Van borzalmasabb metró a fővárosinál, de azon vámpírok utaznak

  • Sepsi László
  • 2017. november 16.

Paratéka

A metró para, a pesti metró parább, de a vámpírlakta New York-i metró a legparább. Előtúrtunk egy olyan metrós horrorregényt, amit kifejezetten megnyugtató lehet a 3-as metrón olvasni.

Amikor a kétezres években vidéki egyetemistaként felkerültem Pestre, a legnagyobb kulturális sokkot a metró okozta. Az hamar átjött, hogy itt van ehető kínai kaja és olcsó írható DVD, ám ahhoz, hogy a lelkes egyetemista hozzájusson ezekhez a javakhoz, vagy napi több kilométert kellett gyalogolni, vagy fel kellett szállni a metróra. A metró pedig maga volt a pokol, habár akkoriban még nem is gyulladt ki olyan gyakran: alá kellett merülni a tömegbe és a sötétségbe. Az állomásnevek nem mondtak semmit, ha nem olvastam végig a teljes menetrendet, azt se tudtam, jó irányba megyek-e. Feszült figyelemmel pislogtam a vaksötétbe, vajon ott vagyunk-e már, olykor sikerült eggyel hamarabb vagy eggyel később leszállni.

Metróval utazni olyan volt, mint a tömegközlekedési orosz rulett: néha bejött, néha nem.

A föld alatti utazástól való szorongásomat kevés dolog enyhítette jobban, mint a metróban játszódó rémtörténetek. Az ember feltelepítette a Blood 2 című lövöldözős játékot, aminek az első pályáján a vagonokat megszálló szektásokat meg zombikat kell hentelni, esetleg megtekintette az Éjféli etetés című horrort a földalattin gyilkolászó Vinnie Jonesszal, elolvasta James Herbert Patkányok című hírhedten belezős regényét, benne egy fejezetnyi rágcsálóattakkal a londoni alagutakban, és máris megkönnyebbült, hogy lehetne rosszabb.

Akár fel is falhatnának elevenen, felkoncolhatna egy pszichopata, eláraszthatná az alagutat a Duna, kigyulladhatna az egész kóceráj, eljöhetne értem az ördögi fakocka. Ezekhez a lehetőségekhez képest semmiség, hogy már megint rossz irányba utazom.

John Skipp és Craig Spector The Light at the End című horrorját már az M3-as metrópótló autóbuszon kezdtem olvasni, nehogy a környezet és a tartalom egybecsúszása túlzottan megviselje az idegeimet. A könyv, amely egyszerre mementója a nyolcvanas évek lepusztult New Yorkjának és a goth szubkultúra fénykorának, egy metrón rendezett kiadós mészárszékkel indít: egy ősvámpír kibelez egy tucat utast, aztán visszautazik Európába, hogy további éjszakáit francia pincérlányok molesztálásával töltse. Ám a hullahegyek mellett hátrahagyott egy másik ajándékot is a tanácstalan jenkiknek: vámpirizált egy velejéig romlott graffitis srácot, a lányos anyukák és a konzervatív képzőművészek rémálmát. Az ifjú titán pedig rögvest próbálgatni kezdi újonnan szerzett hatalmát, szív, harap, csábít, patkánnyá változik, horrormoziba jár és világuralmi terveket szövöget. Így éldegél ő a metróban.

false

A The Light at the Endet az első splatterpunk regénynek tartják. A nálunk leginkább Clive Barkerrel (Vérkönyvek, Pokolkeltő) összekapcsolt műfaj a trancsírozós horrorfilmek irodalmi megfelelője, és a maga korában extrémnek számító belezésnél ma már jóval izgalmasabb belőle a cyberpunk mozgalomra utaló (William Gibson, Bruce Sterling, Neurománc és Szárnyas fejvadász) „punk” szócska. Szemben a középosztály felé húzó fősodorbeli horrorral – mint Stephen King –, a splatterpunkot a periféria érdekelte: punkok, queerek, gothok, deklasszálódott értelmiségiek és művészek a csótányjárta bérlakásaikban, ahogy félőrülten űzik a szex és az erőszak csábító praktikáit.

A „nincs tabu” és a szubkulturális elkötelezettség lázító elegyét ugyan hamar kiárusította a könyvpiac, és a kilencvenes évek elejére az angolszász horrort elöntötte a fantáziátlan darálás, de a splatterpunk szabadossága befutott szerzőket is megihletett – lásd Bret Easton Ellis Amerikai Psychója vagy Chuck Palahniuk novelláit –, és a törzsgárda is előállt időt álló ötletekkel. Ilyen például a The Light at the End alapkoncepciója, miszerint az elnyomottak egymás iránti szolidaritásának jegyében egy maroknyi goth, egy csapat biciklis futár és egy hajléktalan holokauszt-túlélő együtt indulnak vámpírra vadászni a New York-i metróba.

A The Light at the End kaján emberundora és provokatívnak szánt túlzásai miatt elég zavaros könyv: mindenkinek odacsap, akit elér, éppúgy megkapják a magukét a kihúzott szemű gothok, a moziban pofázó filmrajongók, és Európáról is az derül ki belőle, hogy az öreg kontinenst leginkább nácik, vámpírok és pincérlányok lakják.

De a forradalmi lendület még ma is érezhető benne.

Míg a cyberpunk alapkönyve, a Neurománc arról is szólt, hogy a különböző perifériára szorult rétegek hogyan sajátítják ki és fordítják a maguk hasznára a technológia vívmányait, a The Light at the Endben ennek az aktualizált osztályharcnak a helyszíne a városi tér, azon belül is a metró. Az „underground” itt nem valamiféle purgatórium, ahonnét szabadulni kell, mint az Antal Nimród-féle Kontrollban, hanem olyan köztér, amit vissza kell foglalni a vámpír vandáloktól, a töketlen és tehetetlen városvezetéstől meg az általános lepusztultságtól.

false

Ennek ugyan egyik módja az a regényben, hogy megszentelik az aluljárókat, de hát nem várhatjuk a szerzőktől, hogy a gyakorlati kérdésekre is használható válaszokat adjanak. Bár lehet, hogy én sem szorongtam volna annyira első föld alatti kalandjaim során, ha van nálam egy zsebben tartható, rozsdamentes szenteltvízhintő.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.