Több száz fehér nacionalista tüntetett péntek este a körülbelül 50 ezer lakosú amerikai városban, Charlottesville-ben. Aki a vonulásról készült, a fajüldözés időszakára erősen emlékeztető képeket vagy videókat nézte, fáklyákkal (vö. Ku Klux Klan) menetelő, leginkább középkorú amerikai férfiakat láthatott, akik „fehér felsőbbrendűségről” skandáltak, és eredetileg azért mentek utcára, mert a városvezetés el akarja távolítani Robert Edward Lee tábornok szobrát. Ez egyébként része annak, hogy az Egyesült Államokban elkezdik lebontani az amerikai polgárháború déli, konföderációs vezetőinek a szobrait, hogy egyre kevesebb dolog emlékeztessen a rabszolgatartó múltra. Minderről, a rabszolgatartásról egészen radikális nézeteket valló Lee szerepéről és a szoboreltávolításokról persze lehetne értelmesen vitatkozni; a vonulók mindenesetre úgy gondolták, a városvezetés a fehéreket támadja ezzel az akcióval.
A felvonulás szombaton is folytatódott, mire aktivizálódtak az antifasiszta ellentüntetők is, hogy demonstratíve mondjanak nemet a szélsőjobboldali megmozdulásokra. Közéjük hajtott autóval a 20 éves James Alex Fields: a támadásban életét vesztette a 32 éves Heather Heyer, további 19 ember pedig megsérült.
A rendőrök letartóztatták a támadót.
Amikor a helyi rendőrfőnök arról beszél, hogy Charlottesville egyáltalán nem olyan, amilyennek az elmúlt napokban láttuk, akkor persze igaza van. Amerika sem ilyen: nem vonulnak fel mindennap neonáci barmok; de nácik mindenhol, így Amerikában is vannak. Most például a konföderációs mellett horogkeresztes zászlókkal vonultak az utcán fehér, üvöltéstől leizzadt férfiak, akik olyanokat skandáltak, hogy „a zsidók nem fognak minket leváltani”. Az egyik férfi büszkén fordulópontnak nevezi a felvonulást az ország „visszaszerzéséért” vívott harcban, másikuk, a vonulás szervezője, miközben a fegyvereit dobálja ki az ágyára, arról beszél, hogy folytatják, és sok ember fog még meghalni, mire végeznek. Mondhatjuk persze, hogy mindössze néhány baromról van szó.
Ám mégiscsak nehéz elmenni a tény mellett, hogy az ország jelenlegi elnöke éppen a megosztottságra építette választási kampányát. Hergelt, ha épp úgy látta kedvezőnek, indulatokat szított, ha attól remélt szavazatokat. Nem azt akarjuk mondani, hogy a Donald Trump-féle retorika egyenesen vezetett a hétvégi eseményekhez, csak nehéz nem észrevenni, hogy a szélsőjobboldal hangja hogyan erősödött a novemberi elnökválasztás óta, hogyan került egyre inkább előtérbe az identitáson alapuló politizálás, s hogyan használtak egészen hasonló jelszavakat a Charlottesville-ben felvonulók, mint Trump a kampányban, aki többször kritizálta például az afroamerikaiak egyenlő jogaiért küzdő Black Lives Matter mozgalmat. S bár Trump nem mondott olyanokat, mint a tüntetők („white lives matter”), a mondatai azért nem álltak ettől túl messze. Az sem mellékes, miként szaporodtak 2015-ről 2016-ra a gyűlöletcsoportok az USA-ban (az Al Jazeera ezt a támadás után pontosan kimutatta), hogyan lett egyre több neonáci, fehér nacionalista és muszlimellenes szerveződés.
A Ku Klux Klan egykori vezetője, az antiszemita publicista David Duke a történtek után azt üzente Trumpnak: ne feledje, a „fehér amerikaiak szavazatainak” köszönheti elnökségét.
Tegyük fel, hogy az ilyesmik egyáltalán nem érdeklik Trumpot, és ő valóban úgy akarja irányítani legalább három és fél évig az országot, ahogy azt győzelme éjszakáján megfogalmazta. Vagyis minden amerikai elnöke lesz, hangozzék ez bármily közhelyesen is. Fogadjuk el, hogy mindez nem az éppen szalonképes Trump egyik bullshitje volt. De akkor miért nem úgy viselkedett a charlottesville-i tragédia napján, ahogyan az az Egyesült Államok első emberétől elvárható?
Trump először a Twitteren nyilvánult meg az események után, maximum
140 karaktert elégnek érzett
ahhoz, hogy a rasszista erőszakról írjon. Pardon, Trump nem a rasszista, fehér felsőbbrendűség jegyében elkövetett erőszakról, gyilkosságról szólt, hanem a gyűlölet minden formáját ítélte el (ami olyan, mint amikor egy picike kelet-közép-európai ország államfője pátosszal eltelve bedobja az éterbe, hogy mindnyájan felelősek vagyunk a közbeszéd állapotának romlásáért). Trump nem volt képes elsőre nevén nevezni a történteket, pedig Twitter-bejegyzései is bizonyítják, hogy egy-egy európai (terror)támadás esetén nem finomkodik. Hogy mindez számításból vagy szimpla inkompetenciából fakadt, talán mindegy is. Ahogy az is, miként próbálta menteni a helyzetet a Fehér Ház, s hogyan futott neki a dolognak másodjára is az elnök, aki hétfői sajtótájékoztatóján már világosan beszélt („A rasszizmus maga az ördög. És azok, akik ennek nevében erőszakot követnek el, bűnözők és gengszterek, beleértve a Ku Klux Klan tagjait, neonácikat, fehér felsőbbrendűséget hirdetőket, és más gyűlöletkeltő csoportokat, ezek visszataszítóak”), igaz, mondandóját nem a charlottesville-i támadással, hanem a gazdaság dicséretével tartotta fontosnak kezdeni. Azt egyelőre nem látjuk, hogy milyen következményekkel jár e háromnapos késlekedés.
