Zoran Todorovicba, akit számos tisztelője és elvbarátja Kundak, azaz Puskatus becenéven ismert, a múlt hét péntekjén, a reggeli órákban eresztettek két géppisztolysorozatot Új-Belgrádban, a szerb főváros ama negyedében, amely egyre inkább a Blade Runner díszleteihez hasonlít. A merénylő - a kevés szemtanú állítása szerint - kimért, ruganyos léptekkel távozott a helyszínről; a közelben autó várta, amely aztán néhány pillanat múlva felszívódott a Száva felől felszálló könnyű reggeli párában. Puskatus, a köztiszteletben álló üzleti és politikai személyiség pártmunkás volt, olajkereskedő és családi barát. Pályája ívét túlzás nélkül nevezhetjük szédítőnek. A nyolcvanas években a belgrádi egyetem politikatudományi szakán tűnik ki éles elméjével és a feljelentés művészetében való ösztönös tehetségével: egy tanársegédről például azt bizonyította be, hogy az illető a Vörös Brigádok ügynöke, nem másé. Az egyetemi évek alatt mély, a sírig tartó barátság szövődik közte és szociológiaprofesszora, egy bizonyos Mira Markovic között: a tudós asszonyt később mint Slobodan Milosevic szerb elnök hitvesét kapja szárnyára a világhír. Puskatus verset ír a saját nevén (igen, igen, a gyilkos golyók egy ígéretes költői pályakép végére is kitették az utolsó pontot), és kongresszusi üdvözlő táviratokat nagy számban a másokén, amikor Slobodan Milosevicet a szerbiai kommunista párt elnökének választják 1987-ben. Aztán végigharcolja a Vezérrel a nyolcvanas évek végét és a kilencvenes évek elejét: tömeggyűléseket szervez és káderpolitikát folytat, vállalatvezetőkből csinál bűnözőket és fordítva; dolgozik a Népfrontban, a belgrádi pártbizottságban, mikor hova veti sorsa. A Jugoszlávia ellen bevezetett gazdasági blokád alatt a kezében futnak össze az illegális olajexport szálai. Ekkor Todorovic már gazdag ember: midőn a szerb gazdaság szorosan egybefonódik az alvilággal, cége gyárakat és birtokokat vásárol bagóért, elegáns belgrádi ingatlanokkal kereskedik, nagykövetségi épületekkel is, mit sem törődve a nyugati diplomaták tiltakozásával. Lehet, hogy veszek magamnak egy pártot, mélázik el ekkortájt egy interjúban, most olcsók. Avval is szívesen kérkedik, hogy ő Szerbia harmadik leghatalmasabb embere: Übü király és hitvese után persze. Saját pártot végül nem vásárol: 1995-ben a Jugoszláv Egyesült Baloldal titkára lesz, ezé a sajátos elit-maffiáé, amelyben - nem kis részben neki is köszönhetően - páratlan politikai és gazdasági hatalom koncentrálódik; és amelynek elnök asszonya, Mira Markovic hivatalos külföldi útjáról oly szívfacsaró üzenetet küld majd a temetésére. Soha nem voltam távolabb tőled, de soha nem voltam közelebb sem hozzád, írja a mester Puskatusnak, a halott tanítványnak: s hogy e szavaknak mi a mélyebb értelmük, lehet, egyszer megtudjuk. A Milosevic család alig fél év leforgása alatt harmadik közeli üzlet- és munkatársát veszti el vele; az előző kettővel is gengszterek végeztek. De ki lesz a következő? És ki lesz az utolsó?
Puskatus, akinek piros vére az új-belgrádi Lenin bulvár betonján folyt el az eszméért, dekadens hős volt egy dekadens korban.
Minő szerencse, hogy Magyarországon épp más kort élünk most. Hogy nálunk az olajforgalmazásból keletkezett gyanús összegek nem fordulnak bele a nagypolitikába, hogy a kormányerők államférfiakból állnak, és nem gengszterekből.
Itt az elintézésnek vannak európai módjai is. Elvtársak, szakadjatok le a jövedéki bulikról, figyelmezteti a frakciót Szekeres Imre, az MSZP frakcióvezetője. Kicsit tán későn; szólhatott volna előbb is. Szegény Karl Imrének sem augusztusban kellett volna jelezni, hogy a talaj: forró, ideje kiugrani az olajbizniszből, odahagyni az ertét (ETL), a litereket (nyolcmillió), a hasznot (literenként hatvan forint). Karl kormánybiztos persze jobban jár majd, mint Todorovic, a költő. Nálunk a kiszolgált katonák békeidőkben trafikot szoktak kapni. Jövedéki buli az is. Ami ment nagyban, fog menni kicsiben is.
És nem kell mindjárt lövöldözni. Elvégre ez nem a Balkán.
