Aranypolgár
| ||
Kis (nagy) túlzással a Sight and Sound az a briteknek, mint a Filmvilág volt fénykorában a magyaroknak: a filmművészet kérdéseit boncolgató, a mozit halálosan komolyan vevő folyóirat, melynek szava – bizonyos és egyre szűkülő körökben – szent. Így amikor a Sight and Sound közzéteszi évtizedenként egyszer esedékes „minden idők legjobb filmjei” listáját, arra – nincs mit tenni – oda kell figyelni, már csak azért is, mert nem a szerkesztőség bennfentesei szavaznak, hanem a világ minden tájáról összetrombitált kritikusok. Tavaly a narancsszem egyik beltagja is voksolt, ám ez mellékszál, ennél jóval lényegesebb (mi lehet ennél lényegesebb!), hogy ezer év óta először a kritikusok listájára nem Orson Welles Aranypolgára, hanem Hitchcock Szédülése futott be elsőnek! Te jó ég, lehetséges, hogy 2022-re tovább romlik a helyzet, és Renoir Játékszabálya is megelőzi az immár csak majdnem örök győztest, az örök csodagyerek Welles 26 évesen elkövetett magnum opusát, melyre azok is sűrűn hivatkoztak (amikor még sűrűn hivatkoztak filmekre), akik nem is látták?!
Akik meg látták, azok számára a „mélységélesség” olyan varázsszó, mint Benjamin Braddock (Diploma előtt) szüleinek a „műanyag”. (A Narancsszem annak is utánajárt, mennyire volt szexista, rasszista és homofób Welles - itt elolvashatja.)
Kifulladásig
| ||
Billy Wilder nem csak filmeket tudott nagyon készíteni, de jó érzékkel helyezte fel kollégáit a filmtörténet őket megillető polcaira is. A francia új hullámról például így vélekedett: „Úgy gondolták, valami újat csináltak. Hát, újnak éppenséggel nem volt nagyon új (…), az új hullám előtt is voltak új hullámos filmek…” (Wilder is bedolgozott egybe: ő írta – egy szalvétára a berlini Romanisches Caféban – az Emberek vasárnap szüzséjét).
És Godard? Nos, Wildernek hozzá is volt szava: „Nem állhatom Godard-t. Olyan, mint egy dilettáns, aki a kifinomultság maszkjában tetszeleg.” Wilder inkább Truffaut-t bírta, de az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a Kifulladásigot azért ő is kedvelte (az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy a Kifulladásigot Truffaut írta). Persze, nem akarunk mi itt Wilderrel takarózni (dehogynem), de akárhogy is nézzük Godard munkásságát és benne az eszelősen túlértékelt Kifulladásigot, csak a fülünkbe csengenek Wilder szavai: kifinomultság, maszk, dilettáns…
Megáll az idő
| ||
Tipikusan az a film, amit az utóélete vágott tönkre, amúgy egész rendes kis középszerű állomása lett volna egy végső soron figyelemre méltó életműnek. De hol jön a Megáll az idő például az Ajándék ez a naphoz – mondhatnánk a Vászkát is vagy három másikat. Ha meghallom, hogy Szukics Magda, egyből keresem a kijáratot, ha meglátom leírva ezt a nevet, kiül a megvetés az arcomra. A Megáll az idő kábé annak a lenyomata, amit egy Cseh Tamás-koncerten felcsíphetett egy igyekvő, flanelinges népművelő az ötvenes évek „szűk” levegőjéről meg a kamaszkori pattanások kezeléséről ahelyett, hogy egy csajt próbált volna felcsípni ugyanott.
Gothár pedig annyit tett hozzá ehhez a maszlaghoz, hogy a „hárman elloptunk egy Skodát” versbe szedett önámításából Wartburgra cserélte a Skodát, úgy majd biztos igazabb lett. Nincs mit szépíteni, a Megáll az idő egyetlen azonosulási pontja a művészettörténetben Fenyő Miklós rock and rollos életszakasza: a viharkabátos gimnáziumi lázadók pont annyira hitelesek, mint a jampik, amikor a Sevroletben agyba-főbe nyomják a dudát.
Nagyítás
| ||
Antonioni első angol nyelvű filmje alighanem ott van a legtöbbet elemzett, képkockáról képkocára kivesézett filmek között, ami teljesen rendjén is való egy olyan film esetében, melynek fotográfus hőse szinte ugyanezt teszi: egy fénykép nagyítgatásával igyekszik rájönni az igazságra, erre a kétes hírű valamire, amiről a hatvanas évek legmenőbb arcai (köztük Antonioni is) azt suttogták, hogy nem megismerhető. A hatvanas évek már csak ilyen egy évtized volt, Vanessa Redgrave poétikusan fiatal volt, Jane Birkin p*ncit villantott, a teniszt képzeletbeli labdával játszották, a divatfotós pedig unottan kattintgatta masináját, ám ha gyilkosságot gyanított, más nézett rá unott érdektelenséggel.
És ez volt az az évtized – a hatvanasok –, amikor a nagy generáció járt moziba (hozzánk valamikor ’69 tájékán jutott el a ’66-os film), s a Nagy Generáció számára a Nagyítás nem egy film, hanem maga A Film. Kell-e ennél több, hogy helye legyen a listánkon?!
A sebhelyesarcú
| ||
Semmi bajunk Brian De Palmával, igazán nem ő, e rendes, Hitchcock-fixált, a pszichoszexualitást létező kifejezésnek gondoló filmrendező tehet róla, hogy Al Pacino korai nagy ripacskodása felkerült a listánkra. Az amerikai hiphopközösség az oka mindennek, mert ez a nagy popkulturális lefedettségű közösség – legyen szó nyugati parti vagy keleti parti rapperről – ismert rá hősére a kubai menekültből Miami legmagasabb kokainhegyeinek csúcsára felérő gengszterben.
Az olyan mondatok, mint a „Say hello to my little friend!” vagy az „All I have in this world is my balls and my word and I don't break them for no one” ma már talán a hiphopperek körében is cikinek számítanak, Al Pacino fehér öltönyös alakítását azonban egyhamar nem lehet kitörölni a kollektív rapperemlékezetből. A kultusz akkora, hogy a Pacinót istenítő kemény csávók valami olyasmire vetemedtek, amire igazán nem számított senki: csapatostul tódultak A velencei kalmár Broadway-előadására, csak hogy élőben lássák idoljukat. És ha egy rappert Shakespeare sem ijeszt el, az már tényleg nagy szó.
Sörgyári capriccio
| ||
Jiří Menzel egy egész életművet próbált felépíteni arra, hogy az ő hazájában főzik a legjobb sört. Ott a legfinomabb a kolbász, s mindezt az alacsony néposztályok tudják élvezni igazán. A sörgyár gondnokának van a legjobb nője, akivel együtt jár a világ leghülyébb bácsikája, de az élet szép, s még szebb a disznóvágás. Bohumil Hrabal eredeti művének leglényegét, a megrövidítést, kurtítást pedig elintézte egy hajvágással.
S ami a legrosszabb, e filmben alapozta meg a művész későbbi penetráns hazugságait is, például a pincelépcső hetedik vagy nyolcadik fokán tökéletesre hűlő pivóról. Borzalom. A Sörgyári capriccio a szocialista hiánygazdaság tipikus terméke, olyanokról nem mond semmit, akikről akkoriban nem is lehetett beszélni, így duplán bűnös, hisz azt sugallja, hogy nem is érdemes. Teszi mindezt nyúlósan és negédesen, kulisszahasogató harsánysággal és álszent módon, olcsó külsőségek között.
Szárnyas fejvadász
| ||
A 80-as évek elején még annyira szerettük Han Solót, hogy könnyen elsiklottunk a tény felett, miszerint Harrison Ford oly gyenge színművész, hogy bármilyen filmet képes elrontani. Ma már azonban nincs okunk nem meglátni a nyilvánvalót, és idetartozik az is, hogy Ridley Scott alacsony tápértékű sci-fijének leglényege, vagyis a nagy hatású, a maga idejében (de sajnos valahogy még ma is) előremutatónak, borzongatóan futurisztikusnak tartott látványvilág most már olyan, mint amikor megnézünk egy korabeli Skála-reklámot: egykor (az oviból a tévé elé zöttyenve) bizsergést váltott ki, ma múzeumi darabnak tűnik a dinoszauruszok és a kerék feltalálása közötti időből. A lófaszozás mindazonáltal még most is szépen cseng!
Szelíd motorosok
| ||
| | ||
Történelmi érdemeit nem vitatnánk el, hiszen kétségtelenül sztárkarrierhez juttatta Nicholsont, és jelentős szerep jutott neki Új-Hollywood dicsőséges fogantatásánál is. Ám a szabadság és az ellenkultúra egykori úgynevezett himnusza alatt ma már inkább csak a vihogástól párásodik be a szem.
A beszívott motoros hippik kóborlását figyelő (meglehet, javíthatatlanul cinikus) fejünk már a Nagyszabású Nemzedéki Gesztusnak szánt óraelhajításnál vörösödni kezd, hogy aztán a világra szólóan béna temetői LSD-tripnél végképp elszakadjon a cérna. Az Easy Riderrel ugyanakkor mégiscsak finomabban bánt az idő, mint mondjuk az úgyszintén az ellenkulturális zászlólobogtatás versenyszámában indított Zabriskie Pointtal: Dennis Hopper rendezésének legalább a zárlata értékelhető.
Szindbád
| ||
Kellene végre alapítani egy nagy klubot, ahova azzal lehetne csak bekerülni, hogy „imádjuk Krúdy Gyulát, de egy rohadt szót nem értünk abból, amit leírt”. Bayer Zsolt lenne az elnök, Ákos az alelnök, egész addig, míg Bayer ki nem végeztetné Ákost, vagy valami ilyesmi. Nos, e klubban méltán illetné posztumusz tagság e film teljes stábját, de még azokat is, akik ezt a marhaságot a legjobb magyar filmek sorába emelték, s volt képük például a Szegénylegényekkel együtt emlegetni.
A Szindbád teljesen nyilvánvalóan a nagyképű semmitmondás, az üres művészkedés filmje: őszi parkok fái alatt elbolyongó, fátyolos tekintetű dámák és lelkes szeladonok keringője egy-egy bevillanó akttal és némi köddel, belé kell marjulnia a szívnek, nemdebár? Dedebár. Vagy a Neszebár, ahol nyilván megfordult a művész ihletet vagy helyszínt keresve. Ugyan már! Az egyetemes filmtörténet nyilvánvalóan legkínosabb jelenete az, amikor Latinovits eljátszadozik azzal a velős csonttal, sörhabbal az álbajszán. Legalább kapná be!
A tanú
| ||
A nagynak szánt átverés valójában pitlák kis hazugság: az alkotó úgy próbál reklámot csinálni a kádárizmusnak, hogy teli szájjal röhögve anekdotázik arról, milyen röhejes is volt a Rákosi-éra. Nos, az ötvenes évek rohadtul nem voltak viccesek, sőt páran bele is haltak-rokkantak, s ettől Kádár egy perccel sem lett jobb fej.
Mondhatjuk éppen, hogy A tanút mentik a jó színészek, csak hát ez egy olyan igazság, ami minden itt felsorolt filmről elmondható, így nem jelent semmit. Ez a film nem csak hazug, de szemét is; Bacsó Péter legaljább gesztusa az a legnagyobb benyalásnak szánt zárójelenet, mely az 56-os forradalmat az árvíz pusztításához hasonlítja, ráadásul úgy, hogy közben azt óbégatja, hogyha Rákosiék odafigyeltek volna a kisemberek szavára, az egész elkerülhető lett volna. Aki ilyet állít, vagy hülye, vagy gonosz. Az olykor évente két-három filmet forgató rendező pedig minden volt, csak hülye nem.
Volt egyszer egy Vadnyugat
| ||
A három pár narancsszemből kettő bármikor szívesen bámulja (a harmadik tulajdonosa ilyenkor szokatlan allergiás tüneteket produkálva elhagyja a vetítést) különösen azt a nagyszerű pillanatot, amikor Claudia Cardinale érkezése után felemelkedik a kamera, és megpillantjuk a sürgő-forgó városkát, a véren vett, de feltartóztathatatlanul terebélyesedő civilizációt…
Ám amikor Sergio Leone munkáját a westernek westernjének, a nagybetűs vadnyugati alapműnek gondolják és nevezik, és mifelénk feltűnően sokan tesznek így (Amerikában mintha inkább Az üldözőket babusgatnák – majdnem össze is jött neki a listás helyezés, de Amerika messze van), akkor azért összeszalad a narancsszemöldök. És nem csupán azért, mert a Vadnyugatot vagy ötven másik westernből kopírozta egybe a jó Sergio. Tegyünk hátra két lépést, és legalább magunknak valljuk be: Leone ’68-as dobása minden újranézéssel egyre nyilvánvalóbban túlnyújtott és számos helyen rendkívül nyomasztóan szentimentális alkotás – elégikus westernként a Liberty Valance, a betetőző dolgozatok halmazából a Deadwood ver rá köröket, de nem kell ennyire messzire menni, hisz például Leone eggyel korábbi munkája, A Jó, a Rossz és a Csúf is érdekfeszítőbb vadnyugatozás.
