Bódi Ferenc: Civil százalék

publikálva
1997/44. (10. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Elég-e a személyi jövedelemadó egy százaléka a civil szervezetek fennmaradásához és működéséhez?

Elég-e a személyi jövedelemadó egy százaléka a civil szervezetek fennmaradásához és működéséhez?

A kérdés természetesen költői: ennek a többszörösére lenne szükség. Ma Magyarországon a közel ötvenezer civil szervezet közül sok abban sem lehet bizonyos, hogy a következő költségvetési évet kihúzza.

Ha nem feszes jogi megközelítést használunk, akkor a civil szervezetek a definíció szerint a hivatalos közigazgatási, kormányzati szervezetek keretein kívül közcélokat látnak el. Nélkülük sem hatékony, sem igazságos közpénzelosztás nem létezne a fejlett demokráciával rendelkező országok tucatjaiban, ahol olyan észrevétlenek és fontosak, akár a levegő.

Sajátosságuk, hogy nem eurokonformok és főleg nem világkonformok, mert mindenütt hazai történelmi produktumok. Mindenütt ott vannak, ahol jog és piac működteti az országok rendjét, de sehol sem hasonlítanak abban, ahogyan a nagypolitikához, a közigazgatáshoz, a hivatalos kormányzáshoz illeszkednek. Legfőképpen a finanszírozásuk tér el egymástól.

Az észak-amerikai szervezetek például nagyon szépen gyarapodnak a magánadományokból, és szívesen karolnak fel helyi és állami szintű kormányzati kezdeményezéseket is. Ugyanakkor versenyeznek is a hivatalos szolgáltatásokkal: például a szociális szférában. Több helyütt lassan kiszorítják a hivatalos önkormányzati és kormányzati hivatalok Parkinson-kóros szervezeteit. A civil szervezetek forrásának alapja a magánadomány, befektetéseik és folyamatos támogatásaik révén több pénzt forgatnak évente, mint amennyit az USA hadászati, nemzetbiztonsági célokra költ. Ebbe a szférába gigászi pénzek folynak és alakulnak át közszolgáltatásokká. Az Egyesült Államok közszférája ma már összeomlana nélkülük. Az alapítványok jövedelmei és befektetései jelentik e hihetetlenül nagy szociogazdasági ágazat gazdasági motorját.

A civil szervezetek komoly politikai tényezők a helyi társadalmakban. Az emberek sem az Egyesült Államokban, sem, mondjuk, a Holland Királyságban - bár mindkettő régi és pedáns demokrácia - nem hinnének államuk politikai rendjében, ha ennek érzetét nem táplálná a helyi világ hite, az a tudat, hogy a szűkebb környezetük életébe beleszólhatnak. A különböző helyi és rétegigényeket szolgáló demokratikus intézmények majd´ mindegyike valamilyen formában kisebbségben van a társadalom egészével szemben, és sok pénzbe is kerülnek, de még mindig kevesebbe, mintha állami, hivatalos intézmények rendszerében akarnák működtetni őket.

Ma Magyarországon, mivel magasak az adók és a társadalombiztosítási terhek, és mivel költséges és nagy államot tart el egy önmagába törpülő társadalom, nem várható el a polgároktól, hogy az angolszász módra finanszírozott civil szervezetek alapítványi trösztjeinek mintájára kitöltsék azt a tátongó űrt, amelyet az egyre kevesebb közfeladatot vállaló állami gondoskodás maga után hagy. A sarcolt tőke és az üldözött polgár mentalitását valló tehetősebbek közül nem fog egyhamar előpattanni korunk Carnegie-je vagy akár Hatvanyja. És mert ebben az országban az állam a jövedelmek nagy része felett rendelkezik, de legalábbis törekszik erre, nagy a felelőssége abban, hogy jól és igazságosan osszák el a közpénzeket. Ha tetszik, ha nem, elsődlegesen állami, kormányzati felelősség a civil szervezetek finanszírozása. Ezen aufklérista gondolat jegyében született az az ötlet, hogy ha már az önkormányzatoktól elvették a személyi jövedelemadó 27 százalékát, akkor kapják meg az szja 1 százalékát a még mostohább gyerekként kezelt civil szervezetek. Ez az egy százalék mint szépségtapasz került serdülő demokráciánk rózsás orcájára.

A civil szervezetek finanszírozásának új formáját teremtette meg az 1996-os adótörvény: a hon leányai és fiai személyi jövedelemadójuknak egy százalékát felajánlhatták egyházaknak, társadalmi szervezeteknek, alapítványoknak, közalapítványoknak, színházaknak és közgyűjteményeknek, közművelődési intézményeknek, nevesített országos jelentőségű intézményeknek (MTA, Nemzeti Múzeum stb.). A törvény megjelenésekor már látni lehetett, hogy a kedvezményezett kör túl heterogén, s nem szerencsés egy rajtvonalra állítani például a katolikus egyházat a sonkádi hagyományőrzőkkel. Az egyházak, érezve ezt a fals és kínos helyzetet, mindent elkövettek, hogy így és ebben a formában ne támogattassanak.

A kísérlet teljes eredményét és hatását még korai lenne megállapítani, de első rátekintésre is kijelenthető: nem rossz. Nem rossz, hogy az adózó polgárok közel negyede élt törvényadta jogával. Nem rossz, hogy a maximálisan elérhető 3,6 milliárd forinthoz viszonyítva közel kétmilliárd forint különült el a civil szféra támogatására. Nem rossz, hogy közel 16 ezer szervezet kapott támogatást. De nézzünk a számok mögé!

Ha azt vizsgáljuk, milyen volt az egy szervezetre jutó támogatás mértéke, akkor látható, hogy ezer forint alatti támogatást kapott a szervezetek nyolc százaléka, ezer és tízezer forint között a szervezetek negyede. A leggyakoribb támogatási összegek tíz- és százezer forint közé esnek, ezt kapta a kedvezményezettek negyven százaléka. A felső páholyban találhatók azok, akik százezer és egymillió forint közötti összeget kaptak, ez a kedvezményezettek negyede. A milliomosok klubjában található a szervezetek 1,5 százaléka (húsz szervezet kapott ötmillió forintnál nagyobb összeget). Az eloszlás egyenetlen és aránytalan; ráadásul az egy kedvezményezettre jutó felajánlások aránya meglehetősen alacsony: az összes kedvezményezettek közel háromnegyede százezer forint alatt kapott támogatást. A kedvezményezettek többségének ezek a pénzek nem okozhatnak komolyabb felemelkedést.

Ha mindezt területileg vizsgáljuk, az egyenetlenség még jobban látható. A felajánlott összeg közel felét budapesti székhelyű szervezetnek címezték. Ha megvizsgáljuk, mennyi az egyes szervezetekre jutó felajánlás összege, akkor Budapest és Észak-Dunántúl alpi magasságokban áll az ország más régióihoz képest. Az okok rendkívül prózaiak, a központi helyzetű és jobb jövedelmi környezetben lévő szervezetek előnyben vannak a vidéki és kis jövedelemtermelő képességű régiókban működő szervezetekkel szemben. Ha a felajánlási aktivitást nézzük (vagyis nem foglalkozunk a pénzek nagyságával, csupán csak a tettek sűrűségével, hogy mennyi embert mozgatott meg az adományozás lehetősége), ha összevetjük megyénként a felajánlók számát az aktív korú népességgel, akkor látható, hogy a főváros és az ország északnyugati régiójának 15-30 százalékos aktivitása mellett az alföldi megyéknek 12-15 százalékos a részvételi aránya. A jó szándék tehát nem feltétlen jövedelemfüggő.

Már túlzottan is elcsépelt az a megállapítás, hogy az ország kettészakadt a fejlődő és alkalmazkodó Nyugatra és a lemaradt és felzárkózni képtelen Keletre. De itt nem lehet figyelmen kívül hagyni azt az összefüggést, hogy nagyobb jövedelem mellett több adótömeg képződik, és ha ez egy szervezettebb helyi társadalommal együtt élő polgári mentalitással párosul, akkor az egyébként is fejlettebb, nagyobb helyi adókkal és szja-visszatérítésekből gazdálkodó önkormányzatok által fenntartott közszolgáltatásokat kapó települések civil szervezetei, több pénzt tudnak koncentrálni és aktivizálni, mint elmaradt keleti sorstársaik.

Vagyis ez a pénzelosztási technika nagy valószínűséggel csak hozzájárul, sok más ok mellett, az ország kettéhasadásához, ez az egyszázaléknyi (vagy a jövőben akárhány százaléknyi) jövedelemátcsoportosítás nem segíti elő az ország területei közötti különbségek enyhítését. A felajánlott összeg nagyságánál - azaz alacsonyságánál - fogva sem képes erre, hiszen ez a kétmilliárd forint, amely egy kisváros költségvetésével ér fel, a civil szféra fontosságához és méretéhez képest rendkívül csekély.

Ugyanakkor a civil szervezetek száma még mindig gyér az országban, nem beszélve arról, hogy mennyi közülük az igazán működőképes. A régi, polgári hagyományokkal bíró városokban is csak maximum ötven szervezet lelhető fel, a betonvárosokban jó, ha ennek tizede vegetál. Hollandiában egy Szeged nagyságú város közéletében vagy kétszáz alapítvány nyüzsög, épül bele a városi ellátó rendszer professzionális rendszerébe, és tartja ébren a köz aktivitását a közügyek iránt. Ha a közaktivitást olyan triviális mérőszámmal vetnénk össze a tásadalmak között, hogy mennyien mennek el egy-egy helyi referendumra vagy helyhatósági választásra voksolni, akkor a magyar aktivitási mutató harmada a nyugat-európainak. Az emberek Magyarországon még mindig többet fognak tudni a NATO-ról, mint arról, hogy mi történt gyermekeik iskoláiban a tanszertámogatással.

Az adózó polgárok érzik ennek a szférának a hiányát. Ezért is ajánlotta fel az adományt tevő adózók 87 százaléka adója egy százalékát olyan társadalmi szervezetek és alapítványok részére, amelyek nagy valószínűséggel térben és érdekben a családokhoz legközelebb esnek (például a gyerek iskolája alapítványának). A felajánlók közel öt százaléka jelölt meg közalapítványt, 0,2 százalékuk támogatott nevesített országos jelentőségű intézményt, 1,8 százalékuk jelölte meg a színházak vagy közművelődési intézmények valamelyikét, az egyházakat pedig a felajánlók 1,5 százaléka kívánta támogatni. Ha a felajánlott összegek nagyságát nézzük, akkor közel hasonló eloszlást kapunk.

Az adózók közvetlen környezetében működő szervezetek erős támogatottsága azzal magyarázható, hogy az adózó állampolgárok olyan szervezetekhez akarták juttatni adójuk percentjét, amelyeknek a gyarapodása az ő mindennapi életüket segítheti. Ezzel tulajdonképpen saját magukon, családjukon igyekeztek segíteni. A gyerek iskolájának és óvodájának alapítványa kézzelfoghatóbb, mint egy állami keretek között tevékenykedő intézmény. Ebből a tényből elhamarkodott lenne levonni azt a következtetést, hogy a több mint egymillió, felajánlást tevő adózó nem akar törődni a nemzeti intézményekkel, a nagy egyházakkal. Azt is látni kell, hogy a többség látószögében saját közvetlen életközösségei állnak mindaddig, amíg hétről hétre, hónapról hónapra élik életüket. Ha a személyi jövedelemadó legalább tíz százaléka felajánlható lenne, és ezt több szervezet részére lehetne felajánlani, akkor lenne összehasonlítható az egyébként nagyon eltérő profilú szervezetek tetszési, ismertségi és alkalmassági indexe. Bizonyára a többség akkor a közvetlen környezetében működő szervezeteket támogatná. Amennyiben valami csoda folytán kitörne az országban egy általános, az egész társadalom fő rétegeit érintő jólét, akkor talán az adózók lassan felfedeznék maguknak az országos és nemzeti intézményeket is.

A mostani kísérletből kiderül, hogy az adózók törekedtek a racionális döntésre: a számukra leghamarabb eredményt felmutató szervezeteket részesítették előnyben. A túl heterogén támogatói körből a továbbiakban talán ki kellene emelni a kulturális, oktatási, tudományos szférát, és külön törődést igényelnének az egyházak is, mivel ezeknek a támogatottsága várhatóan a közeljövőben nem fog nőni a közvetlen önkéntes adófelajánlások útján.

Vajon miért áll a sor végén, "busa fejét rázogatva, az élő egyház"? Nem fogadható el egyedüli okként az, hogy az emberek szegények, vagy annak érzik magukat. A jelenség mögött az is ott rejtőzik, hogy az egyházak tömegekre való hatása csekélyebb, mint a tényleges tagsága. A kommunista rezsim viszonylag sikeresen szigetelte el környezetüktől az egyházakat, illetve jól kontrollálta azok és a társadalom kapcsolatát. A legérzékletesebben Kutya éji dala című filmjében maga Bódy Gábor beszél erről: "Szent István országa missziós területté vált..." A szeretetet mint legfőbb erényt közöny és méreg váltotta fel. A második világháború után az egyházak mindenütt szembekerültek a társadalmi méretű szekularizáció problémájával. És meg is változtak; Franciaországban az ifjúsági mozgalmak, Latin-Amerikában a felszabadító egyház, a szociális egyház jelzi a modernizációs szándékot. A harmadik világban Dél-Afrikától a Fülöp-szigetekig a faji és szociális elnyomás ellen fellépve erősítették a társadalmi szolidaritást. Ma Magyarországon is sok a teendő, és ebből sok vár az egyházakra, de az egyházak is misszióra szorulnak.

A szerző szociológus, a Politikatudományi Intézet munkatársa.

publikálva
1997/44. (10. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Akadozik a szemétszállítás
Káosz és kosz
Radnóti András írása
Ukrajna és a magyar külpolitika
Interjúk
Gőz László, Simon Márton, Zurbó Dorottya
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk