Összeültek a régi ismerősök újra, szlovákok, magyarok: osztoznak a Dunán. Frontembereink a korábbi titkos tárgyalásokról ismerősök: egy biológus, aki duzzasztani szeret, egy külügyér, aki egy nemzet biztonságáért felel, és egy vízügyes, aki életét és a folyót a 77-es szerződés megvalósítására tette. Õk a kezdő sor, tartaléknak ott vannak azok, akiknek sikerült Hágában meggyőzni a bíróságot arról, hogy mi nem is a Dunát szeretnénk visszakapni, csak valami kis melót szerezni a folyó végleges tönkretételében.
Duna-mozgalom nincs, amikor mégis, akkor olyanokat követel, amiket két éve még egy dán hidrológus - független EU-szakértőként - javasolt a két országnak kompromisszum gyanánt, majd ugyanez a nyugat-európai konfliktuskezelő Szlovákiát képviselte a hágai perben. Most zöldek, Horn Gyula és államtitkára, mind független EU-szakértőt akar, a szlovákok egyelőre még azt játsszák, hogy nekik nem kell, ők keményben adják elő, ahogy szokták, de közben már riasztották nyugati nagykövetségeiket, hogy keresgéljenek már egy pár megfelelő független szakértőt.
Nullszaldós kártalanítás a cél, nyugtatja a közpénzekért aggódó polgárt az államtitkár, nem téve hozzá, hogy fizethetünk mi kártalanítás nélkül is: ha a közös üzemeltetés egyszer már majdnem lepacsizott változatában sikerül megegyezni a szlovák kollégákkal (és miért ne sikerülne, amit ketten akarnak, azt nehéz elkúrni), akkor kifizethetjük a C-variáns építési költségeinek felét, aztán valamiből meg kell építeni az alsó duzzasztót is, ezt is nagyon szeretné szlovák is, magyar is, szóval pár száz milliárdot guggolva össze lehet hozni nullszaldós kártalanítás mellett is.
Úgy, hogy közben a jókedvünk is megmarad, így is az a baja a magyarnak, hogy mást se tud, csak keseregni. Holott az életnek nem csak árnyoldalai vannak, ugye, a tótokkal is megegyezünk, ha lesz eszünk; a szombati Rádiókabaréban is olyan szimpatikus volt az illetékes tárgyaló, olyan emberi és olyan realista: egy félmondattal tette helyre a sok buta környezetvédő téveszméit, hogy a duzzasztóizé nélkül lenne elég víz a Dunába´; má´ honnan lenne, a Dunába´ direkte sose volt elég víz, már a honfoglaláskor is kilátszott a nagyobb harcsák háta, a Vizafogó-lakótelep helyén meg zátonyra futott a sok viza, olyan alacsony volt a vízállás. A keszegek is már vagy kétszáz éve oldalukon úszva tudnak közlekedni.
Szerencsére az első menetben az államtitkár oroszlánként küzdött a Nagymarost és csúcsrajáratást követelő szlovákokkal. Nem hagyja, dehogy hagyja ő, hogy a festői Dunakanyart összerondítsák, hülyén is nézne ki, ha újból ugyanott kezdenénk építkezni, bezzeg pár kilométerrel feljebb kimondottan tájba simulna az a kis műtárgy. Ez lesz az egyik alternatíva, amit Nagymaros helyett a szlovákok elé tár majd két hét múlva, ígérte az államtitkár-biológus. Mennyire más tárgyalás ez, mint a monomániás szlovákoké, alternatívákat kínál, de soha nem téveszti szem elől a nemzet érdekét: Nagymaros magyar volt, az is lesz. Szerencsére ezt akarják a szlovákok is.
