November 8-án, szombaton délután három óra tájban egy könyvtárosnő ismerősöm - nevezzük F.-nek - a Bástya mozi előtt könnyű érintést észlelt, majd konstatálta, hogy nyitva van a kézitáskája. Mivel az utolsó két évben, amióta Pesten él, háromszor rabolták ki az utcán, tudta, hogy mire gyanakodjon. Előtte egy fiatalember sietett a zebra felé. Utánaugrott, elkapta, és "Tolvaj!"-t kiáltott. Akkor már látta, hogy a nyitott táskából eltűnt kisebb táskája pénzével, útlevelével, irataival. Felbukkant egy másik fiatalember is, "Miért kiabál? - kérdezte -, engedje már el, nem lopott ez semmit". Miközben F. a második számú fickó felé fordult, az első számú eldobta a táskát, és ki akarta magát tépni F. kezéből, hogy átsiessen a zebrán. F. azonban nem engedte el, és tovább kiabált, miközben szerencséjére a közlekedési lámpa pirosra váltott, és megindult a körút kocsiáradata. F. üvöltve ráncigálta a tolvajt, a második fiatalember ráncigálta F.-et, a járókelők nagy számban és gondosan elfordított fejjel közlekedtek mellettük a körúton. Egyszer csak két rendőr ugrott ki egy autóból, és elkapta a két alakot. Aztán mindhármukat betessékelték a kocsiba, és meg sem álltak a Dózsa György úti rendőrkapitányságig. Itt egy idősebb tiszt és egy fiatalabb beosztott nyolc-tíz civil jelenlétében - akik F. szerint mint feljelentők tartózkodtak a helyiségben - néhány gyors kérdés után hihetetlen vehemenciával verni kezdte a két tolvajt. Ezek eleinte széken ültek, és a gyomrukba kapták az ütéseket, utána pedig a földre kerültek, és ott folytatódott a kihallgatás. A gyanúsítottak üvöltöttek, a második számú azt bizonygatta, amit már az autóban is, hogy ő nem is ismeri az elkövetőt, most látja először. F. tiltakozott a verés ellen, mire a jelenlévő ügyfelek nekitámadtak, hogy miért védi a tolvajokat, úgy kell nekik, megérdemlik. Ezek a brutális fellépést helyeslő ügyfelek szerintem ugyanazt az állampolgári mentalitást képviselték, mint az elfordított fejű járókelők a Bástya mozi előtt. F.-et felvezették az emeletre, ahol egy markáns küllemű rendőr hallgatta ki, akitől elmondása szerint félt. "Magyarok voltak?" - kérdezte tőle a rendőr. "Nem hallja, hogy magyarok, hát nem magyarul kiabálnak?" "Nem így értem -mondta a rendőr -, azt kérdeztem, magyarok-e vagy cigányok." F. megnyugtatta, hogy nem cigányok, majd tiltakozott a hatósági megkülönböztetés ellen, mire kihallgatója ráüvöltött. "Velem ne kiabáljon -mondta F. -, egyrészt nem én vagyok a gyanúsított, másrészt ha én volnék, se tűrném ezt a hangot." "Úgy kell nekik - mondta a rendőr -, én is szegény gyerek voltam, mégse küldött le az anyám a térre lopni." A jegyzőkönyv felvétele után F. hazamehetett, de a rendőr megkérte, hogy maradjon otthon, hátha még szembesítésre kerül sor. "Nem biztos, hogy szükség lesz rá, lehet, hogy megpuhulnak."
Mindezt F. másnap, vasárnap este mesélte el nekem telefonon, majd kurta csönd után így fejezte be beszámolóját: "És most mondta be a rádió, hogy Kuncze Gábor a szabad demokraták miniszterelnök-jelöltje." Ez a toldalék-mondat új dimenzióba perdítette át a történetet. A belügyminiszter és a szabad demokraták elnöke ugyanaz a személy, és ahányszor felrobbantanak egy bűnözőt Szegeden, vagy megvernek két tolvajt egy kerületi kapitányságon, sőt, ahányszor hét gólt lőnek a magyar futballválogatottnak, az a látszat keletkezik, mintha a belügyminiszternek védekeznie kellene, és akkor vele együtt védekezik a pártelnök is.
F. nyilván nem hiszi azt, hogy minden rendőrpofonért, gyomrozásért, kényszervallatásért a belügyminiszter felelős. Csakhogy ez a történet arról is szól, hogy a Dózsa György úti rendőrkapitányság különféle rendű-rangú munkatársai nyíltan vállalják, nézőközönség előtt, a verőlegényi szerepkört. E szerepvállalás csak azért lehetséges, mert számíthatnak az összesereglett feljelentők egyetértésére, és mert nem kell tartaniuk a felelősségre vonástól. Ha a smasszerok meg akartak verni valakit 1958-ban, a boldog emlékezetű márianosztrai börtönben, akkor letuszkolták a kiválasztottat egy földszinti sötétzárkába, és ott csépelték, hogy senki se lássa. Ma viszont F. igaz történetének tanúsága szerint a kényszervallatóknak nem kell tartaniuk semmitől. Sem a rendszerváltozás első kormányának, sem a szocialista-liberális koalíciónak nem sikerült megtörnie a hagyományt, mely az erőszakszervezetek tagjait a törvények fölé emeli.
A szabad demokratáknak, hogy a felszínen maradjanak, és hogy érdemes legyen a felszínen maradni, sürgősen tisztázniuk kell, hogy kormányzó pártként, a belügyi tárca birtokában mit vállalnak emberjogi hagyományaikból és programjukból. Erre a kötelezettségükre - vagy inkább így mondom: kötelezettségünkre - nemcsak az említetthez hasonló magánesemények figyelmeztetnek, hanem az önmagában tökéletesen jelentéktelen Metész-tüntetés is, amelyet sikerült hatóságilag óriási országos üggyé dagasztani. Először is betiltottak -a rendszerváltozás óta először - egy tüntetést arra hivatkozva, hogy célkitűzései nem állnak arányban azzal a közlekedési kárral, amelyet okozna. Ez minden tüntetésre elmondható, és ezért veszélyes precedenssé válhat. Ráadásul a szóban forgó esetben legfeljebb csak attól kellett tartani, hogy néhány tucat turultojásból kikelt ébredő magyar néhány száz főnyi elbolondított sereg élén zsidózva meg nátózva meg pufajkásozva meg szentmagyarföldezve felvonul, és vagy nem képez jelentős forgalmi akadályt, vagy ha képez, akkor maga ellen dühíti a pesti közlekedőket. A tiltás, az ennek következtében szükségképpen elrendelt erős rendőri jelenlét és a televízió képei viszont még azokat is a kormány és kiváltképpen a belügyminisztérium ellen fordították, akik a tüntetést - egyébként joggal - otromba provokációnak, két legfőbb vezetőjét pedig csaknem debilis paprikajancsinak és paprikajuliskának tartják. A bajt tovább fokozta, hogy Kuncze Gábor - a hozzá befutott jelentések alapján - egyből cáfolta a gumibotozás vádját, ahelyett hogy független bizottsággal vizsgáltatta volna ki a panaszokat. Így azt a benyomást keltette, mintha a rendőrségnek nem felügyeletét, hanem védelmét tekintené feladatának. Márpedig ha a rendőrök védettnek érzik magukat -visszautalok F. tapasztalataira -, akkor nincs okuk rá, hogy betartsák a törvényeket.
Azért beszélek emberjogi hagyományokról és programról, mert az utóbbi időben nemegyszer tapasztaltam, hogy némely szabad demokraták a kormányzó pártot gátló kölöncnek tekintik mindezeket a dolgokat. Foglalkozzanak az ilyesmivel emberjogi szervezetek, mi pedig végszükségben nyújtsunk nekik támogatást, de csak módjával, és ha lehet, titokban, mert nekünk a többséget kell megcéloznunk, és a többséget idegesíti az emberjogi buzgólkodás. Két bajom is van az efféle gondolkodással, mely persze nem érvel ilyen félreérthetetlenül, de a gyakorlati politizálásban a legkülönfélébb területeken tetten érhető. Először is: emberjogi érzékenységükkel a szabad demokratáknak nem a többséget kell megnyerniük, hiszen erre más politikával sincs esélyük, hanem azokat, akik éppen ilyen irányú elkötelezettségük miatt vonzódtak vagy vonzódhatnak hozzájuk. Ha erről lemondanak, akkor a keresztet buzogánynak használó érettebb korosztályúak és a saját köpönyegforgatásuk tempójától szédelgő ifjak jobboldali szövetségét elutasító szavazók végképp nem fogják tudni, hogy miért éppen rájuk voksoljanak, és ne a náluk erősebb szocialistákra. Másodszor is, és ez még fontosabb érv: az emberjogi témák nem elvezetnek a politikai feladatoktól, hanem ellenkezőleg: ezek integráns részei. Hadd hozzak fel erre néhány kézenfekvő példát.
Ahol a kis tolvajokat nyilvánosan verik, miközben csillagászati összegű visszaélések elkövetői még leleplezésük esetén is jelentékeny funkciókat tölthetnek be évekig büntetlenül (lásd példának okáért a Mire vállalkozott Palotás János? című cikket, Privát Profit, 1997. október), vagyis ahol lent tiltott eszközökkel vallatnak, fent pedig kellő kapcsolatok fennforgása esetén fittyet hányhatnak a törvény előtti egyenlőség emberi jogának, ott sem fent, sem lent nincs jogbiztonság. Márpedig a biztonságérzés a jó politikai közérzet egyik legmegbízhatóbb fokmérője.
Ha a rendőrség lefoglalhatja a drogosok kórlapjait, akkor befellegzett a drogpolitikának: a drogfogyasztás büntetendő nálunk, tehát bolond a beteg, ha kiteszi magát a kórházi kúra kockázatának.
Ha túl kevés kézben összpontosulnak az újságok és a kiadóvállalatok, akkor nemcsak a sajtószabadság emberi joga kerül veszélybe, hanem ennek következtében még vadabb tempóban gennyesednek tovább a közélet fekélyei. A korrupció akkor még vidorabban virulhat, a hatalmi és gazdasági körök, netántán a bűnözők érdekképviseletei még derűsebben fonódhatnak össze, az állampolgárok még védtelenebbek a hatalommal szemben, a törvényhozás és igazságszolgáltatás még gátlástalanabbul szolgálhat partikuláris érdekeket, hogy finoman fejezzem ki magam.
Ha a katolikus iskoláknak különleges kedvezményeket nyújt az állam, és így diszkriminatív módon búcsút int kötelező világnézeti semlegességének, akkor meghiúsítja a demokratikus egyházpolitikát, vagyis azt, hogy a polgárok akaratnyilvánításától függjön az egyházak támogatásának mértéke.
És azt ki merné állítani, hogy a cigányság helyzete nálunk elsősorban emberjogi dilemmákat vet fel? Ez a mi legnehezebben megoldható és legszétágazóbb szociális problémánk, amely bármikor politikai robbanással fenyegethet. Ha egy önkormányzat cigányokat tessékel ki valamely településről, vagy tessékel be konténerekbe, ha egy iskola külön ballagást rendez cigány tanulóinak arra való hivatkozással, hogy tetvesek, akkor igen szűk látókörűnek kell lennünk ahhoz, hogy tiltakozásunkat tudatunk emberjogi szeletére korlátozzuk. Már csak azért sem tehetjük ezt, mert nincs ilyen szeletünk. Az igazi emberjogi érzékenység áthatja a társadalmi élet teljes körét, a szociálpolitikától a kultúrpolitikáig.
Most kezdek örülni annak, ami miatt nyáron még dühöngtem: hogy feloszlott a szabad demokraták emberjogi munkacsoportja. Legalább senki sem mondhatja komolyan, hogy a párt népszerűségének folyamatos hanyatlásában túlzott emberjogi orientációnk a ludas. Némelyek úgy vélték, egy ilyen tagozat csak arra való, hogy öngólokat lövöldözzön a párt által delegált belügyminiszter kapujába. Csakhogy azóta kiderült, ami korábban sem volt titok: hogy az öngólokhoz nincs szükség munkacsoportra. És akkor felvonulnak - Ady szóképével élve - a csaholó hazafiak és a tősgyökeres népi-nemzeti demokrácia tilinkós álparasztjai, valamint egy álparaszti idilleket újgazdagék számára kőbe álmodó építész meg egy rózsadombi őstermelő, liberális férgek irtására alkalmas gázzal és akasztófakötéllel felszerelve. Aztán megállnak a kamerák előtt, vagy a náluk is hibbantabb újságírók gyűrűjében, és kórusban "rendőrminiszter"-t kiabálnak Kuncze Gáborra mutogatva, aki egy autokrata hagyományú és nem túl demokratikus szellemiségű testület élén mégiscsak őszinte demokrata. Ha már a párt belökte őt, mint valami új Dánielt, az oroszlánverembe, vagyis belügyminiszterségre kárhoztatta, akkor szívósan kellemetlenkedve támogassa is emberjogi, tehát politikai elkötelezettségével!
