I’m Still Standing – énekli az Elton Johnnak egy kicsit talán korán emléket állító filmmusical végén a hol Elton Johnnak, hol egy ügyes angol színésznek látszó Taron Egerton, s mire ideáig érünk Elton életének rögös-dögös útján, már láthattuk a színészt frottír fürdőköpenyben zongorázni és ördögkosztümben az elvonón elmélkedni. Kétségkívül a proli fürdőköpeny a nagyobb reveláció, e nekünk is ismerős ruhadarab és Elton kapcsolatáról talán még azok sem tudtak, akik betéve fújják az összes sláger keletkezéstörténetét. A kitchen sink realizmust egy pillanatra megidéző ruhadarabban több a merészség, mint minden másban, amit a film bemutat, ideértve Elton korrektül megjelenített szexuális irányultságát – egy életrajzi filmtől ez a minimum, de azok után, ahogyan Hollywood szegény Freddy Mercuryval elbánt, ennek is örülni kell. Örömre, ahogy az egy jukebox musicaltől várható is, főleg a slágerek adnak okot, ezek pedig annyira jók, hogy fölöslegesnek is tűnik a filmkészítői erőlködés, a tök üres vásznat nézve is kellemesen telne ez a két óra, lehet, hogy a következő hasonszőrű produkciónál (felkészül Boy George) nem is kéne a képeket erőltetni, elég lenne a megfelelő hangerő és a popcorn. Taron azért belead apait-anyait, és a végén ott a feltámadást jelentő I’m Still Standing, ami a film mottója is lehetne. Az Elton életének szereplőit alakító brit színészek között nagy a verseny, ki marad állva a sematikus szerepekben: a győztes Stephen Graham, aki mocskos szájú lemezkiadóként épp olyan jó, mint amikor London-külsői nehézfiúkat játszik.
A UIP–Duna Film bemutatója
