Hét olyan szabályozási területet találtam, amelyet szándékában vagy hatásában felelősnek véltem a rasszalapú szociális elnyomásért. Ezekről öt szakemberrel folytattam eszmecserét: Havas Gábor, Zsigó Jenő és Kóczé Angéla szociológusokkal, akiket a „romaügy” mint tudomány és politika legavatottabb tudósainak tartok, valamint Szabó Attilával, a TASZ és Kádár András Kristóffal, a Helsinki Bizottság jogászával. Beszélgetésünk végére tizenegyre nőtt a törvények száma, és tisztábban rajzolódott ki előttem egy tönkrevert, beteges társadalom arcéle.
1. Romák lehetünk – a társadalmi és politikai gettóban
A rendszerváltás egyik vívmánya volt, hogy 1990-ben alkotmányos elismertséget és védelmet kapott a hazai cigányság: „a nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők” – szögezte le a 68. § (1) bekezdés. A (4) pedig azt mondta ki: „A nemzeti és etnikai kisebbségek helyi és országos önkormányzatokat hozhatnak létre.”
Egy évvel később, a kisebbségi törvény kidolgozásakor vált nyilvánvalóvá, hogy a kisebbségpolitikában sem bontottuk le az alapokig az állampárti struktúrákat. A belügy titokban készített törvényjavaslatában az szerepelt: „megfelelő gazdasági, személyi és egyéb feltételek esetén” az etnikai kisebbségek is gyakorolhatják a nemzeti kisebbségi jogokat. A Kisebbségi Kerekasztal és a kormány között folyó egyeztető tárgyalásokon a Zsigó Jenővel és Bársony Jánossal közös tiltakozásunk ugyan sikeres volt: kikerültek a diszkriminatív elemek, de a többi nemzetiség képviselőinek opportunus magatartása miatt az állam érvényesíteni tudta velünk szemben az akaratát.
Többek között a következőképpen.
Valamennyi választópolgár szavazhatott a „kisebbségi” „önkormányzat” „képviselőire”; a mi esetünkben ez azt jelentette, hogy az elnyomó többség kezébe adták, ki képviselje feléjük az elnyomott romákat. Az első két botrányos ciklus után fogadták el a Roma Parlament javaslatát, miszerint a romaként regisztrált választók joga legyen a roma kisebbségi képviselet megválasztása. Azonban ez sem volt képes megváltoztatni az alapproblémát: az állam nem vonult ki a roma önkormányzatokból.
A kisebbségi önkormányzatok nem rendelkezhetnek erős jogosítvánnyal (vétó vagy egyetértési jog) az olyan lényegi döntéseknél, mint a település iskolaigazgatóinak, rendőrkapitányának, költségvetésének, infrastrukturális beruházásainak, vagy az uniós fejlesztéseik elfogadása.
A helyi és országos „képviseletnek” szűk területen van döntési kompetenciája, szakmai, politikai önállósága. A helyi roma önkormányzatoknak pénze, eszközei, legtöbb helyen szakértelmük sincs, vezetőiket leginkább a közmunkások főnöke ranggal illeti a polgármester.
A roma kulturális intézmények (színház, kultúrközpont, múzeum, levéltár, nyelvkutató intézet stb.) felállítása és működtetése tekintetében nincs önkormányzati vagy állami teljesítési kötelezettség, pénzügyi garancia. Az alapintézményeinket, ahogy a Gandhi-típusú nemzetiségi gimnáziumi hálózat létrehozását az elmúlt 35 év valamennyi kormánya elszabotálta. Ezzel szemben van állami felügyelet, kontroll és befolyásolás, mivel a kormányok „az egyetlen legitim tárgyalópartnerként” határozták meg az általuk kiválasztott, felhizlalt és rövid pórázon tartott Lungo Dromot.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
