándítani mindenkit, aki azt hiszi, az írás vagy a színházasdi pszichoterápiaként szolgálhat. Inkább olyan, mintha sebeket vakarnál fel újra meg újra, amik folyamatosan véreznek, de egy idő után megszokod. Annyiban segít, hogy legalább gondolkozol a problémán, és nem maradsz rá teljesen vak és süket. Egy tyúklépést lehet tenni, és akkor remélhetőleg a gyerekeinknek már más lesz, ahogy az én helyzetem is más, mint az apámé volt. Jobb egy picit.

MN: Abban, hogy az Egy százalék indián nyíltabban beszél hímsovinizmusról, nők elleni erőszakról, szerepet játszott, hogy közvetlen közelről néztétek végig a #metoot itthon kirobbantó Sárosdi Lilla kálváriáját, aki egy ideig az Ernelláékban is játszott?

HSZ: Tudat alatt lehet, hogy hozzájárult, mert ez a téma folyamatosan benne volt, van a levegőben, de konkrétan nem volt róla szó. Akkoriban nekünk az egész inkább arról szólt, hogy Lillát féltettük. Neki egy időben kétesélyes volt, hogy ha kilép az utcára, a nyakába borulnak, vagy megverik. Emlékszem, amikor elmesélte nekünk a történetét, épp Erdélyből jöttünk hazafelé az Ernelláék előadásáról, és amikor elmondta a mára már jól ismert sztorit, mi is sorolni kezdtük a saját történeteinket. Mindenkinek volt több is, a feleségemnek is, nekem is.

false

 

Fotó: Németh Dániel

 

Még ott a mikrobuszban arról kezdtünk beszélgetni, hogy most már borítani kéne a bilit, mert elegünk volt abból, hogy éveken át rettegtünk bizonyos emberektől, míg azok vígan élték a világukat, és sorra tettek lelki nyomorékká embereket. Mert itt nemcsak a szexualitásról van szó, sokkal inkább a hatalmi pozícióval való visszaélésről, legyen szó szülő-gyerek, tanár-diák, főnök-beosztott viszonyról. Pár hétre rá robbant a Weinstein-ügy, és a feleségem küldött Lillának egy sms-t, hogy most kéne elmondania neki is a történetét. Lilla azt írta, másoktól is kapott hasonló üzenetet, és úgy döntött, kiáll vele a nyilvánosság elé.

MN: Amikor a feleséged, Török-Illyés Orsolya elmesélte a történetét az őt 14 éves korában zaklató kórusvezetőről, nem gondoltál rá, hogy te is kiállj a sajátoddal?

HSZ: Nem.

MN: Miért?

HSZ: Én gyávább vagyok ennél. A lányok bátrabbak. Meg én egyet már kábé elmeséltem más formában. Fehér tenyér a címe.

MN: A darabjaidban viszont bátran kitárulkozol. Az Ernelláékban még csak közvetve dolgoztátok fel a tragédiáitokat, szülők, barátok elvesztését, szakítást a Filmalappal, de a Kálmán-napban már Andy Vajnával, az Egy százalék indiánban pedig a barátok elvesztésével is viccelni tudtál. Tragikomikusan, persze.

HSZ: Ehhez nyilván idő kell. Az ilyen traumák az első sokkhatás után hosszú ideig tartó bénultságot okoznak. Vajnával viszont bármikor tudtam viccelni. Amikor a Kálmán-napot írtam, még élt. Nem az ő személyével volt a probléma, hanem azzal, amit képviselt, és ami az eleinte még általam idealizált magyar filmes társadalom felőrlődéséhez, meghasonulásához vezetett. Konzultáció nélkül, arrogánsan erőltették ránk a rendszert, ahogy azt manapság az élet minden területén szokás. A későbbiekben a Filmalap próbált domesztikálódni, de a filmes autonómia felszámolása nagy veszteség volt, ami a filmszakma méltóságának elvesztésével járt. Márpedig ha egy művész elveszti a méltóságát és a szabadság belső érzetét, nehezen tud őszintén és hitelesen beszélni az őt körülvevő világról. Akkor minden megmozdulása kétes, hamiskás marad.

MN: Miért idealizáltad a filmszakmát? Az MMKA-rendszerről, amiben még a premieren sem fizették ki a színészt, te is forgattál sza­tírát, az Off Hollywoodot.

HSZ: Ez így van, de az előző rendszerben az alkotók autonóm, szabad emberek voltak – legalábbis nekem akkor úgy tűnt –, akikre nemcsak művészként, hanem akár közszereplőként is lehetett számítani. Ma ezt a közéleti szerepet csak nagyon kevesen töltik be, például Janisch Attila, de ő nem csinál filmet. Ez azt jelenti, hogy nem zsarolható. Nem azt mondom persze, ha filmet csinálna, rögtön zsarolható lenne, de ez most sajnos sok esetben összekapcsolódik. Az ember meg akar felelni a pénz­osztóknak, jó fiú akar lenni, mert azt gondolja, különben nem kapja meg a támogatást. És ez bénítja az autonóm alkotói attitűdöt.

MN: Ennek ellenére látod a Filmalap pozitívumait. Tényleg beköszöntött a magyar film új aranykora az elmúlt évtizedben?

HSZ: A magyar filmnek valóban volt egy jó szériája Fehér Istennel, Saul fiával, Testről és lélekrőllel stb., de az nem egy évtizedig, hanem pár évig tartott, és úgy gondolom, hogy ez egy sokkal nagyobb ívű, organikus folyamat kifutása, ami a 2000-es évek elején kezdődött. A sikeres filmek jelentős részét már az előző szisztémában elindították, csak elzárták a csapot, és amikor megnyitották, kiömlöttek a filmek.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

 

Az persze vitathatatlan, hogy ezekhez már a Filmalap biztosította a szükséges költségvetést. Fontos szó a szükséges, mert tarthatatlan állapot volt, hogy az MMKA limitálta a támogatási összeget, ezért mindig kényszerköltségvetések jöttek létre. Érződött is a filmeken, hogy nagyobbnak képzelték el őket, mint amilyenek végül lettek. Az én akkori filmjeim is ilyenek szerintem. Egy dolog viszont láthatóan eltűnt a Filmalap alatt a magyar filmekből: a kortárs társadalom ábrázolása. Korábban ebből volt több, és ún. szórakoztató filmből kevesebb. Most csak elvétve vannak ilyen filmek, mint az Egy nap vagy Reisz Gábor filmjei, és azok is gyakran a független szférából jönnek, mint a Remélem legközelebb sikerül meghalnod.

MN: Miért?

HSZ: Az alkotók talán úgy spekulálnak, hogy nem támogatnák ezeket, és inkább zsánerforgatókönyvekkel pályáznak. Vagy történelmi filmmel. De nem biztos. Nem tudom.

MN: Lehet valaki hosszú távon független filmes Magyarországon?

HSZ: Én nem gondolkodom hosszú távban. Van sok ötletem, amit színházban és filmen is meg lehet valósítani. Ha szükséges, pályázok a Filmalaphoz is. Nincsenek ilyen típusú skrupulusaim.

MN: Pár éve még voltak. Mi változott?

HSZ: Amíg azt láttam, hogy a rendszer megváltoztatható közös kiállással, és szükség van szolidaritásra, addig lelkiismereti kérdés volt, hogy kívül maradjak rajta. A rendszer viszont egyre nagyobb, és a fogaskerekei egy irányba őrölnek. Ha elindulnék velük szemben, csak annyi történne, hogy az én kerekeim összetörnének.

MN: Valószínűleg a Filmalap felállásakor is hasonló érveléssel maradt csendben a filmszakma. Azt gondolta mindenki, hogy ő egyedül nem tehet semmit.

HSZ: Ezen ment a vita, hogy van-e esélye az ellenállásnak. Szerintem akkor még volt, mert még nem volt rendszer, és még volt közösség, valamiféle erő és kritikus tömeg, de ez elég gyorsan szétzilálódott és átfordult. A legtöbben besiklottak a mágnes köré, mint a vasreszelék. Ma úgy látom, hogy teljesen értelmetlen a hatalom képviselőivel szkanderozni. A vitának már nincs értelme, mert teljesen más nyelvet beszélünk. Ha azt látjuk, hogy szisztematikus és agresszív elsötétítés zajlik, szépen fel kell kapcsolgatni a villanyokat. Személyesen kell megszólítani az embereket. Ha nincsenek partnerek, csinálni kell egyedül. Most ez van. Független filmet és független színházat csinálunk.

(Interjúnk eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2019. október 17-i számában jelent meg, most újraközöljük online.)

Neked ajánljuk