Publicisztika

Fejpénzt kapnak az óbudai rendőrök a tetten ért bűnözőkért, amit az Óbuda Közbiztonságáért Alapítvány folyósít nekik, 3000-10 000 forintig, feltételezhetően a bűnöző veszélyességének, méretének függvényében, azaz érdemesebb elkapni egy géppisztolyos bankrablót, mint egy autótolvajt. A leadásnál biztos cédulákat kapnak, aztán fizetés előtt lehet cserélgetni, mint a kártyanaptárat, hogy "figyuzz, adok két speeddealert és egy autófeltörőt, ha ideadod az álarcos áfa-visszaigénylődet, esetleg odaadom a szatíromat is, de akkor kérem a késsel hadonászó polgármestert is".

A múlt héten Crna Gorában nem tört ki a háború. A volt elnök, Momir Bulatovic ugyan mindent megtett ennek érdekében, pár apróságot hagyott figyelmen kívül csupán. Először is azt, hogy miért nem elnök többé: azért, mert Milo Djukanovicra többen szavaztak. Bulatovic arról is meg lehetett győződve, hogy a rendőrség nagyobb része őt támogatja - ebben is tévedett. Hívei fegyvereket kértek a podgoricai helyőrségtől: nem kaptak. Meg nem erősített belgrádi értesülések szerint Bulatovic korábban, a szövetségi védelmi tanács ülésén kérte, hogy hirdessenek rendkívüli állapotot a kisebbik jugoszláv tagköztársaság területén. Javaslatát állítólag Pavle Bulatovic szövetségi hadügyminiszter támogatta, Radoje Kontic miniszterelnök és Momcilo Perisic tábornok, vezérkari főnök ellenezték az ötletet. Bulatovic, elszánt csapata élén, ennek ellenére - vagy éppen ezért, sarokba szorított patkányok módjára - nem adta fel, és összetűzést provokált a rendőrséggel; több mint száz ember megsérült, több mint húszan pedig le vannak tartóztatva, köztük az állami tévé volt szerkesztője, aki két beszéd között unalmában rendőrökre lövöldözött. Első hallásra lehet, hogy nem volt buta elgondolás: nagy bajt csinálni Podgorica utcáin, majd bevárni a szövetségi hadsereg tankjait - mára azonban kiderült, ez a puccskísérlet is gyalázatosan volt megszervezve, egészen pontosan sehogyan sem, rögtönzés volt az egész, blöff, ott és akkor eleve kudarcra ítélve; a tábornokokat nem lehetett megingatni.

A romák és a foci rendbe téve, kipipálva, ideje új kihívások elé állni, bár most, fájdalom, csak egy rövid listára van hely és idő.

Ennek az országnak még a neve sem sejtet sok jót. Al-Dzsazáir, ha akarom, azt jelenti: "A Szigetek". De nincs ott semmiféle szigetszerűség. Legfeljebb csak a főváros előtt, a tengerben. Róluk kapta a nevét ez a szerencsétlen ország. Az Atlasz-hegység északi oldalának nedvesebb, zöld klímáját délen kietlen sivatagok váltják föl, amiket csak ritkásan tarkáznak a szegényes oázisok. És itt van az olaj. Rengeteg olaj. Amiért már öltek is.

Nem lehet most jó Schmuck Andornak lenni, bár épelméjű ember eddig is ritkán riadt fel álmából fojtogató kényszerrel, hogy mielőbb Schmuck Andorrá kell operáltatnia magát. Ugyanakkor nehéz feltételezni, hogy Schmuck Andor nem vette észre a pillanatot, amikor a pártja méretet vett róla és kilövésre érettnek találta. A nagy mű töredéke elkészült, lehetett a visszavonulásra készülni lassan: belépni úttörőnek, egy szavazattal bírni a közgyűlésen, felszámolni, de veszni nem hagyni a lelkes tábort, a fogyasztási és egyéb szokásaiban, pártpreferenciáiban számon tartott tömeget.

Dolly birka felbukkanása óta elméletileg semmi akadálya, hogy az emberiség klónozni kezdjen, gyakorlatilag bárkit, akinek a DNS-eihez hozzáfér. Ez korlátozhatná a visszaélések lehetőségét, de csak elvileg: az csak bizonyos országokban van úgy, hogy vérképet kizárólag hatósági közeg lophat, az is csak akkor, ha valakinek, a társadalom számára fontosabb egyénnek persze, a jogosítványa forog kockán. Volt vérkép, nincs vérkép, és vele tűnnek el a DNS-ek is. Ezekben az országokban azonban nincs meg a klónozáshoz szükséges technológia, csak sokára lesz, miután lakóik autóik csomagterében alkatrészenként behozták a cuccot, és frivol vállalkozói kedvtől hajtatva saját szakállukra legyártanak karácsonyra még két példányt a nagyiból, még mindig olcsóbb, mint a mosogatógép, bár eleinte biztos zavaró lesz, hogy a technológia felületes elsajátítása miatt a nagyinak esetleg egy kicsivel több feje lesz a szokásosnál. De ha ezek az országok is csatlakoznak a fejlettebb régiókhoz, a vállalkozói középréteg nagyon el fog szaporodni, a prodzsektasszisztensnek még be kell érnie három példánnyal önmagából, ágazati menedzsertől felfelé viszont már tízesével jár az ember, plusz áfa.

A rendszerváltás hitregéi, mondái, közhelyei, elő- és balítéletei, közvélekedései nem véletlenül jöttek létre. Legtöbbjük a kommunista ellenfél politikai módszertanának - illetve e módszertan akkortájt divatozó leírásának -az egyszerű megfordításából származik.

Algíri csata címmel egy film ment a hatvanas években, vakító burnuszos gentlemanek vívták benne ádáz küzdelmüket a rossz arcú kolonialisták ellen. A végén persze győztek is, az ember mehetett ki a moziból a halvány Kádár-kori neonfények közé, melyeket azon az estén a remény tett valamivel csillogóbbá, hogy hamarosan piros útlevéllel utazhatunk Algériába meg mindenüvé, ahonnan kiűzték a kolonialistákat, a rosszarcúakat.

Minden második magyar állampolgár olyan rasszistaszerű dolgokat gondol, adja tudtunkra a Gallup által készített felmérés. Minden második magyar bevallja, idegenkedik a cigányoktól, uszkve minden harmadik örülne, ha korlátoznák a színes bőrűek számát az országban; ami pedig a zsidókat illeti, no, azokat nem kedveli legalább 13 százalék, nem, nem, soha.

Záródnak az ajtók, mondja a politológus szaktekintély: véget ért a társadalmi pozíciók elosztásának és elfoglalásának időszaka. A rendszerváltás Nagy Utazásában mára többé-kevésbé mindenki elfoglalta a helyét, elkeltek az első osztály párnázott ülései, a másodosztály utasai is befészkelték magukat kupéikba, a fapados részlegben pedig ott szorong a maradék, azok, akiknek nem jutott hely a drágább üléseken.

Orbán Viktor és a finn jéghoki-válogatott, ahogy a képernyőn át nézik egymást 1994 májusában, emlékezetes pillanata marad a magyar politikatörténelemnek -ehhez képest imponáló, hogy az elkövetkező választási évet, pedig még el se kezdődött, máris kormánylistával kezdi, mármint a Fidesz, nem a finn jéghokisok. Orbán miniszterelnökön kívül Áder bel-, Pokorni kultúr-, valamint Szájer igazságügyi miniszterrel számolhatunk, ami rendben is volna, kivált Szájer jelölt esetében, aki lassan hetedik éve hallgat olyan okosan, mint maga az igazság. Sasvári politikusnak egyelőre, a jelek szerint, nem szánnak kormányzati szerepet, pedig ahogy a Nemzeti Színház kontra Nemzeti Színház-vitában felszólalt Magyar miniszter ellen, az sokat ígérő volt a maga őszinteségével. Az, hogy a leendő kormány a most gründolt Nemzetiből kirúg mindenkit, magától értetődő, mi más volna egy kormány dolga, mint színházi társulatokat, dalárdákat, önképzőköröket tizedelni, kirobbantani a kultúrkampfot, mert semmivel nem telik olyan jól az idő, mint azzal. Csak ezt eddig nem volt szokás kimondani. Hát Sasvári kimondta. Kéne neki valami minisztérium.

Ismerik azt, hogy Václav Havel és volt felesége feljutnak a mennyországba? No, ha nem ismerik, telefonáljanak a szlovák viccmesélőnek, de ne lepődjenek meg, ha a vonal végén nem automata hang jelentkezik, hanem egy mókás kedvű miniszterelnök. Vlado Meciart kissé megviselte kenyeres pajtása, Václav Klaus bukása. Arról, hogy a szlovák miniszterelnök mit csinált a múlt héten, talán még ő maga sem tudna számot adni. (A kelet-európai vezető politikusoknak amúgy is elég hülye hetük volt: szerdán például Jelcin Stockholmban kért bocsánatot az 1941-es téli háborúért, pedig azt a finnek ellen vívták. Mintha Pesten sírta volna el magát Besszarábia elfoglalásáért! És ha ez nem lett volna elég a jóból, megígérte, hogy leszerelik szinte az egész orosz hadsereget, valamint kilátásba helyezte, hogy Németországtól majd jól elveszik az atombombáját. Ezután letámolygott a pulpitusról. Pedig állítólag még csak részeg sem volt: összekevert néhány államot meg évszámot, ennyi az egész.)