Bárd Károly: Jogalkalmazkodás (Az új büntető-eljárási törvényről)

publikálva
1997/45. (11. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az utóbbi hetekben a magyar közvéleményt a parlament elé kerülő új büntető-eljárási törvénnyel is riogatják. Nem elég, hogy a bűnöző bandák leszámolásainak most már a "civilek" is áldozatul esnek, jön az óvadék meg a vádalku. És jönnek a tanúkat keresztkérdéseikkel sarokba szorító gátlástalan ügyvédek, a tárgyalóteremből a felmentő ítélet után vigyorral távozó gengszterek. A tucatfilmekből ismert amerikai "igazságszolgáltatásból" ez idáig csak a saját zsebre dolgozó rendőrökről szerezhettünk kézzelfogható élményeket, de úgy tűnik, ez nem elég, a vadnyugati bűnözés nem tűri a diszharmóniát, saját képére gyúrja a jogot is.

Az utóbbi hetekben a magyar közvéleményt a parlament elé kerülő új büntető-eljárási törvénnyel is riogatják. Nem elég, hogy a bűnöző bandák leszámolásainak most már a "civilek" is áldozatul esnek, jön az óvadék meg a vádalku. És jönnek a tanúkat keresztkérdéseikkel sarokba szorító gátlástalan ügyvédek, a tárgyalóteremből a felmentő ítélet után vigyorral távozó gengszterek. A tucatfilmekből ismert amerikai "igazságszolgáltatásból" ez idáig csak a saját zsebre dolgozó rendőrökről szerezhettünk kézzelfogható élményeket, de úgy tűnik, ez nem elég, a vadnyugati bűnözés nem tűri a diszharmóniát, saját képére gyúrja a jogot is.

Ez persze nem így van, a sommás megállapítások az angolszász jog behatolásáról, a magyar hagyományoktól idegen intézmények állítólagos térhódításáról inkább csak azt igazolják, mennyire sablonok foglyai vagyunk, és mennyire árnyalatlan a felnőtt jogászság gondolkodása. No meg kifizetődőbb is a tényleges indítékok megfogalmazása helyett a javasolt megoldásokat azok idegenszerűségére hivatkozva elutasítani.

Pedig a törvényben korántsem az angolszász jogból ismert intézmények majmolásáról van szó. Az óvadék intézménye nemcsak a kontinens számos országában létezik, hanem ismerte a korábbi magyar jog is, a beismerés fejében elvben a mai magyar jogalkalmazás is enyhébb büntetést ígér (a beismerés a bírói gyakorlat szerint enyhítő körülmény, a baj csak az, hogy ezt a töredelmes vallomást tevő nem feltétlenül érzékeli), a felek általi kikérdezés rendszerét az 1896. évi magyar perrendtartás is tartalmazta. És egyébként is, a tervezetből hiányzik az az intézmény, ami az angolszász eljárási rend minden vonásáért felelős: a megfellebbezhetetlen ítélőtestület, az esküdtszék, amelynek döntését a hagyomány szentesíti, és nem a ráció. Mert bár az esküdtszék az ügyek elenyésző hányadában jut csak szerephez, az angolszász rendszer minden szabályát arra tekintettel alakítják ki, hogy a zsűri előtti tárgyalásra elvileg sor kerülhet. Innen van, hogy a tervezetben szereplő felek általi kikérdezés nem jelent többet, mint hogy a bírót megelőzően az ügyész és a védő kérdezi ki a vádlottat, a tanút és a szakértőt. És ez távolról sem azonos az angolszász keresztkérdezés rendszerével, amelyben - kissé leegyszerűsítve - kizárólag tanúk kihallgatására kerül sor (ebből adódik, hogy amennyiben a vádlott úgy dönt, hogy saját maga tanújaként fellép, az igazat köteles vallani, és ha nem ezt teszi, akár hamis tanúzásért is megbüntethető), és amely csaknem teljes passzivitásra kárhoztatja a bírót. Amit pedig mi vádalkunak nevezünk, az nem más, mint a beismerés honorálása enyhébb büntetéssel (feltéve, hogy a bíró a beismerést elfogadja), míg az amerikai rendszerben valódi alkudozásról van szó: miután a bonyolult és erősen formalizált szabályok miatt korántsem lehet biztos abban, hogy a vádlott bűnösségét sikerül bizonyítania, az ügyész akár arra is ajánlatot tesz a gyilkossággal vádolt személy ügyvédjének, hogy pusztán testi sértés vagy tiltott fegyverhasználat miatt emeljen vádat, ha védence ezt elfogadja. És ha az alku létrejött, a bíró nem tehet mást, mint hogy szentesíti azt. Ami pedig az óvadék ellenében történő szabadlábra helyezést illeti, a bíróság megteheti, hogy a letartóztatást meghatározott összeg letétbe helyezése fejében mellőzi. De erre csak a középkriminalitás körébe sorolható bűncselekmények esetében van lehetőség, azaz az óvadék fejében való szabadlábra helyezés csak a bíróság számára nyitva álló lehetőség, és nem az eljárás alá vont személy alkotmányos joga.

De vajon bűn lenne-e korábban nálunk nem ismert intézmények meghonosításával próbálkozni, ne adj´ isten, az angolszász jog egyes megoldásait átültetni? Aki egy kicsit is ismeri a büntetőeljárás történetét és az elmúlt néhány évtized törvényhozási történéseit Európában, az nyilván nemmel válaszol. Mert tudja, hogy a magyar eljárásjogi gondolkodásban mindig jelen volt a kontradikción, a vádló és a védő "párharcán" alapuló eljárási modell iránti rokonszenv, és tudja azt is, hogy nemcsak az eljárási jog tudománya hirdeti az egyes rendszerek közelítését, hanem a közelmúlt tövényhozásai is ezt támasztják alá. A kontinensen e közelítésben nem kis szerepe van az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezménynek, amely számos, a kontinentális eljárási rend számára korábban igencsak idegenül csengő rendelkezést tartalmaz. Ám idővel megbarátkoztunk a fair trial fogalmával, még ha a legtöbb európai országban a megfelelő terminust még mindig nem sikerült is megtalálni, elfogadtuk a habeas corpus intézményét, amely a fogva tartás bírói ellenőrzését biztosítja, és a vádlott alapvető jogaként ismerjük el a terhelő tanúk vallomásának megingatásához való jogot.

A jogászok berzenkedése a törvényjavaslattól mégsem véletlen. Az eljárási jog ugyanis sajátos terület, minden változása aggodalmat, félelmet idéz elő a jogalkalmazókban, mivel korábbi szakmai fogások, működési módok vesztik el egyik napról a másikra érvényességüket. Aligha lepődhetünk meg a jog alkalmazóinak szorongásain, hiszen a törvényhozás egy tollvonással értéktelennek nyilváníthatja azokat a technikákat, eljárásmódokat, amelyekkel a napi gondokon rutinszerűen úrrá lehettek. Az eljárási törvény ugyanakkor a jogalkalmazók egyes csoportjai közti kompetenciaelosztással presztízsbeli sorrendet is felállít. És nyilvánvaló, hogy akiket a hátrasorolás fenyeget, azok foggal-körömmel küzdenek pozíciójuk megőrzéséért. A bírói jogkör szélesítése a nyomozásban nemcsak azért vált ki félelmet az ügyészség nevében szólóknak, mert tartanak attól, hogy a nyomozási bírákat majd az ügyészek köréből toborozzák, hanem azért is, mert folytatódni látszik az ügyészség 1989 óta tartó hatalomvesztése. A felek általi kikérdezés rendszere pedig azért kelt félelmet, mert az igazságszolgáltatás állami képviselőihez - a bíróhoz és az ügyészhez - közelíti az eddig inkább csak megtűrt ügyvédet. Az ügyvédek egy részét viszont az nyugtalanítja, hogy vége a kényelmes, felelősség nélküli életnek. A jövőben nem elég csak az ügyfélnek szóló perbeszédeket gyártani (a bíró erre nem igazán kíváncsi, mert ekkor már többé-kevésbé tudja, miképp fog dönteni), és bizony kiderülhet, hogy aki nem briliáns jogismeretei alapján nyerte el a sztárügyvéd minősítést, hanem azért, mert valami mást tud, aminek a joghoz nem sok köze van, attól bizony a kitüntető címet előbb-utóbb megvonják.

Az aggályok tehát érthetők, de azért nem árt, ha szem előtt tartjuk: az eljárási törvény elsődlegesen mégiscsak arra való, hogy a büntetőügyekben tisztességes döntés szülessék, nem pedig arra, hogy a hivatásos jogalkalmazókat felmentse az erőfeszítések alól.

Az eljárási törvény javaslata azért is a viták kereszttüzében áll, mert egyszerre több kriminálpolitikai célnak is kénytelen eleget tenni, és így valójában senkinek sem felelhet meg tökéletesen. A javaslat készítői nyilván nem lehettek érzéketlenek az igazságszolgáltatást naponta érő bírálatokkal szemben. A perek lassúk, amiben a bíróságok tehetetlensége mellett az ügyvédi praktikák is szerepet játszanak, a hatóságok az áldozatok, a sértettek érdekeivel szemben közönyösek, az ítéletek gyakorta hibás megállapításokat tartalmaznak, a letartóztatások gyakorisága európai mércével mérve elfogadhatatlanul magas, hogy csak néhányat említsek a naponta hallható szemrehányások közül. Ám ha a törvényhozó valamely bírálat jogosságát elismeri és ezért lépésre szánja el magát, ezt csak egy másik, ugyancsak igazolható követelés rovására teheti. Az ítéletek színvonalát nyilván emeli a törvénytervezet rendelkezése, amely az első fokon hozott határozat kétszeri revízióját biztosítja, de ez aligha eredményezi az ügyek gyorsabb elintézését. És a perek elhúzódását vonja maga után a pótmagánvád újbóli bevezetése, amely a bűncselekmény áldozatának ad jogot arra, hogy az eljárás folytatását kikényszerítse, ha az állam képviselője, az ügyész erre nem lát alapot. A pótmagánvád intézménye ugyanakkor azt a veszélyt is magában hordozza, hogy büntetőjogi felelősséggel valójában nem tartozó polgárok sokaságát hurcolják meg nem mindig tisztességes motívumokból vagy józan indokok alapján. Az eljárások gyorsítása várható attól, hogy a nyomozó hatóságot a tervezet mentesíti az időrabló és gyakran feleslegesnek bizonyuló papírmunkától, de ez egyes esetekben azzal járhat, hogy olyan információk vesznek el végleg, amelyekről utóbb kiderül: mégiscsak szükségesek lennének a megalapozott bírói döntéshez.

A letartóztatások gyakoriságának visszaszorítását szolgálja a tervezet azzal, hogy a lakóhely elhagyásának tilalmát, amellyel a bíróságok ez idáig alig éltek, házi őrizet formájában is lehetne alkalmazni, és újra mód nyílna arra, hogy a vádlott óvadék fejében szabadlábon védekezhessék. De az emberi jogok védelmezői okkal tartanak attól, hogy a tisztességes szándék éppen a repressziót növeli majd. Ahogy empirikus vizsgálatok igazolják azt, hogy a börtönbüntetések felváltására szánt viszonylag szigorú szankciók végül is nem csökkentették a szabadságvesztések számát, hanem inkább az enyhe büntetések helyébe léptek, és így végső soron az ítélkezés szigorodását váltották ki, úgy korántsem zárható ki annak a lehetősége, hogy az új intézményeket olyan személyekkel szemben alkalmazzák majd, akik ma mindenfajta korlátozás nélkül védekezhetnek.

Aggodalomra adhat okot az is, hogy a hatékonyabb bűnüldözés nevében igazolható intézmények a gyakorlatban olyan méretű represszióhoz vezetnek, amely messze túlmegy a tervezet alkotóinak szándékán. Így például lehetőség lenne az előzetes letartóztatás elrendelésére azon a címen is, hogy a gyanúsított részvétele az eljárási cselekményeknél másképp nem biztosítható. A törvény szövegezőinek szándéka szerint ez jelezné, hogy a letartóztatás elsődlegesen az eljárás normális lefolytatását hivatott szolgálni, és nem alkalmazható előrehozott büntetésként, vagy abból a célból, hogy a hatóságok a letartóztatott kiszolgáltatott helyzetét kihasználva beismerő vallomásra bírják őt. Ám nincs arra garancia, hogy a gyakorlat nem bánik majd nagyvonalúan e rendelkezéssel. Mint ahogy nem zárható ki az sem, hogy e szabály tovább növeli a szociálisan gyengék hátrányát azzal, hogy a hatóságok főképp azokkal szemben alkalmazzák majd, akik állandó munkával vagy lakóhellyel nem rendelkeznek.

Ebben van egyébként a tervezet legnagyobb veszélye. A törvénytervezet szerint a jövőben a mainál nagyobb szerephez jut majd a jogászi szaktudás. A mai törvényben szép számmal előforduló "vizenyős", laza rendelkezéseket viszonylag feszes, az eljárás formalizmusát erősítő szabályok váltanák fel. Ezek a rendelkezések növelik a döntések átláthatóságát, számonkérhetőségét, és ezzel a hatósági önkénynek korlátot szabhatnak, ám reménytelen helyzetbe hozzák azokat, akik a jogászi szaktudás igénybevételét nem engedhetik meg maguknak. A törvénytervezet a korszak szülötte, amely díjazza az erőszakot, a gátlástalanságot, és nem hatódik meg a gyengék elesettségén. Tudnunk kell azonban, hogy a büntető igazságszolgáltatás nem arra hivatott, hogy a szociális egyenlőtlenségeket korrigálja; már akkor is tisztességesen működik, ha nem mélyíti az egyenlőtlenségeket elviselhetetlen mértékben. És természetesen nem az eljárási törvény hibája, hogy a pénztelenek silány jogi szolgáltatást kapnak: erről inkább a kirendelt védő eljárását és díjazását rendező szabályok és a szakmai morál, illetve annak hiánya tehetnek.

Az új törvény tervezete egy olyan eljárás vonalait rajzolja meg, amely a mainál jobban közelít a modern büntetőper alaptételéhez, hogy az egyes funkcióknak, teendőknek világosan el kell határolódniuk. A rendőr végezze a felderítést, az ügyész fogalmazza meg a vádat, és bizonyítsa, amit állít, a vádlott érdekében eljáró védő pedig vegyen igénybe minden törvényes eszközt a vád megingatására. A bíróság pedig a pártatlan ítélkező méltóságával szolgáltasson igazságot. De a tervezett modell csak akkor fog tisztességesen működni, ha módosul minden olyan jogszabály, amelyhez kapcsolat fűzi. Az új büntető-eljárási törvény így nem az úgynevezett igazságügyi reform végpontja vagy betetőzése, ahogy ezt gyakorta állítják, sokkal inkább olyan új szellemű jogszabály, amely lökést adhat a jogrendszer többi, mára már ugyancsak meghaladott elemeinek revíziójához. De a jogrend koherenciája sem garantálja önmagában a tisztességes ítélkezést. Láttuk, hogy a tervezet nem egy rendelkezése akár az eredeti jogalkotói szándék ellen fordítható. Az új törvény előkészítőinek talán rosszul esik, de igaz: minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyulhat, ha a jogalkalmazás megmarad a mai sablonoknál.

A szerző az Alkotmány- és Jogpolitikai Intézet (COLPI) tudományos igazgatója.

publikálva
1997/45. (11. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk