Van borzalmasabb metró a fővárosinál, de azon vámpírok utaznak

szerző
Sepsi László
publikálva
2017. nov. 16., 13:20
kommentek
1
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A metró para, a pesti metró parább, de a vámpírlakta New York-i metró a legparább. Előtúrtunk egy olyan metrós horrorregényt, amit kifejezetten megnyugtató lehet a 3-as metrón olvasni.

Amikor a kétezres években vidéki egyetemistaként felkerültem Pestre, a legnagyobb kulturális sokkot a metró okozta. Az hamar átjött, hogy itt van ehető kínai kaja és olcsó írható DVD, ám ahhoz, hogy a lelkes egyetemista hozzájusson ezekhez a javakhoz, vagy napi több kilométert kellett gyalogolni, vagy fel kellett szállni a metróra. A metró pedig maga volt a pokol, habár akkoriban még nem is gyulladt ki olyan gyakran: alá kellett merülni a tömegbe és a sötétségbe. Az állomásnevek nem mondtak semmit, ha nem olvastam végig a teljes menetrendet, azt se tudtam, jó irányba megyek-e. Feszült figyelemmel pislogtam a vaksötétbe, vajon ott vagyunk-e már, olykor sikerült eggyel hamarabb vagy eggyel később leszállni.

Metróval utazni olyan volt, mint a tömegközlekedési orosz rulett: néha bejött, néha nem.

A föld alatti utazástól való szorongásomat kevés dolog enyhítette jobban, mint a metróban játszódó rémtörténetek. Az ember feltelepítette a Blood 2 című lövöldözős játékot, aminek az első pályáján a vagonokat megszálló szektásokat meg zombikat kell hentelni, esetleg megtekintette az Éjféli etetés című horrort a földalattin gyilkolászó Vinnie Jonesszal, elolvasta James Herbert Patkányok című hírhedten belezős regényét, benne egy fejezetnyi rágcsálóattakkal a londoni alagutakban, és máris megkönnyebbült, hogy lehetne rosszabb.

Akár fel is falhatnának elevenen, felkoncolhatna egy pszichopata, eláraszthatná az alagutat a Duna, kigyulladhatna az egész kóceráj, eljöhetne értem az ördögi fakocka. Ezekhez a lehetőségekhez képest semmiség, hogy már megint rossz irányba utazom.

John Skipp és Craig Spector The Light at the End című horrorját már az M3-as metrópótló autóbuszon kezdtem olvasni, nehogy a környezet és a tartalom egybecsúszása túlzottan megviselje az idegeimet. A könyv, amely egyszerre mementója a nyolcvanas évek lepusztult New Yorkjának és a goth szubkultúra fénykorának, egy metrón rendezett kiadós mészárszékkel indít: egy ősvámpír kibelez egy tucat utast, aztán visszautazik Európába, hogy további éjszakáit francia pincérlányok molesztálásával töltse. Ám a hullahegyek mellett hátrahagyott egy másik ajándékot is a tanácstalan jenkiknek: vámpirizált egy velejéig romlott graffitis srácot, a lányos anyukák és a konzervatív képzőművészek rémálmát. Az ifjú titán pedig rögvest próbálgatni kezdi újonnan szerzett hatalmát, szív, harap, csábít, patkánnyá változik, horrormoziba jár és világuralmi terveket szövöget. Így éldegél ő a metróban.

false

A The Light at the Endet az első splatterpunk regénynek tartják. A nálunk leginkább Clive Barkerrel (Vérkönyvek, Pokolkeltő) összekapcsolt műfaj a trancsírozós horrorfilmek irodalmi megfelelője, és a maga korában extrémnek számító belezésnél ma már jóval izgalmasabb belőle a cyberpunk mozgalomra utaló (William Gibson, Bruce Sterling, Neurománc és Szárnyas fejvadász) „punk” szócska. Szemben a középosztály felé húzó fősodorbeli horrorral – mint Stephen King –, a splatterpunkot a periféria érdekelte: punkok, queerek, gothok, deklasszálódott értelmiségiek és művészek a csótányjárta bérlakásaikban, ahogy félőrülten űzik a szex és az erőszak csábító praktikáit.

A „nincs tabu” és a szubkulturális elkötelezettség lázító elegyét ugyan hamar kiárusította a könyvpiac, és a kilencvenes évek elejére az angolszász horrort elöntötte a fantáziátlan darálás, de a splatterpunk szabadossága befutott szerzőket is megihletett – lásd Bret Easton Ellis Amerikai Psychója vagy Chuck Palahniuk novelláit –, és a törzsgárda is előállt időt álló ötletekkel. Ilyen például a The Light at the End alapkoncepciója, miszerint az elnyomottak egymás iránti szolidaritásának jegyében egy maroknyi goth, egy csapat biciklis futár és egy hajléktalan holokauszt-túlélő együtt indulnak vámpírra vadászni a New York-i metróba.

A The Light at the End kaján emberundora és provokatívnak szánt túlzásai miatt elég zavaros könyv: mindenkinek odacsap, akit elér, éppúgy megkapják a magukét a kihúzott szemű gothok, a moziban pofázó filmrajongók, és Európáról is az derül ki belőle, hogy az öreg kontinenst leginkább nácik, vámpírok és pincérlányok lakják.

De a forradalmi lendület még ma is érezhető benne.

Míg a cyberpunk alapkönyve, a Neurománc arról is szólt, hogy a különböző perifériára szorult rétegek hogyan sajátítják ki és fordítják a maguk hasznára a technológia vívmányait, a The Light at the Endben ennek az aktualizált osztályharcnak a helyszíne a városi tér, azon belül is a metró. Az „underground” itt nem valamiféle purgatórium, ahonnét szabadulni kell, mint az Antal Nimród-féle Kontrollban, hanem olyan köztér, amit vissza kell foglalni a vámpír vandáloktól, a töketlen és tehetetlen városvezetéstől meg az általános lepusztultságtól.

false

Ennek ugyan egyik módja az a regényben, hogy megszentelik az aluljárókat, de hát nem várhatjuk a szerzőktől, hogy a gyakorlati kérdésekre is használható válaszokat adjanak. Bár lehet, hogy én sem szorongtam volna annyira első föld alatti kalandjaim során, ha van nálam egy zsebben tartható, rozsdamentes szenteltvízhintő.

szerző
Sepsi László
publikálva
2017. nov. 16., 13:20
kommentek
1
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1
    tiszapolgári
    2017. november 16., csütörtök 19:58
    Ha én lennék a BKK, felvenném Vinnie Jonest ellenőrnek.

Komment írásához vagy regisztrálj

Adatlap

Sepsi László

Pocsék filmek, elfeledett könyvek és egyéb gyanús tárgyak a kultúra bűzösebbik feléből. Minden korosztály számára csak szülői felügyelettel ajánlott!

Sepsi László
Szerző adatlapja

Blog

még több cikk