Publicisztika

Mindennek van határa, kivéve talán a magyar határőrök hücpéjének (jiddis szó arra, aki minden helyzetben fel-, de még a Btk. határain belül találja magát). A határőrök kiküldetési napidíjat követelnek, ha külföldön dolgoznak, ha csak kétméternyire is, de távol a hazától, szeretteiktől. Meg itt van a biztonság kérdése is. A lázadó határőrök többsége a keleti fronton védi a hazát, ahol bármi megtörténhet, átmegy a magyar stemplizni, hopp, elkapják az ukránok, és már viszik is málenkij robot. Állhat a vámsorompónál a vezérkar, rázhatja az öklét hiába, az ukránok a fülük botját se mozgatják, sértik tovább a nemzetközi jogot. Ezért pénz jár, és ha nem kapják meg a határőrök, elképzelhető, hogy bedühödnek, sztrájkba lépnek, tüntetni kezdenek.

November 8-án, szombaton délután három óra tájban egy könyvtárosnő ismerősöm - nevezzük F.-nek - a Bástya mozi előtt könnyű érintést észlelt, majd konstatálta, hogy nyitva van a kézitáskája. Mivel az utolsó két évben, amióta Pesten él, háromszor rabolták ki az utcán, tudta, hogy mire gyanakodjon. Előtte egy fiatalember sietett a zebra felé. Utánaugrott, elkapta, és "Tolvaj!"-t kiáltott. Akkor már látta, hogy a nyitott táskából eltűnt kisebb táskája pénzével, útlevelével, irataival. Felbukkant egy másik fiatalember is, "Miért kiabál? - kérdezte -, engedje már el, nem lopott ez semmit". Miközben F. a második számú fickó felé fordult, az első számú eldobta a táskát, és ki akarta magát tépni F. kezéből, hogy átsiessen a zebrán. F. azonban nem engedte el, és tovább kiabált, miközben szerencséjére a közlekedési lámpa pirosra váltott, és megindult a körút kocsiáradata. F. üvöltve ráncigálta a tolvajt, a második fiatalember ráncigálta F.-et, a járókelők nagy számban és gondosan elfordított fejjel közlekedtek mellettük a körúton. Egyszer csak két rendőr ugrott ki egy autóból, és elkapta a két alakot. Aztán mindhármukat betessékelték a kocsiba, és meg sem álltak a Dózsa György úti rendőrkapitányságig. Itt egy idősebb tiszt és egy fiatalabb beosztott nyolc-tíz civil jelenlétében - akik F. szerint mint feljelentők tartózkodtak a helyiségben - néhány gyors kérdés után hihetetlen vehemenciával verni kezdte a két tolvajt. Ezek eleinte széken ültek, és a gyomrukba kapták az ütéseket, utána pedig a földre kerültek, és ott folytatódott a kihallgatás. A gyanúsítottak üvöltöttek, a második számú azt bizonygatta, amit már az autóban is, hogy ő nem is ismeri az elkövetőt, most látja először. F. tiltakozott a verés ellen, mire a jelenlévő ügyfelek nekitámadtak, hogy miért védi a tolvajokat, úgy kell nekik, megérdemlik. Ezek a brutális fellépést helyeslő ügyfelek szerintem ugyanazt az állampolgári mentalitást képviselték, mint az elfordított fejű járókelők a Bástya mozi előtt. F.-et felvezették az emeletre, ahol egy markáns küllemű rendőr hallgatta ki, akitől elmondása szerint félt. "Magyarok voltak?" - kérdezte tőle a rendőr. "Nem hallja, hogy magyarok, hát nem magyarul kiabálnak?" "Nem így értem -mondta a rendőr -, azt kérdeztem, magyarok-e vagy cigányok." F. megnyugtatta, hogy nem cigányok, majd tiltakozott a hatósági megkülönböztetés ellen, mire kihallgatója ráüvöltött. "Velem ne kiabáljon -mondta F. -, egyrészt nem én vagyok a gyanúsított, másrészt ha én volnék, se tűrném ezt a hangot." "Úgy kell nekik - mondta a rendőr -, én is szegény gyerek voltam, mégse küldött le az anyám a térre lopni." A jegyzőkönyv felvétele után F. hazamehetett, de a rendőr megkérte, hogy maradjon otthon, hátha még szembesítésre kerül sor. "Nem biztos, hogy szükség lesz rá, lehet, hogy megpuhulnak."

Zsikla Győző lényeglátó megállapítása szerint rovarmentes búza nincs: ahol aratnak, ott rovarok is élnek, amik belekerülnek a zsákokba, sőt, ha elárasztja a víz a búzatáblát, akkor halak is, no abból lesz a halliszt, de ezt már nem ő tette hozzá, csak lecsapta a zsákokat a Belügyminisztérium elé, aztán kackiásan továbbállt.

Magyarországon nagyon sok, őszintén demokrata meggyőződésű ember gondolta úgy az elmúlt hónapokban, hogy a NATO-kérdésről rendezendő népszavazás fölösleges, demagóg, és túl nagy kockázattal jár - a negatív döntés esélye túl nagy ahhoz, hogy a dolgot a népre lehessen bízni, a nép rendes gyerek, de soha nem tudni pontosan, mit forgat az alacsony homloka mögött, még a végén elcseszi a háztól az amerikai szenátust, a geopolitikai izéket, mindent, amire az elmúlt pár ezer évben a jövőnket bazírozni szerettük volna. Ahhoz, hogy a népnek jó legyen, a népnek most inkább kussolnia kéne kissé. Majd a politikusok elintézik a jódolgát, joguk van hozzá.

A mai szlovák nemzeti-nacionalista irányultságú értelmiség szellemi atyja, az 1997 februárjában elhunyt Vladimír Minác szlovák író egy helyen azt találta leírni: "A szlovákok a magyarokkal szemben mitologikus gyűlöletet éreznek."

Összeültek a régi ismerősök újra, szlovákok, magyarok: osztoznak a Dunán. Frontembereink a korábbi titkos tárgyalásokról ismerősök: egy biológus, aki duzzasztani szeret, egy külügyér, aki egy nemzet biztonságáért felel, és egy vízügyes, aki életét és a folyót a 77-es szerződés megvalósítására tette. Õk a kezdő sor, tartaléknak ott vannak azok, akiknek sikerült Hágában meggyőzni a bíróságot arról, hogy mi nem is a Dunát szeretnénk visszakapni, csak valami kis melót szerezni a folyó végleges tönkretételében.

A kisgazdák lassacskán elvesztik a fonalat: amíg a patakvér, a féregirtás meg a menetrendszerű parlamenti hornkunczemonnyonle típusú hisztizés volt a téma, nem volt semmi gond. A Vezér kedvére ripacskodhatott, ha úgy tartotta kedve, buzizhatott az Országgyűlésben, semmi sem számított azon kívül, hogy a pártról minél többet és többen beszéljenek, meg hogy a bázis érzelmileg ki legyen elégítve.

Az utóbbi hetekben a magyar közvéleményt a parlament elé kerülő új büntető-eljárási törvénnyel is riogatják. Nem elég, hogy a bűnöző bandák leszámolásainak most már a "civilek" is áldozatul esnek, jön az óvadék meg a vádalku. És jönnek a tanúkat keresztkérdéseikkel sarokba szorító gátlástalan ügyvédek, a tárgyalóteremből a felmentő ítélet után vigyorral távozó gengszterek. A tucatfilmekből ismert amerikai "igazságszolgáltatásból" ez idáig csak a saját zsebre dolgozó rendőrökről szerezhettünk kézzelfogható élményeket, de úgy tűnik, ez nem elég, a vadnyugati bűnözés nem tűri a diszharmóniát, saját képére gyúrja a jogot is.

A helyzet az, hogy Laczkó Mihály, az MLSZ elnöke egy "hároméves középtávú terv feladatainak következetes végrehajtásán" fáradozik, és lássuk be, hogy középtávú tervvégrehajtás közben senki nem szereti, ha cseszegetik. Egyébként fordítva se jó.

Helyesen tette-e a rendőrség, hogy feloszlatta a Metész hétfői budapesti tüntetését - amelyen földműves elvétve, ha akadt -, és nem engedte meg azt, hogy néhány tucat szélsőjobboldali, első reflexből zsidózó bajkeverő hülyeségeket kiabálhasson a főváros forgalmas részein, továbbá, hogy előállította Zacseket, a hangyászt, Pongráczot meg további két tucat személyt?

Elég-e a személyi jövedelemadó egy százaléka a civil szervezetek fennmaradásához és működéséhez?

Zoran Todorovicba, akit számos tisztelője és elvbarátja Kundak, azaz Puskatus becenéven ismert, a múlt hét péntekjén, a reggeli órákban eresztettek két géppisztolysorozatot Új-Belgrádban, a szerb főváros ama negyedében, amely egyre inkább a Blade Runner díszleteihez hasonlít. A merénylő - a kevés szemtanú állítása szerint - kimért, ruganyos léptekkel távozott a helyszínről; a közelben autó várta, amely aztán néhány pillanat múlva felszívódott a Száva felől felszálló könnyű reggeli párában. Puskatus, a köztiszteletben álló üzleti és politikai személyiség pártmunkás volt, olajkereskedő és családi barát. Pályája ívét túlzás nélkül nevezhetjük szédítőnek. A nyolcvanas években a belgrádi egyetem politikatudományi szakán tűnik ki éles elméjével és a feljelentés művészetében való ösztönös tehetségével: egy tanársegédről például azt bizonyította be, hogy az illető a Vörös Brigádok ügynöke, nem másé. Az egyetemi évek alatt mély, a sírig tartó barátság szövődik közte és szociológiaprofesszora, egy bizonyos Mira Markovic között: a tudós asszonyt később mint Slobodan Milosevic szerb elnök hitvesét kapja szárnyára a világhír. Puskatus verset ír a saját nevén (igen, igen, a gyilkos golyók egy ígéretes költői pályakép végére is kitették az utolsó pontot), és kongresszusi üdvözlő táviratokat nagy számban a másokén, amikor Slobodan Milosevicet a szerbiai kommunista párt elnökének választják 1987-ben. Aztán végigharcolja a Vezérrel a nyolcvanas évek végét és a kilencvenes évek elejét: tömeggyűléseket szervez és káderpolitikát folytat, vállalatvezetőkből csinál bűnözőket és fordítva; dolgozik a Népfrontban, a belgrádi pártbizottságban, mikor hova veti sorsa. A Jugoszlávia ellen bevezetett gazdasági blokád alatt a kezében futnak össze az illegális olajexport szálai. Ekkor Todorovic már gazdag ember: midőn a szerb gazdaság szorosan egybefonódik az alvilággal, cége gyárakat és birtokokat vásárol bagóért, elegáns belgrádi ingatlanokkal kereskedik, nagykövetségi épületekkel is, mit sem törődve a nyugati diplomaták tiltakozásával. Lehet, hogy veszek magamnak egy pártot, mélázik el ekkortájt egy interjúban, most olcsók. Avval is szívesen kérkedik, hogy ő Szerbia harmadik leghatalmasabb embere: Übü király és hitvese után persze. Saját pártot végül nem vásárol: 1995-ben a Jugoszláv Egyesült Baloldal titkára lesz, ezé a sajátos elit-maffiáé, amelyben - nem kis részben neki is köszönhetően - páratlan politikai és gazdasági hatalom koncentrálódik; és amelynek elnök asszonya, Mira Markovic hivatalos külföldi útjáról oly szívfacsaró üzenetet küld majd a temetésére. Soha nem voltam távolabb tőled, de soha nem voltam közelebb sem hozzád, írja a mester Puskatusnak, a halott tanítványnak: s hogy e szavaknak mi a mélyebb értelmük, lehet, egyszer megtudjuk. A Milosevic család alig fél év leforgása alatt harmadik közeli üzlet- és munkatársát veszti el vele; az előző kettővel is gengszterek végeztek. De ki lesz a következő? És ki lesz az utolsó?

Magyarországon nincs és nem is volt alkotmányon kívüli helyzet. Vészforgatókönyvekre semmi szükség. Inkább arra van szükség, hogy a politika főszereplői visszatérjenek a harcias nyilatkozatoktól a hétköznapi beszédmódhoz. Higgadtságra van szükség, távolságteremtésre, gondolkodásra.

Ettől elszoktunk, vélné az ember, mikor Clinton latin-amerikai útjáról hall, a vesszőfutásról, a füttykoncertekről; és még jó volt, ha ennyivel megúszta. Volt, ahol déligyümölcsöt, köztük papaját vágtak hozzá, pedig az az egyik leginkonzisztensebb faktúrájú tagja földünk flórájának, a naspolya, az gránitszikla hozzá képest, egyházat lehetne bazírozni rá.