Hagyják békiben a Mihályt dolgozni!

  • 1997. november 6.

Publicisztika

A helyzet az, hogy Laczkó Mihály, az MLSZ elnöke egy "hároméves középtávú terv feladatainak következetes végrehajtásán" fáradozik, és lássuk be, hogy középtávú tervvégrehajtás közben senki nem szereti, ha cseszegetik. Egyébként fordítva se jó.

Hogy mi lehet a tervben, és milyen lesz az, ha megvalósul, lélegzet-visszafojtva figyeljük. Az 1-7 után egy egész ország forgat a fejében rövid, közép- és hosszú távú terveket a magyar labdarúgással kapcsolatban, a rövid távú tervekben forró olajjal teli nagyméretű tepsik szerepelnek, a hosszú távúakban fiatal, izmos emberek és dohányzástól megsárgult arcbőrű MLSZ-hivatalnokok végeznek nehéz fizikai munkát, mondjuk mocsarat csapolnak le, vagy hegyeket hordanak talicskában egyik helyről a másikra.

Pedig ez marhaság. A magyar labdarúgókat és az MLSZ-t nem lehet rögtönítélő bíróság elé állítani, leváltani, örökre eltiltani, nem lehet őket elbocsátani a munkahelyükről, és olyan törvényt hozni sem lehet, hogy aki ezentúl mondjuk Kovács Zoltánt labda közelében látja, az azonnal a fegyveréhez nyúlhat. Amikor Laczkó Mihály, az MLSZ mostani elnöke (felkészül: Benkő László), azt írja egy Harcsár nevű sportembernek, az Országos Testnevelési és Sporthivatal elnökének, hogy ne izélgesse középtávú megvalósítás közben, és az MLSZ-hez senkinek semmi köze, akkor neki - hála istennek - igaza van. Az MLSZ ügyeibe a kormány nem avatkozhat bele, és nem is kell neki: az MLSZ még ebben a piti kis vizecskében is piti kis halacska, szervezi a bajnokságokat meg a válogatott meccseit, bírókat küld, eltilt köpködésért. Nem halálok ő, hanem csak hullafolt a magyar foci tetemén, igaz, nagyobbacska. A legmagasabb kormánykörök, Horn és Kuncze PR-offenzívája a középtávú megvalósító ellen csak a láthatatlan ellenség antropomorfizálására tett gyengécske kísérlet. Ki Laczkóval a hóra!, érez rá a közhangulatra a miniszterelnök és helyettese, és lihegi utánuk Harcsár. Pedig ennél talán okosabb dolgokat is ki lehetne találni.

Az egyik, hogy az adó- és tébéhátralékok behajtása ürügyén a kormány bedönti az egészet, úgy, ahogy van. (Ha a magyar futball valóban igen csekély közvetlen állami támogatásban részesül is, a klubok öt- és hatmilliárd forint közötti összeggel tartoznak a társadalombiztosításnak és az APEH-nek.) Klubok szűnnek meg, stadionokat szántanak be, intézők és partjelzők árváinak sírásától lesz hangos a hős vértől pirosult gyásztér. Ez lenne az igazságos és törvény szerinti megoldás: az egyenlő közteherviselés és a törvény előtti egyenlőség bolondjai például biztos ezt tűznék zászlójukra. Börtönbe az adócsalókkal! Az ország pedig csak nevetne, ha rájuk gondolna. Az ugyan egyáltalán nem biztos, hogy a magyar futball önállóan újjá tudja majd magát építeni a teljes lepusztulás után - de csak az nincs, ami nem kell senkinek.

A másik szerint a kormány konszolidálja, majd rendbe teszi a magyar labdarúgást. (Vagy inkább fordítva.) Tiszta viszonyokat teremt. Igazi tulajdonosokat kreál. Pénzt költ arra, hogy a labdarúgásban piaci viszonyok alakulhassanak ki. Messzire hajtja az olaj- és szeszcsempészeket a labdarúgóklubok környékéről, nem engedi, hogy híres olasz falfestmények visszaigényelt áfájából lehessen ukrán középcsatárt venni. A kormány intézkedik, hogy egy halott gazdasági ágazat életre kapjon.

De az emberek csak gúnyosan nevetnek, ha erre a megoldásra és erre a kormányra gondolnak. Laczkó Mihály fejében pedig lassan újabb terv körvonalazódik. Hosszú távú lesz a kicsike. Ötéves.

Figyelmébe ajánljuk