A politikában megvan annak a veszélye, hogy ha valaki sokszor és sokat szerepel, lehetőséget ad arra, hogy olyasmit mondjon, amivel kellemetlen helyzetbe sodorja magát. Ezt Márki-Zay Péter 2022-es összellenzéki miniszterelnök-jelölt jól tudja: elég volt egyszer kiforgathatóan megfogalmaznia, hogy Magyarország „akár katonai” támogatást is nyújthatna az orosz agresszor által megtámadott Ukrajnának, amit a Fidesz kihasznált, majd bezsebelte a negyedik kétharmadát.
Mintegy 3,5-4 év elteltével egy hasonlóan turbulens időszakban találhatjuk magunkat, a különbség annyi, hogy – bár a legfrissebb Medián-kutatás szerint a kormánypárt megkezdte felkapaszkodását – nem a Fidesz, hanem a kihívója, a Tisza Párt áll nyerésre. Ez pedig a nyilvánosságot csak szabályozott körülmények között megközelítő miniszterelnököt fokozott szereplésre kényszeríti.
Az elmúlt egy évben – és különösen az elmúlt hónapokban – olyasmit láthattunk, amit korábban nem: Orbán Viktor interjúkörútra indult, hogy bár még mindig megszabott keretek között, de mégiscsak olyan kérdésekről beszéljen, melyeket ez idáig nagy ívben elkerült. A baráti médiumok ugyan nem feszítették keresztre a kormányfőt, de azért szóba került a Matolcsy György jegybankelnök fiához és köréhez köthető több százmilliárdos pénzrablás vagy a hatvanpusztai luxus Orbán-majorság is. Mivel a riporterek csak felületesen érintették ezeket a témákat, a kényelmetlen részleteket nem piszkálták meg, Orbán nyugodtan megmagyarázhatta, hogy „nincs itt semmi látnivaló”: Matolcsy György sokszor mentette meg az országot, de a fiát és barátait érintő eljárás végét meg kell várni, Hatvanpusztán pedig csak egy gazdaság épül, ami az apjáé.
A mismásoló reakciók feltehetőleg kedvező hatást gyakorolhattak a bázisszavazók körében, akik pusztán iránymutatásra várnak, és beérik bármilyen narratívával; a bizonytalanok esetében azonban nehéz megítélni, hogy mit kezdenek az ilyen mondatokkal. Ugyanakkor megítélésem szerint az interjúknak volt egy ennél fontosabb tanulsága is.
A kormánypárti média, a fideszes politikusok, NER-es influenszerek, egyéb közéleti szereplők hosszú évek óta építgetik Orbán Viktorról azt a képet, hogy ő nem csak hazai, hanem nemzetközi viszonylatban is egy egészen kiemelkedő politikusi tehetség. Kubatov Gábor pártigazgató a közelmúltban nemes egyszerűséggel Lionel Messihez, a sokszoros aranylabdás és világbajnok argentin labdarúgóhoz mérte a képességeit. A nagyságát alkalomadtán politikai ellenfelei, valamint független elemzők is el szokták ismerni. Mindezek ellenére
az interjúkörút arra világított rá, hogy Orbán egyes területeken tizenhat év miniszterelnökség és még több évnyi tapasztalat ellenére sem rendelkezik kellő tudással – hovatovább a vitaképessége is megkérdőjeleződik.
A leginkább leleplező pillanat az volt, amikor az ATV-ben Rónai Egon rákérdezett a gyermekszegénységi adatokra, és Orbán azzal tért ki a válaszadás elől, hogy időt kért felkészülni, mondván inkább egy későbbi interjúban vitassák ezt meg. Minden mutatóval nem kell száz százalékosan tisztában lennie egyik témában sem a kormányfőnek, de hogy legalább nagy vonalakban ne legyen ismerete arról, hogy hány szegény gyerek van Magyarországon, milyen hatások érik a társadalom hátrányosabb rétegeit, az igazán sokatmondó. Ahogyan azok a kijelentések is, miszerint például „nincs olyan gyermek, akit a családtámogatás nem ér el”. Ha itt a 12 200 forintos, mai megélhetési viszonyok között értéktelen családi pótlékra gondolt, akkor igaza van, bár ezzel nem kéne büszkélkedni – minden más támogatási forma munkához és jövedelemhez kötött, ergo pont a leginkább nehéz helyzetben lévők számára nem lehívhatóak.
Szemléletes, hogy azzal vágta ki magát, hogy még mielőtt bármit is mondana, meg kell néznie a területi és etnikai szempontokat: mennyi a szegény „magyar gyerek” és a cigány gyerek, és hol vannak ők. Ebből nem lehet másra következtetni, mint hogy értelmezése szerint azért sok a szegény, mert sok a cigány, ami egy „sajátos csoport” ugyebár. Nem magyarázzuk, hogy ez miért nem igaz, ha valakit érdekel a gyermekszegénység alakulása, olvassa el Bass László szociológussal készült interjúnkat.
Egyébként nem lenne meglepő, ha általános kormányzati álláspont lenne, hogy a cigányok húzzák le a magyar társadalmat, hiszen két éve Gulyás Gergely is azt mondta a kormányinfón, hogy a rossz eredményeket produkáló iskolai kompetenciamérésért a roma gyerekek a felelősek.
Bár sokan nem emlékeznek rá, de Orbán hasonlóan kínos helyzetbe lavírozta magát már az év elején is, amikor Horváth „Laci” Lászlóval utazott Tarnazsadányba. A kormányfő akkor arról faggatta a kábítószerellenes háború beszélő fejévé előléptetett Horváthot, hogy „ezekből a cigány közösségekből azzal, hogy próbáltunk mindenfajta segítséget megadni a munkavállalás felé, jöttek ki a meló irányába? Meg az iskolázás felé?” Tehát a miniszterelnök a kormány állítólagos intézkedéseinek hatékonyságáról kérdezgette a propagandabiztosát, aki igazán egzakt választ adott azzal, hogy rávágta: „sokan”, „persze”. De felmerül a kérdés, hogy úgy egyébként nem a kormányfőnek kellene tisztába lennie a saját döntéseinek eredményeivel?
Folytassuk a sort: Orbántól azt is megkérdezték pár hónapja, hogy szerinte rendben van-e, hogy a gyermekotthonok növendékeinek 1200 forintból oldják meg a napi többszöri étkeztetését. „Szerintem az állami gondozásban lévő gyerekek gondozása rendben van. Lehetne jobb, de az rendben van, vállalható. A magyar állam azt tudja mondani, hogy igen, a ránk bízott gyerekekkel tisztességesen bánunk, megfelelő helyen vannak, megfelelő körülmények között, és megfelelően felkészült emberek foglalkoznak velük” – fejtegette. Na most, ilyen választ erre a kérdésre csak az adhat, aki nincs tisztában azzal, hogy 1200 forint mire elegendő ma, milyen színvonalú fogásokat lehet belőle készíteni – egy ásványvíz és egy szendvics alig jön ki belőle. Esetleg először hall erről az adatról, és zavarát túlzott magabiztossággal leplezi.
Máskülönben csak arra következtethetünk, hogy a miniszterelnököt a legsötétebb gonoszság járja át.
Pláne annak tükrében, hogy milyen felkavaró események láttak napvilágot a gyermekvédelmi intézményekből a már-már „hétköznapi”, „mindennapos” bántalmazásoktól (lekötözések, pofonok stb.) a szervezett bűnözésig és kizsákmányolásig (kiskorúak szexuális bántalmazása, prostitúcióra kényszerítés, pedofília). Ha szerinte ez így rendben van – akkor az nagyon nincs rendben. És ha már gonoszság, nyissuk egy zárójelet Pintér Sándor szociális területekért felelős belügyminiszter kedvéért is, aki azt reagálta a minap a több, mint háromszáz kórházban ragadt csecsemőt firtató kérdésre, hogy „nem mi szültük őket és nem mi hagytuk ott”.
Mennyivel lelkesebben beszélt Orbán a szenvedélyéről, a személyiségét leginkább meghatározó labdarúgásról, miután a nemzeti tizenegy világbajnoki szerepléséről szövögetett álmai szertefoszlottak, és „egy stadionnyi ember meghalt”. Az M4 Sport másfélórás beszélgetésében jól hozta az NBII-es klubtulajdonosok attitűdjét, a gesztikulálása, kézmozdulatai ezt elevenítették fel, a hozzászólásait értékelni viszont nem tudom és akarom, mert a focihoz kevésbé értek, ha egyáltalán. Azt azonban ki kell emelni, amikor arról értekezett, hogy a gyerekek a mai iskolarendszerben nem találkoznak azzal a szenvedéllyel a futball iránt, amivel ő a saját gyerekkorában.
Emellett megismételte azt a korábban is hangoztatott állítását, miszerint sehol nem tanult annyit az életről, mint az öltözőben, és bevédte a kormány stadionépítési hullámát: „Annál nagyobb segítséget nem tudok adni a gyereküket nevelő szülőknek, mint hogy mindenhol lehetővé teszem a civilizált sportolás lehetőségeit a gyerekeknek”. Nem lehetünk biztosak benne, hogy Orbán nem csak triggerelni akarja az őt nem kedvelők táborát, de az őszinte lelkesedést – és a zavarodottságot – nem könnyű leplezni, nem is feltételezem, hogy csak megjátszotta magát. Viszont ebből a mondatából is süt az inkompetencia: természetesen a rendszeres mozgás kiemelten fontos minden korban, és jó, ha egy kormány ezt szorgalmazza, de azt állítani, hogy ezzel tudja a legtöbbet segíteni, súlyos téveszme. Mert mit kezdjen az a lenyűgöző sportcentrummal, annak adottságaival, aki nem is jut el oda, mert nem jár a távolsági busz, az anyjának, apjának se jogosítványa, se autója, neki pedig se cipője, se gatyája, se pénze nincs a havi egyesületi apanázsra? Amíg nincs stabil megélhetése minden családnak, amíg a szociális háló – ha még létezik ilyen egyáltalán – nem ér el mindenkit, addig a gyermekeket célzó sportintézkedések sokadrangúak – és akkor még csak a felszínt kapargattuk. Abba pedig ne is menjünk bele, hogy egyes kistelepüléseken ezek az intézmények mennyire kihasználtak (kihasználatlanok).
Orbán jó ideje gondosan ügyel rá, hogy lehetőleg minél kevesebbszer kerüljön vitahelyzetbe. Most már tudjuk, hogy nem csak azért, mert egyes témákról – egészségügy, oktatás stb. – nem érdemes beszélnie, mert nem tudna megnyugtató válaszokat adni a kihívásokra. Hanem mert megkopott vagy épp fel sem épült a tudása, vélhetően annak következményeként, hogy bizonyos területek, így például a hányattatott sorsúak nem is érdeklik, vagy soha nem is érdekelték annyira, hogy naprakész maradjon. Korábban kizárólag a beosztottjait (Lázár János, Gulyás Gergely, Kovács Zoltán stb.) küldte csatasorba, akik égtek is rendesen – de most már ott tartunk, hogy neki kell égnie. Így értjük azt is, miért nem áll ki a kihívójával vitázni és miért képzelt ellenségekkel, „gazdákkal hadakozik”.
