Hogy mi lehet a tervben, és milyen lesz az, ha megvalósul, lélegzet-visszafojtva figyeljük. Az 1-7 után egy egész ország forgat a fejében rövid, közép- és hosszú távú terveket a magyar labdarúgással kapcsolatban, a rövid távú tervekben forró olajjal teli nagyméretű tepsik szerepelnek, a hosszú távúakban fiatal, izmos emberek és dohányzástól megsárgult arcbőrű MLSZ-hivatalnokok végeznek nehéz fizikai munkát, mondjuk mocsarat csapolnak le, vagy hegyeket hordanak talicskában egyik helyről a másikra.
Pedig ez marhaság. A magyar labdarúgókat és az MLSZ-t nem lehet rögtönítélő bíróság elé állítani, leváltani, örökre eltiltani, nem lehet őket elbocsátani a munkahelyükről, és olyan törvényt hozni sem lehet, hogy aki ezentúl mondjuk Kovács Zoltánt labda közelében látja, az azonnal a fegyveréhez nyúlhat. Amikor Laczkó Mihály, az MLSZ mostani elnöke (felkészül: Benkő László), azt írja egy Harcsár nevű sportembernek, az Országos Testnevelési és Sporthivatal elnökének, hogy ne izélgesse középtávú megvalósítás közben, és az MLSZ-hez senkinek semmi köze, akkor neki - hála istennek - igaza van. Az MLSZ ügyeibe a kormány nem avatkozhat bele, és nem is kell neki: az MLSZ még ebben a piti kis vizecskében is piti kis halacska, szervezi a bajnokságokat meg a válogatott meccseit, bírókat küld, eltilt köpködésért. Nem halálok ő, hanem csak hullafolt a magyar foci tetemén, igaz, nagyobbacska. A legmagasabb kormánykörök, Horn és Kuncze PR-offenzívája a középtávú megvalósító ellen csak a láthatatlan ellenség antropomorfizálására tett gyengécske kísérlet. Ki Laczkóval a hóra!, érez rá a közhangulatra a miniszterelnök és helyettese, és lihegi utánuk Harcsár. Pedig ennél talán okosabb dolgokat is ki lehetne találni.
Az egyik, hogy az adó- és tébéhátralékok behajtása ürügyén a kormány bedönti az egészet, úgy, ahogy van. (Ha a magyar futball valóban igen csekély közvetlen állami támogatásban részesül is, a klubok öt- és hatmilliárd forint közötti összeggel tartoznak a társadalombiztosításnak és az APEH-nek.) Klubok szűnnek meg, stadionokat szántanak be, intézők és partjelzők árváinak sírásától lesz hangos a hős vértől pirosult gyásztér. Ez lenne az igazságos és törvény szerinti megoldás: az egyenlő közteherviselés és a törvény előtti egyenlőség bolondjai például biztos ezt tűznék zászlójukra. Börtönbe az adócsalókkal! Az ország pedig csak nevetne, ha rájuk gondolna. Az ugyan egyáltalán nem biztos, hogy a magyar futball önállóan újjá tudja majd magát építeni a teljes lepusztulás után - de csak az nincs, ami nem kell senkinek.
A másik szerint a kormány konszolidálja, majd rendbe teszi a magyar labdarúgást. (Vagy inkább fordítva.) Tiszta viszonyokat teremt. Igazi tulajdonosokat kreál. Pénzt költ arra, hogy a labdarúgásban piaci viszonyok alakulhassanak ki. Messzire hajtja az olaj- és szeszcsempészeket a labdarúgóklubok környékéről, nem engedi, hogy híres olasz falfestmények visszaigényelt áfájából lehessen ukrán középcsatárt venni. A kormány intézkedik, hogy egy halott gazdasági ágazat életre kapjon.
De az emberek csak gúnyosan nevetnek, ha erre a megoldásra és erre a kormányra gondolnak. Laczkó Mihály fejében pedig lassan újabb terv körvonalazódik. Hosszú távú lesz a kicsike. Ötéves.
