Karácsony a szeretet ünnepe. Ekkor született meg a Gyermek, aki hitelt érdemlő források szerint megváltotta a világot, magára véve ennek bűneit. Mármost a megváltásnak az azóta eltelt csaknem kétezer évben nem sok jelét tapasztaltuk, de ez nem kedvetleníthet el bennünket, hiszen mit jelent kétezer kurta év az idők teljességéhez képest? Ami pedig a bűnöket illeti, a keresztre feszített csak a halála előtt elkövetetteket vehette magára. A bűnök azóta újratermelődtek, mondhatnánk közgazdászul: bővítetten termelődtek újjá, a szükségesekkel együtt a feleslegesek is, így hát kapóra jönne az ezredforduló táján egy újabb Megváltó, profánabbul szólva egy metafizikai bűnbak, hogy leölesse magát, és ily módon ismét tiszta lapot teremtsen. Ha eljönne, amit szívből áhítok, azt kívánom, hogy problémátlanabb történelmű népből - például a kurdok vagy besenyők közül -válasszon magának anyát, nevelőapát és apostolokat, mert ha ismét Dávid házába csöppenne bele, azt neki nem bocsátanák meg sem a zsidók, sem az antiszemiták, és így csak megnehezítené misszióját, feleslegesen osztva meg a már amúgy is szétszabdalt emberiséget.
Da ha megváltást nem tapasztalunk is, és a bűnöktől sem érezzük magunkat szabadnak, mégis ajándék ez az egy nap a 365 közül, mert ki akar ragadni bennünket ellentmondásos érdekeink mágneses teréből, szeretetet parancsolva ránk. Ez a szeretet szigorú erkölcsi értékrend kisugárzása, és nem ment fel az erkölcsi döntések és ítélkezések alól. A "ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek" bölcsességét Jézus csak a gyarlókra vonatkoztatja, akik szemükben gerendával szálkát keresnek más szemében. Õ maga az erkölcsi válaszutak legkíméletlenebb specialistája, a megtestesült ítélkezés. A Hegyről szónokolva kimondta legfőbb ítéletét, mely jócskán megnehezíti világunkban a szeretet dolgát: "Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat veti meg: nem szolgálhattok egyszerre Istennek és a mammonnak." Megítélésem szerint ez a mondat okozta vesztét: túlélhetetlen követelést fogalmaz meg egy olyan világban, melyben a pénzesek és pénztelenek egyaránt a Pénzt tekintik minden boldogság forrásának. Pedig akkortájt glóbuszunk még nem globalizálódott, nem kötötte bugyorba se Világbank, se világgazdaság.
Fogcsikorgatva és fegyvereket zörgetve készülünk tehát a szeretet napjára. Egy amerikai olajcég hatalomra akarja segíteni a talibánokat egész Afganisztánban, mert akkor ő építheti meg a beláthatatlan profittal kecsegtető olajvezetéket Pakisztán és a Kaszpi-tenger között. A talibánok kirángatnak a taxiból útban esküvője felé egy fiatalasszonyt, és mert ki van festve a körme, levágják mind a tízet ujjperecestül. A német hatóságok 1991 óta próbálják, pénzt és fáradságot nem kímélve, visszaszekírozni az európai kultúrájú afgán költőt és családját hazájába, ahol biztos halál várna rá. Az olaszok komor pillantással szemlélik a partjuk közelében fuldokló albán és afrikai hajótörötteket: mindent megtennének értük, hiszen ismerik a szeretet parancsát, de nem szolgálhatnak egyszerre két úrnak, és őket már köti a schengeni egyezmény. Miután lelepleződött, hogy svájci bankok a német Reichsbanktól 389,2 millió dollár értékben vettek át zsidóktól rabolt aranyat (ez a mai érték tíz-tizenegyed része), Svájcban felerősödött a militáns antiszemita uszítás. A londoni aranykonferencián fény derült arra, hogy vatikáni bankba is bőven ömlött náci arany. A Gázai övezetben izraeli katonák ismét éles töltényt és könnygázt vetettek be tüntető palesztinok ellen. Az amerikaiak, az oroszok és a kínaiak - nyilván humánus szempontoktól vezérelve -nem csatlakoznak a taposóaknákat betiltó nemzetközi egyezményhez. E percben mondja a rádió, hogy szerb katonák földre hasaltatott albán parasztokat vertek puskatussal. Mind- eme önkényesen kiragadott és tetszés szerint szaporítható szörnyűségek mögött a mammon hatalma rejlik. Világunkban a mammon egyeduralkodóvá vált, nincs olyan ütőképes ideológia, olyan befolyásos egyházi vagy világi szervezet, mely ne ismerné el, nyíltan vagy hallgatólagosan, univerzális hatalmát, és ne akarna egyezségre jutni vele. Az ellene fellépő alternatívák vagy működésképtelenek, vagy fundamentalista szörnyűségek, melyek Európában a felvilágosodás elé, másutt egy időtlen akolba terelnék az emberiséget. Így hát marad nekünk a mammon, korunk világot átfogó kapitalizmusa, mely időről időre szelídíthető ugyan, de per definitionem keresztényietlen képződmény, ha feltételezzük, hogy Máté pontosan jegyezte le a hegyi beszéd szavait. E tényt humoros megvilágításba helyezi, hogy keresztény kormányok, pártok, mozgalmak, keresztény pénzintézetek (hahaha!) e képződmény erős támaszai. A szeretet ünnepén az a feladatunk, hogy erre az egy napra elfojtsuk ismereteinket ebben a témakörben.
Csakhogy az elfojtott tudás létezik azért, és belesuttog a szeretet hangzavarába. Mindenkit szeretnünk kell ezen a napon? Vagy a gyerekprostitúció haszonélvezőivel kivételt tehetünk, éppen a szeretet érdekeire hivatkozva? Néhány éve, szintén karácsonyi cikkben, Babitsot idéztem: "Költő vagy, csupa szeretet -szereted-e a legyeket?" Nem, a legyeket azért nem kell szeretni. A férgeket sem, mert ezt is megkérdi tőlünk Babits. Hát a féregirtókat, pontosabban a metaforikus férgek irtóit szeretnünk kell-e? Ez már bonyolultabb kérdés, hiszen ők a legfejlettebb emlősállatok családjába tartoznak, Karinthy kifejezésével élve, eleveneket szülnek, és ezeket emlőikből táplálják. Erről egy percre sem feledkezhetünk meg, amikor azon tűnődünk, hogy szeressük-e őket. Vagy például szeressük-e azokat, akik dögre keresik magukat a gyerekek lábát leszakító taposóaknákon? Vagy akik busás haszonért fáradt olajat fröcskölnek a folyókba, és tüdőnkbe mocskos levegőt? Vagy szeressük-e a jóléti államok átlagtisztviselőit, akik hazafias buzgalomból és/vagy feletteseik elismerésére vágyakozva, megalázó körülményeket teremtenek a politikai menekültek számára, csak hogy visszatakarodjanak a pokolba, ahonnan jöttek?
Mondhatjuk persze, mielőtt még a kivételek túl nagy száma elerőtlenítené a karácsonykor kötelező szeretet általános parancsát, hogy a mérges gázok gyártói és eladói nem feltétlenül rosszabbak azoknál, akik belélegzik terméküket. Az egyetemes árutermelés korában csak naiv bolondok tesznek különbséget morális értelemben áruk között, mert egyik feltételezi a másikat, és mindre szükség van, különben nem állítanák őket elő. "Nincs senki, akire rámondjam: / örömét lelte nyomoromban" - ha a szerencsétlen József Attila nem szegezi senkire vádló ujját, akkor másnak sincs oka erre, és különösképpen nekem nem, aki már több mint kétszer annyi évet éltem meg, mint ő, és jelenleg egy barátságos berlini szobában ülök komputerem mögött, pompás báránycombvacsora után. Az emberek mind szerethetők, és a tragédiákért, melyeket okoznak és elszenvednek, csak a körülmények tehetők felelőssé. Ezt tehát mondhatjuk, más hasonló bölcsességek kíséretében, amelyek mind személytelen hatalmakra hárítják át az egyéni felelősséget, és erkölcsi egyenlőséget teremtenek az emberek között. Csakhogy Jézus - Máté szerint - személyes választásra kényszerít mindenkit: Isten vagy a mammon? A körülmények hatalma az egyéni választások értékelésekor magyarázatul szolgálhat, de mentségül soha. Igen kérlelhetetlen etika ez. "Gyümölcseikről ismeritek meg őket." Még ha nem örül is a mérgesgáz-kereskedő a fulladásos halálnak - az ő fáján termett a mérgező gyümölcs. Újra felmerül a kérdés: ennek ellenére szeressük-e őt is ezen a napon?
Efféle általános dilemmákba beleveszve, vágy ébred bennem arra, hogy ismét biztos talajt érezhessek a lábam alatt. Képzeletem visszaröpít tehát a Spree partjáról szeretett szülővárosomba, a Duna-partra. Rögvest a szemembe szökik, hogy ezen a vidéken a szeretet parancsának egy régi és mégis új akadályt kell legyőznie. Évtizedek óta először jelentkezik nyíltan, cigányellenesség formájában a fajgyűlölet, immár nem a bőrfejűek szintjén, hanem intézményes keretek között, halk miniszterelnöki segédlettel. A miniszterelnök persze nem rasszista, és talán a cigányellenes intézkedéseket hozó önkormányzatok sem azok, de választás lesz, és ilyenkor a politikai tényezők a szép elveket zárójelbe téve, kiszolgálják a közhangulatot. Rögtön két kérdés vetődik fel tehát: hogyan lehet elérni, hogy a rasszizmusra hajló néptömegek legalább karácsonykor ne gyűlöljék a cigányokat, és mit kell tennünk annak érdekében, hogy a rasszizmus ellenzői legalább karácsonykor szeressék a miniszterelnököt és mindazokat, akik őszintén vagy politikai megfontolásból táplálják a veszélyes tüzet?
A másik nehézségről, amelybe közéletünk terepén a szeretet parancsa ütközik, csak tömören írok, személyeskedő részletezés nélkül, mert nem óhajtanék karácsonykor a pártoskodás gyanújába keveredni. A rendszerváltozás tájékán a televízió képernyőjén, a nyilvánosság különféle helyszínein rokonszenves arcok tűntek fel nagy mennyiségben, vállalt elvekkel, személyes mondanivalóval, személyiséget sugárzóan. Többségben akkor sem voltak, de mindenütt felbukkantak, érdeklődést, rokonszenvet váltva ki, sőt olykor szeretetet is. Mára csak néhány hírmondó maradt belőlük. Jó arcok is tömegesen romlottak el, a jellegtelen, semmitmondó, szeretésre nem ingerlő arcok pedig megszaporodtak. A választási tusa tovább torzítja őket. Nem a gyűlölködő arcokról beszélek -gyűlölködésben egy pillanatig sem szűkölködtünk. Az arcok és jellemek legfőbb roncsolója jelenleg a pragmatizmusnak becézett szemérmetlen elvtelenség, amely - legalábbis nálunk - a mammon mohó akarását hivatott elrejteni, és jogalap a nyílt hazudozásra. Ez határozza meg közéleti szereplőink többségének kisugárzását. Ezzel az akadállyal a szeretet karácsonyi parancsának különösen nehéz lesz megbirkóznia.
