Nem családi perpatvar Eörsi István személyemet és a szabad demokratákat bíráló múlt heti írása, melyből kiderül, hogy ő bizony nemet mond - mire is?
Beszámolója szerint "január 10-én a Duna Kör a Gellért Szállóba hívta a parlamenti pártok képviselőit, hogy határozatban ítélje el a magyar kormány tárgyalási stratégiáját, és különösképpen készségét egy, két vagy több duzzasztómű megépítésére". Hozzászólásom ennek a célnak kétségkívül nem felelt meg. Mentségemül szolgáljon, hogy engem egy másik konferenciára hívtak meg, amelynek címe, így feltételezhetően témája is a Duna, a hágai ítélet végrehajtása volt.
Pártfegyelem ide, kormányzati fegyelem oda, nem esne nehezemre vagy állna meggyőződésemmel ellentétben súlyos, bíráló szavakat megfogalmazni az elmúlt hetek eseményeivel kapcsolatban. A hágai ítélet végrehajtása nem lehet egyetlen kormány belügye sem, a gazdaságossági és környezeti hatástanulmányok - ha vannak (ha vannak: hol vannak?) - az egész országra tartoznak. Ha egy kormány meggondolatlanul adót emel, legfeljebb megbukik, és az utódok korrigálják a hibát. Ha a hágai ítélet végrehajtása történik meggondolatlanul, semmilyen jövőbeli kormánynak nem áll módjában a korrekció, a következményeket adófizető generációk sora fogja viselni. Ha tehát Eörsi István nemet mond arra, hogy a tárgyalásokkal megbízott államtitkár nem készítteti el a hágai ítéletből fakadó összes műszaki megoldásra vonatkozó gazdaságossági és ökológiai számítást, vagy ha nemet mond arra, hogy ezeket a hatástanulmányokat nem kötik a lakosság orrára, akkor a legmesszebbmenőkig igaza van. Ebben azonban nincs semmilyen nézetkülönbség közte és a szabad demokrata miniszterek között, hiszen nincs olyan kabinetülés, nincs olyan kormányülés, ahol Kuncze Gábor, Magyar Bálint és Lotz Károly ne ugyanezt az álláspontot képviselnék. Nem tudom tehát, hogy honnét veszi Eörsi István tényként tálalt véleményét, hogy "a szabad demokraták még csak meg sem várják, hogy az ellenfél bemásszon a ringbe, máris bedobják a törülközőt". Talán elkerülte a figyelmét az a számtalan alkalommal elhangzott nyilatkozat, hogy az SZDSZ kizárólag gazdaságossági és ökológiai hatástanulmánnyal alátámasztott megoldást fog támogatni?
Amíg ilyen nincs, addig nemcsak Eörsi István fog nemet mondani, hanem nemet fog mondani az SZDSZ is. Nincs olyan vélt vagy valós kormányzati és választási érdek, hogy ezután ne így járjunk el. Jó, mondjunk nemet. Csakhogy Eörsi István megengedheti magának, hogy csak és kizárólag nemet mondjon. Tőle senki nem fogja megkérdezni, hogy tessék mondani, hogy tetszik elképzelni a hágai ítélet végrehajtását. Az SZDSZ azonban nem elégedhet meg azzal, hogy csupán nemet mondjon, akár kormányon, akár ellenzékben, elő kell állnia az igennel is.
A január 10-i Duna-konferencia valóban kínos volt. Persze hogy kínos a fagyos csend, a levegőben vibráló ellenszenv. Na már most bizonyára sikerült volna tapsot is kicsikarni, csak néhányszor jó nagyot kellett volna rúgni Nemcsók Jánosba, és kellő retorikai fordulatokkal fűszerezve el kellett volna jutni a csúcspontig, hogy a Dunát követeljük vissza, és minden betonkocka egyenlő a hazaárulással. Nem ezt tettem, holott semmit sem változott meggyőződésem abban, hogy az 1977-ben szovjet nyomásra megkötött szerződésnek már a célkitűzéseivel sem lehet egyetérteni, nemhogy a célok végrehajtásának módozatával. Akkor miért nem erről beszéltem? Mert komolyan vettem, hogy a konferencia a hágai ítélet végrehajtásáról szól, nem másról. A Dunáért harcoló Duna körösök, a rendszerváltó és rendszerváltott politikai pártok mind-mind egyetértettek abban, hogy a Magyarország és Szlovákia között rendkívüli mértékben elmérgesedett ügyben a Hágai Nemzetközi Bíróság döntsön. Az 1977-es szerződés nem írta elő a hágai bíróság joghatóságát, így amikor ebben végre sikerült megállapodni Szlovákiával, nem volt az ügyben olyan megszólaló, aki ne tett volna Nagy Szent Fogadalmat arra, hogy a hágai bíróság ítéletét tudomásul veszi.
Terméketlen és félrevezető az a vita, hogy ki nyert és ki vesztett Hágában. Tény azonban, hogy az építkezések felfüggesztésére nem volt jogunk, és tény, hogy a szerződés felmondása nem eredményezte az 1977-es szerződés megszűnését. Tény, hogy az 1977-es szerződés célkitűzéseit meg kell valósítani. Kétségkívül tény az is, hogy a C variáns üzembe helyezése jogtalan volt, miként tény az is, hogy nem kell lebontani. Tény továbbá, hogy a bíróság a feleket nem kötelezte csúcsrajáratásra, így tény az is, hogy Magyarország nem kötelezhető Nagymaros felépítésére. Tény, hogy az 1977-es szerződés célkitűzéseit csúcsrajáratás és Nagymaros felépítése nélkül kell megvalósítani, és tény az is, hogy a feleknek újra kell gondolniuk az erőmű környezetre gyakorolt hatásait, mégpedig nem az 1977-es, hanem a legmodernebb szabványok figyelembevételével. Végül tény az is, hogy a feleknek kielégítő megoldást kell találniuk az Öreg-Duna medrébe és a mellékágakba juttatandó víz mennyiségére.
De térjünk vissza a január 10-i konferenciára, amely nem csupán kínos, hanem igen tanulságos is volt. Sok mindenről szó volt ott, csak éppen - az egyetlen Nagy Boldizsár nagyszerű előadása kivételével - a hágai ítéletről és annak következményeiről semmi. A konferencián számos kitűnő előadást hallhattunk arról, hogy a Duna elterelése és az erőmű milyen katasztrofális hatással van a környezetre. Nemcsak jók és élvezetesek voltak ezek az előadások, hanem roppant meggyőzőek is. Mégsem tudott elönteni az önfeledt lelkesedés, árnyékot vetett rá ugyanis az ítélet 57. pontja, mely szerint "a Bíróság arra a következtetésre jut, hogy azok a veszélyek, melyekre Magyarország azok valós súlyának tényleges felmérése nélkül hivatkozott, 1989-ben nem voltak sem kellően megalapozottak, sem pedig azonnaliak". Nem arról van szó, amint azt Eörsi István sugallja, hogy "oktalanság volt szívóskodnunk egész idő alatt", hanem egyszerűen arról, hogy ebben a kérdésben Magyarország nem tudta igazáról meggyőzni a hágai bíróságot. Ezen érthető elkeseredni, kétségbeesni. De figyelmen kívül hagyni?
Az ítélet végrehajtása többféleképpen képzelhető el, kiindulópontként azonban annyit szögezzünk le, hogy vagy meg tudunk állapodni Szlovákiával, vagy bármelyik fél kérelmére a bíróság kiegészítő ítéletben határozza meg az ítélet végrehajtásának módozatait. Először nézzük meg, mi várható, ha megállapodás híján visszakerülünk Hágába. A bíróság - az ítéletből ez világosan kiderül - semmilyen nagyberuházásra nem fogja egyik felet sem kényszeríteni, mint ahogy nem fogja elrendelni egyik építmény lebontását sem. A C variánst közös üzemeltetésbe fogja adni, elő fog írni számos környezetvédelmi beruházást, és Magyarországot jelentősebb összeg megfizetésére fogja kötelezni, nem kártérítés, hanem elszámolás jogcímén. Lényegében a jelenlegi helyzetet fogja törvényesíteni.
Érdemes végiggondolni, hogy mennyiben szolgálja ez a magyar érdekeket, aláhúzva azt is, hogy miközben a kiegészítő ítélet döntést fog hozni a vízmegosztás kérdésében, a Duna "csapja" fizikai értelemben Szlovákiában marad. Sok szakértő veti fel okkal, hogy vajon nem elsőrendű magyar érdek-e a Duna feletti rendelkezést, a "csapot" visszahozni Magyarországra, mivel csak így garantálható a Szigetköz folyamatos és kielégítő vízellátása. Magyarország a Duna feletti rendelkezés eszközét Dunakiliti üzembe helyezésével tudja visszanyerni, csakhogy a bíróság kimondta, hogy Dunakiliti szerepét átvette a dunacsúnyi duzzasztó. Dunakiliti üzembe helyezése mégsem reménytelen, egy feltételnek azonban teljesülnie kell: meg kell állapodni Szlovákiával. Ha pedig meg akarunk állapodni, akkor Szlovákia érdekeit sem téveszthetjük teljesen szem elől. Szlovákia az ítélet alapján formálisan joggal ragaszkodik az 1977-es szerződés célkitűzéseihez, köztük a nagyon is kétséges energiatermeléshez és a hajózhatóság javításához. A megállapodásnak, úgy tűnik, elkerülhetetlen feltétele lesz a Duna alsó szakaszának valamilyen duzzasztása. Ez nem feltétlenül jelent vízi erőművet, hiszen szóba jöhet számos más megoldás, például a sarkantyús, amelyet az MDNP javasolt, vagy a feltöltéses duzzasztás. Ez utóbbiak feltétlen előnye a gáttal szemben, hogy jóval kisebb összegű egyszeri beruházások, hátrányuk viszont, hogy fenntartási költségük sokszorosa a gáténak. Rövid távon a gát kerül többe, hosszabb távon pedig minden más duzzasztás. Itt tartunk most dióhéjban, és ez bizony édeskevés. Amíg nem tudjuk pontosan, hogy melyik megoldás milyen terheket jelent az adófizetőknek, amíg nem tudjuk pontosan, hogy melyik megoldás milyen hatással lesz a környezetre, és a hátrányok hogyan és mennyiért küszöbölhetők ki, addig semmilyen megoldást nem tudunk és nem is akarunk támogatni. Amíg semmire sem mondtunk igent, addig értelmetlen azt kifogásolni, hogy mi mindenre nem mondtunk nemet. Egyszer azonban valamire igent kell mondanunk. Ez az igen nem elveink feladásából fakad, hanem a hágai ítélet tudomásulvételéből, és ez nagyon is összhangban van elveinkkel.
Elhiszem Eörsi Istvánnak, hogy a közönség körében szívet szorongató volt a fagyos csend, kivált sok régi barát között. Elhiheti, ez sokkal inkább így volt a szónoki emelvényen. Mégis, a hágai ítéletről szóló konferencia hozzászólójaként nem tudok csak vágyakról beszélni, bármilyen szépek is, és nem tudok csak vádaskodni, bármilyen megalapozottak is. Nem tudok úgy tenni, mintha az ítélet nem született volna meg. Az SZDSZ alapítóitól - köztük nagybátyámtól - azt tanultam, hogy a rövid távú siker érdekében meggyőződésünket nem szabad feladni. Elhittem, és már nem akarok ezen változtatni.
Eörsi Mátyás
unokaöcs
A szerző külügyi államtitkár, az SZDSZ országgyűlési képviselője.
