Ettől elszoktunk, vélné az ember, mikor Clinton latin-amerikai útjáról hall, a vesszőfutásról, a füttykoncertekről; és még jó volt, ha ennyivel megúszta. Volt, ahol déligyümölcsöt, köztük papaját vágtak hozzá, pedig az az egyik leginkonzisztensebb faktúrájú tagja földünk flórájának, a naspolya, az gránitszikla hozzá képest, egyházat lehetne bazírozni rá.
De ha csak ennyi lenne. Istenem, hazamegy, megtörülközik, aztán folytatja, ahol abbahagyta, egyeztet, közvetít, nyomást gyakorol, mikor mit; csakhogy a tárgyalópartnerek, a latin-amerikai államfők is fanyalognak, pedig az egyiknek kokainkartell az államformája, a másiknak meg láp vagy legelő, a múltjuk horrorfilmbe illő, a legitimitásuk meg az októberi légyével, ha vetekszik. És még nekik áll feljebb. Nem írják alá a tervezett szerződéseket, amik a szabadkereskedelmi egyezmény számára volnának hivatva előkészíteni a talajt. Mi, kérem, aláírnánk, mondják a vendégnek, miközben kituszkolják a cselédlépcsőn, de hát a nép, kérem, az fortyog, ugye, és itt már kevesebbért is ettek meg misszionáriust szőröstül-bőröstül, mint egy ilyen egyezmény és vele a betagozódás a poszthidegháborús struktúrába.
Hogy tehát ezeknek a félvad dzsungellakóknak, a dél-amerikaiaknak halálbrigádok köllenek, meg Che Guevara-bélyeg vagy -szobor, mint Argentínában vagy Kubában. Oda mintha nem ért volna még el a Nyugat üzenete, az a nagyjából szociáldemokrata-liberális konszenzusnak titulálható közállapot, amelynek bevezetésén a Mi Régiónk oly sok mackós bájjal fáradozik. (Pedig kemény csávók laknak itt; még Latin-Amerikában se mindennapos, hogy Kalasnyikovval szívjanak port, nekünk meg állami belégünk van róla, hogy csak egy példát említsünk a sokból.)
Ha Clinton ismét a Mi Régiónkba tévedne, legfeljebb annyi érné, hogy felelős államférfiak hosszan haboznának a kockás akril meg a püspöklila moher között, hogy melyikben üljenek köréje fotózkodni. Ám ezzel a helyi néplélekkel való egy húron pendülésüket jeleznék, vele tehát azt, hogy személyükben maga a népfelség kerekedett fel a vendég köszöntésére - kivéve a népfelségnek azt a részét, mely ilyen és egyéb alkalomkor tarlókon és kisvárosi főtereken ad hangot nemtetszésének, elszigetelten és bohóctréfába hanyatlóan. És ilyenkor a latin-amerikai bunkóktól - akik, miért, miért nem, talán mert sokan vannak, talán mert maradt valami a közgondolkodásukban az irodalmukban ismerős szabadságharcosokéból; legalább komolyan vetetik a hülyeségeiket - nehéz megtagadni egy pillanatnyi irigységet.
De ez már érzelmi politizálás lenne, jobb is, ha még időben lehátrálunk róla.
